A Fidesz kommunikációs játékai

Ravasz Ábel | 2012. június 27. - 08:14 | Vélemény

A Fidesz második kormányzása politikai elemzői szempontból sok tekintetben érdekesebb, mint az csupán magából a kormányzati pozíció tényéből következne. Ennek oka nem csupán az, hogy Orbán Viktor és emberei a kétharmados többség birtokában alapvetően írhatják át a magyar jogrend legfontosabb elemeit, hanem egyben az is, hogy mindeközben a kormány nagy hangsúlyt fordít a politika kommunikációs és szimbolikus szféráira is. Anélkül, hogy valakinek teljesen megbízható forrásai lennének a Fidesz legbelső köreinek működéséről, csupán találgatni lehet, hogy mely elemek esetlegesek és melyek tervezettek, illetve hogy ezek mennyire vannak beágyazva egy átfogó kommunikációs filozófiába; vannak azonban arra utaló jelek, hogy a párt előre kidolgozott és egymással összekapcsolódó mechanizmusokat vesz igénybe intézkedései és szándékai lekommunikálásakor.

Sok esetben könnyű elsiklani a politika kommunikációs dimenziója felett. A jelenkor posztmodern társadalmainak azonban pontosan az a jellemzője, hogy a média liberalizálódott, a fogyasztók immár termelői is az elérhető tartalmaknak, és hogy megnövekedett informáltságuk és korábbi tapasztalataik miatt ugyanők szkeptikusabbak a politikai szereplőkkel szemben, mint bármikor korábban. Egy ilyen környezetben nem lehet túlértékelni a politikai kommunikáció eszközeinek fontosságát.

E hasábokon korábban részletesen foglalkoztam a Fidesz jópár ilyen kommunikációs kulcsmechanizmusával. Most egy újabb ilyen elemre szeretném felhívni a figyelmet, amelynek célja láthatóan a törvénykezés és a megvalósulás közötti átmeneti időszak problémájának kezelése. A probléma maga pofonegyszerű: a kormányzat hoz egy lépést (amelyet vagy megelőz egy társadalmi vita, vagy nem), amelynek előnyös hatásai általában csak később realizálódnak, miközben a lakosságot költségek (minimum a szabályok megváltozásának költségei) terhelik, méghozzá azonnal. Ez az eltérés a kormányzati cselekvés terheinek és hasznainak időbeli megvalósulása között komoly problémát jelent: a negatívumok közvetlenebb és gyorsabb érzékelése ugyanis a lakosságot türelmetlenné és bizalmatlanná teheti, az efféle hozzáállások pedig gyakran negatívan hatnak magának az intézkedésnek az implementációjára is. Gondoljuk csak a démonizált vizitdíj esetére, ahol a kis összeg konkrét befizetésének kényszerét mentálisan a később jelentkező előnyök reménye sem tudta kompenzálni. Az egész egy ördögi kör: az azonnal érzékelhető költségek miatt megingás történik a lakosság bizalmában, amely tovább növeli a költségeket és csökkenti a hasznokat.

A Fidesz – mint annyi más hasonló kihívás esetében – merész eszköz alkalmazása mellett döntött ezen probléma kezelésére. A kormány láthatóan kivette virtuális szótárából az „átmeneti időszak” retorikáját, és helyette az azonnali megvalósulás illúzióját kínálja. Nézzük csupán a legfrissebb példán: Orbán Viktor a minap egy rendőrségi tisztavató ünnepségen arról beszélt, hogy „véget ért az a világ”, amelyben büntetlenül maradt a bűn, ahol kifizetőbb volt a görbe utat járni mint az egyeneset; ahol félkatonai alakulatok masírozhattak és ahol egyesek úgy gondolhatták, hogy mindent megtehetnek. Mindeközben annak is vége, hogy a közemberek csak jó karban lévő negyvenes nyugdíjba vonulókat, esetleg az egyszerűség és együgyűség szimbólumát lássák a rendőrökben – és immár senki sem gondolhatja, hogy összefonódás van a rendőrség és a bűnözők között.

A fenti listába darabonként nehéz lenne belekötni, de egészében véve egy nagy probléma van vele: ezek ugyanis nem a kormány által elért eredmények, hanem a célkitűzések. Túl egyszerű lenne elütni ezt az egész beszédet azzal, hogy Orbán nagyzol, vagy hogy nincs tisztában a valósággal, a helyzet ugyanis szerintem ennél bonyolultabb. A miniszterelnök minden valószínűség szerint pontosan tisztában van azzal, hogy valóban célkitűzéseket sorolt fel jelen időben, nem pedig megvalósult reformokat. Ebben azonban vélhetően pont a fent említett negatív öngerjesztő folyamat elkerülésének célja vezérelte őt. Azzal, hogy a rendőrségi reform céljait máris megvalósultként értelmezi, megpróbálja könnyebbé tenni az implementáció időszakát – a reformok előnyös hatásait legalább virtuálisan, a retorika szintjén egyidejűvé téve az átszervezés költségeivel. Ez nem kis fegyvertény, ugyanis mindazok számára, akiknek hihetőek az orbáni üzenetek, azonnal ellentételezésre kerülnek a saját bőrükön érzett költségek.

Az Orbán-kormány taktikázása azonban ezen a téren sem kell, hogy bejöjjön. Úgy tűnik, hogy a kormány kommunikációs praktikái magukban jelentős részben sikeresek voltak, egészében azonban válságos állapotot hoztak létre, amelyben a kormányzati megnyilvánulások sokak szemében a „kettős beszéd” kategóriájában értelmeződnek. Másképpen fogalmazva: míg a diszkurzív trükkök – mint az átnevezések, szavak de facto kitiltása a kommunikációs térből, a belföldi és külföldi mondandók közötti diszkrepanciák, a hamisnak bizonyuló állítások melletti kompromisszumok nélküli kiállás, a saját korábbi álláspontok le- és megtagadása, vagy a politikai ellenfelek folyamatos bevonása a jelen problémák megkonstruálásába – rövid távon rendre (bel)politikai hasznot hajtottak a kormány számára, összességében azonban a jelek (és a közvéleménykutatások) szerint mégis pont azt a lakossági bizalmat ásták, amelynek megtartását célozzák.

Valaki ugyanis addig tud hinni az elé rakott kommunikációs anyagoknak, amíg nem tapasztalja meg saját bőrén azok megbízhatatlanságát. A rendőri példánál maradva: bár a rövid távú számításban igaz, hogy például a rendőrségi és büntetőjogi átszervezések tranzakciós költségeinek „lenyeletésében” segíthet az, ha Orbán kifelé máris sikerekről beszél, mindazon rendőrök, akik nyilvánvalóan érzik szavai ürességét, feltehetik maguknak azt a kérdést: vajon mindig ilyen minőségben kommunikálhat a miniszterelnök? Az ilyen, saját kompetenciában tesztelhető kormányzati állítások hamissága, esetleg félrevezetősége pedig felébreszti az érintettek lakossági bizalmát. (A múlt heti orbáni beszéd által megszólított, és annak hamisságát belátó rendőrök ugyanis a jövőben nyilván nem csak a Fidesz a karhatalmakkal kapcsolatos kijelentéseivel szemben lesznek majd bizonytalanok és bizalmatlanok.)

Korai lenne még ítéletet mondani az orbáni kommunikációs gépezet felett. Működése jelenleg is folyamatos, és egyre-másra termeli ki a fent leírthoz hasonló beszédhelyzetek kezelésére szánt szövegeket. Az igazi tesztet nyilván a 2016-os választások jelentik majd: vajon a fideszes propagandának sikerül elegendő saját szavazót megtartania ahhoz, hogy a párt tovább kormányozhasson? A jelenlegi véleménykutatások arra utalnak, hogy erre még az új, alaphangon a legerősebb pártnak kedvező választási rendszerben sincsen esély, azonban ez addig még sokat változhat. A hátralévő időben pedig marad a fentihez hasonló, egyszerre felháborító és izgalmas kommunikációs játékok tömege, amelyekből az ellenzék pártjai egészen nyilvánvalóan többet szeretnének tanulni, mint azt valaha beismernék.

Címkék: Fidesz, Orbán-kormány