Kik dolgoznak a szlovákiai magyarok megszűnésén…?

Barak László | 2012. június 28. - 19:32 | Vélemény

Tekintsünk most el attól a biliben dúló vihart idéző diplomáciai pengeváltástól, amit a magyar parlament Nemzeti Összetartozás Bizottsága komáromi ülésének ténye váltott ki. Főként a szlovák felet, konkrétan Pavol Paškát, a szlovák házelnököt irritálta, hogy a bejáratott diplomáciai csatornákon nem tájékoztatták őt, esetleg későn értesítették budapesti kollégái szlovákiai kiruccanásukról. Vagyis tulajdonképpen a háta mögött vizsgálódtak a „gondjaira bízott” szlovákiai magyar kisebbség hogyléte felől.

Aligha vitatható, mivelhogy megtörtént, egy ilyen bolhából is lehet elefántot csinálni. Más kérdés, ha tisztában voltak/vannak Paška és általában a szlovák politikusok „kényes ízlésével” magyar kollégáik – már pedig, ha nem most jöttek le a falvédőről, tisztában kell lenniük -, nyilván nem esett volna le a korona a fejükről, ha, amint illik, idejekorán átszólnak a szlovák házelnöknek, hogy útba esik jövet-menet alapon, beköszönnek hozzá is. Elvégre Komáromtól csak egy köpés Pozsony.

Nem így történt, lelkük rajta. Annyi bizonyos, ha kárt nem is okoztak ignoráns viselkedésükkel szlovákiai magyar nemzettestvéreiknek, használni biztosan nem használtak nekik.

Márpedig mindenképpen rájuk férne, hogy használjanak nekik. Mármint a szlovákiai magyaroknak, ha már annyira oda vannak értük (értünk?), amennyire ez a virtuális közéleti színpadról lejön… Vagyis, amennyire szeretnék, hogy lejöjjön a szlovákiai magyaroknak. Főként, ha „megszűnésre vannak (vagyunk?) ítélve“. Legalábbis az Magyar Koalíció Pártja elnöke, Berényi József szerint. Aki ebbéli aggodalmának hangot is adott a magyar parlamenti bizottság színe előtt. Berényi szerint akkor is, megszűnésre ítéltettek a szlovákiai magyarok, ha eztet ők (mi?) esetleg nem lennének képesek, avagy nem óhajtanák észrevenni. Nyilván trehánynak, hülyének, esetleg nemzetárulónak néz bennünket a pártelnök úr.

Az az igazság viszont, hogy előbb-utóbb tényleg meg fogunk szűnni. És nem csupán a törvényszerű elhalálozás okán mi mindannyian, hanem az utódaink is. Kiváltképpen, ha folyamatosan ezt sulykolják belénk, beléjük, akik egyébként a szlovákiai magyarok akaratából aggódhatnak érettük, bűnösökért... Az ő akaratunkból szavalhatnak erről az uborkafán. No és arról persze, hogy kizárólag ők azok, akik a szlovákiai magyarok szlovák nemzetbe történő beolvadásának képesek gátat vetni, de legalább késleltetni azt.

Igen ám, csakhogy ez a heroikus feladat a legkevésbé úgy oldható meg, hogy éjt nappallá téve valós vagy vélt belső és külső ellenséggel, megszűnéssel, népirtással, kannibalizmussal riogatják a célközönséget, bennünket. Miközben folytonosan úgy szelektálnak, minősítenek, hogy mennyire vagyunk képesek bevenni, hogy nekünk annyi. Nélkülük meg aztán tutira! Például Berényi nemzettárs nélkül, avagy éppen a bennünket határtalanul szeretni vágyó „anyaországi magyarméterek” nélkül. Akiknek meg, nem mellesleg, halvány dunsztjuk nincs arról, hogy miről is szól voltaképpen a mi hétköznapi életünk. Hogy ugyanúgy éjt nappallá téve kapálunk ölünk, ölelünk, tesszük, amit kell, mint bármilyen más civilizált emberek a nagyvilágban… És egyáltalán nem biztos, sőt, hogy ezenközben bazi jó kedvünk van attól, hogy állandóan arról prédikálnak nekünk, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak mi…

Jelentem, nincsen egyáltalán jó kedvünk. Konkrétan például e sorok írójának sem, pedig számos félcédulás egyszersmind féltéglás, ám a magyar nemzeti érzést csak bitorolni képes seggfej vádaskodásával ellentétben legalább úgy és olyan természetes módon magyar, ahogyan ők lélegeznek.

Tessék viszont belegondolni, mit érezhet az a szlovákiai magyar közember, aki csak azt hallja bizonyos megélhetési magyar kuruzslók szájából, hogy a magyarfalásra szakosodott összeesküvők éjjel-nappal a magyarságára törnek neki. Hogy Szlovákia tulajdonképpen nem is lehet a hazája, mert csak… A gyerekeinek meg körülbelül olyan a perspektívája magyarként itten, mint egy aligátornak Ópusztaszeren. És úgy meg fog szűnni minden egyes szlovákiai magyar közember, mint a vízigótok…

Most akkor, mi van? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az efféle, az anyaországi hivatalosság által is támogatott-diktált szuggerálásnak, agymosásnak egy bizonyos idő elteltével nem épp az lesz az eredménye, ami ellen kitalálták? Hogy előbb-utóbb nem fordul meg egyre több célszemély fejében: jobb boldognak lenni, mint boldogtalannak ebben a kurvára kurta életben? És nem jut eszükbe, ha már nekik eleve elrendelten boldogtalanoknak kell lenniük, legalább a kölykeik ne legyenek azok…?!

Tovább is van, mondjam még? A komáromi rezervátumba kihelyezett nagy összetartozási szeánszon akadt vajon legalább egyetlenegy fószer, aki fölfogta, arról prédikál nekik a demográfus, hogy a szlovákiai magyarok húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltás után gyarapodtak/szaporodtak utoljára? Méghozzá csak azért, mert elhitték: van nekik perspektívájuk, meg a kölykeiknek is? Vagy csak azon agyaltak a pártgórék, meg az udvartartásukban síró-rívó „kvázicivil” kompánia, hogy mennyi zsét lehet összelejmolni a zanyaországi bugyellárisból (Bethlen Alapítvány) mindennapi gyászmiséikre?

Pfuj!

Tetszik tudni, hogy mi az igazi probléma a kisebbségi fronton, kedves barátaim, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim? Az van, hogy szlovákiai magyarok megszűnésén azok a megélhetési váteszek dolgoznak ezerrel, akiknek nyilván soha eszükbe nem jutott, hogy használniuk kellene nekik. Ahelyett, hogy használják őket! Határon innen és túl.