A szerb metamorfózis

Szerbhorváth György | 2012. július 2. - 17:42 | Vélemény

Az, hogy Szerbiában a két hónapja megtartott választásokon csupán harmadik helyen végző pártszövetség egyik pártjának elnöke, Ivica Dačić alakíthat kormányt, önmagában még nem meglepő, hisz az ő Szocialista Pártja vált a mérleg nyelvévé.

Az eddigi államelnök, Boris Tadić túl sokat akart markolni, már a választások előtt megegyeztek Dačićékkal, hogy a továbbiakban is folytatják majd a koalíciós kormányzást. Aztán a demokraták seggre estek. Akárcsak a Vajdasági Magyar Szövetség, amely így nem válhat a köztársasági kormányzat részévé. A „haladók”, a választásokon relatív többséget szerzett párt többet ígért a szociknak.

Persze abban sincs meglepő, hogy Dačić azokkal a „haladókkal” áll össze, akik ideológiailag igen messze állnak a szociktól (és még egy kisebb pártszövetséggel, mely elvben dettó más eszméket képvisel, illetve az isten tudja, éppen mit). A „haladók” pártja ugyanis abból a Szerb Radikális Pártból vált ki, melynek elnöke, Vojislav Šešelj már tízedik éve ül Hágában, ítéletre várva – háborús bűnökkel vádolják. A „haladók” vezetői azonban majd két évtizeden át az ultranacionalista Šešelj hű fegyverhordozói voltak, így az új szerb államelnök, Tomislav Nikoliċ is. A 2000-es, Miloševiċ-ellenes kvázi-forradalom azonban mára már szintén a múlté, akkor a franc sem gondolta volna, hogy 12 év múlva az a Dačić válhat kormányfővé, aki Miloševiċ pártjának szóvivője volt a legsötétebb kilencvenes években. Igaz, Dačić időközben a „demokratikus” hatalom gyakorlása során, belügyminiszterként karizmatikus vezetővé vált.

A megdöbbentő nem csak az, hogy az egykor oly gyűlölt rezsim emberei teljes mértékben újra átvehetik a hatalmat – Németországban ilyesmi 1945 után nem volt lehetséges a közélet nácitalanítása okán. Legalábbis a fő nácik biztosan nem kerültek újból az élre, márpedig az új államelnök és az új kormányfő esetében is minimum rákérdezhetünk egykori felelősségükre. De épp ez az, ami a szerbiai polgárt egyáltalán nem érdekli. Egykor az ellenzék vezetője megkérdezett egy szerb parasztot, ha azt mondja, hogy egyezik velük, mégis, miért nem szavaz rájuk? Hja, fiam, mondta az öreg, majd rátok szavazok, ha hatalmon lesztek.

A szocialisták és a „haladók” tehát ideológiailag igen távol esnek egymástól. Egykor az egész világot szapulták, nekimentek mindenkinek (kivéve Oroszországot), akár most a magyar kormányzat, vagy ahogyan hallom, a szlovák is. Mára viszont e két párt az EU-csatlakozás lelkes híve,már amikor kifele beszélnek. Befelé a szociális demagógia és egy finomabb nemzetieskedő hablaty megy, ám jellemzően már Koszovó ügyét is alig merik felhozni, nem sokat hoz az a konyhára a választások során. Eközben a most a hatalom legfelsőbb szintjeiről kibukó demokraták, a meggyilkolt kormányfő, Djindjić párja is metamorfózison ment át, noha az EU-pártiságot nem adta fel. Ám Tadić folyton a szintén ultranacionalista boszniai szerb kormányfő, Dodik kegyeit kereste, Emir Kusturicával, az időközben szintén nagy szerbbé vált világhírű rendezővel smúzolt.
Érdekes, hogy leginkább azok a pártok bukdácsolnak, amelyek relatíve konzekvensek: így kihullottak a parlamentből a Šešelj-féle radikálisok, épp hogy csak átlépték a parlamenti küszöböt az egykori ellenzéki vezér, majd államfő és kormányfő Koštunica nacionalistái, és szintén csak más pártokkal szövetkezve maradt a víz felszínén a kilencvenes évek első ellenzéki vezére, Vuk Draškoviċ. De nem ragozom, a (szlovákiai) magyar olvasónak e nevek keveset mondanak.

A lényeg, hogy nehéz felrajzolni a mai szerbiai politikai élet ideológiai mátrixát. Nem pusztán azért, mert másutt is megváltozott az – és folyton változik – ki a jobb- avagy baloldali, mit jelent a szocdem, a szoci, a libsi, a konzi, a nemzeti. Mert a szerb(iai) etnikai tudat az utóbbi száz évben annyit változott, hogy ez nem is csoda. Száz éve még egy premodern társadalmat találunk Szerbiában, zadruga típusú, falusi, kommunitárius közösségeket a pravoszláv papság vezetésével, álmos kisvárosokat, igen kevés értelmiségit, iparost stb. Jön az I. világháború, amit kvázi a szerb nacionalisták robbantottak ki. De jönnek a komcsik is rögtön utána, és a kommunista eszmék ráépülnek az egalitárius premodern struktúrákra – a pravoszláv papot helyben a párt komiszárja váltja fel. A szerbek a délszláv egyesülés vezetőivé válnak, a jugoszlavizmus kommunista ideológiája körükben is népszerű – ez felülírja a szerb etnikai tudatot, hisz a testvériség-egységben élve a nemzeti hovatartozás másodlagos. Aztán átesnek a ló másik oldalára, teret nyernek az ultranacionalisták. Akik, íme, más köntösben, most újra uralkodhatnak. Vagyis a tekintélyelvűség, a nemzet, a közösségiség elsőbbségének hangsúlyoztatása, az egység (testvériség nélkül), az individualizáció- és modernitásellenesség ismét a trendi. És ami szintén konstans, az orosz-imádat, miközben a nagy testvér legfeljebb stratégiai érdekek esetén lép, amúgy leszarja, mi van a balkáni kocsma e szegletében.

Szerbiára ismét érdekes idők várnak. Legalábbis az elemzőknek bizonyosan lesz melójuk.