Az üresség szignálása

Széky János | 2012. július 7. - 08:23 | Vélemény

Eredetileg azt hittem, csak a szokásos köcsögség, hogy Gomperz kolléga pontos terminus technicusát használjam. A szóhasználat nem szalonképes, de hát szükség törvényt bont (vagy törvénybontás szükséget gerjeszt). Tartama jelen esetben: Nem elég, hogy akkor is nekem van igazam, ha nincs, mert enyém a hatalom, hanem még rúgok is beléd egyet-kettőt a puszta élvezet kedvéért.

Nincs itt hely a Klubrádió megpróbáltatásainak ágbogas történetére. Csak egyetlen szál: Tavaly decemberben egy ponttal elveszítették a 95,3 megahertzes rádiófrekvenciára kiírt pályázatot az Autórádió Kft. nevű, a szakmában ismeretlen és személyesen elérhetetlen céggel szemben, amely ránézésre csont amatőr pályázatában sokkal nagyobb frekvenciadíjat ígért. A bíráló ilyenkor nem tud mérlegelni, nem az ő dolga, hogy kiderítse, miből óhajtja a pályázó kigazdálkodni a díjat, beírja az összegnek megfelelő pontszámot, hozzáadja a többihez, és kész. (Ezt a trükköt alkalmazták az akkori pályázók és az akkori hatóság 2009-ben, a két nagy kereskedelmi rádió tulajdonoscseréjében is.) Az más lapra tartozik, hogy a vesztes Klubrádió elnöke szerint még ezt a számolást is elrontották.

(Annak, aki nem tudja offline hallgatni, és nem kattint a honlapjára: a Klubrádió ellenzéki pozíciójú vélemény- és hírrádió, e tekintetben az egyetlen, műsorát Budapesten és néhány vidéki városban lehet fogni. Körülbelül háromszázezres hallgatósága van. Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar kormánynak ez is sok, el akarja hallgattatni, és ezt mindeddig nemzetközi okokból nem merte megtenni nyíltan, egyik napról a másikra.)

Idén márciusban a bíróság jogerősen úgy döntött, hogy az Autórádió pályázatában alaki hiba volt, nem írták alá az összes oldalt (még ezt se tudták, és a Médiatanács úgy tett, mintha még ezt sem venné észre – SZJ). A Médiatanácsnak nem kell megismételnie a pályáztatást, hanem új határozatot kell hoznia, s a fennmaradó érvényes pályázatok közül kihirdetnie a nyertest. Ez tehát a második helyezett Klubrádió lenne.

A Médiatanácsnak esze ágában nem volt végrehajtani a jogerős bírósági döntést, és már az első pillanatban, visszakézből közölte, hogy a Klubrádió pályázatában is alaki hibák voltak. Hogy mik, azt nem részletezte. Amikor már három és fél hónap telt el a jogerős bírósági ítélet óta, és még mindig nem történt semmi, a Klubrádió elnöke, Arató András megszólalt, és a „szabotál” igét használta. Ez végre cselekvésre késztette a Médiatanácsot, átvizsgálta az összes pályázatot, és úgy találta, az összesben – köztük a Klubrádióéban is – alaki hibák vannak, és július 5-én, három hónappal és három héttel az ítélet után feltett a honlapjára egy közleményt ezzel a címmel: „A Klubrádió kizárta a Klubrádiót is a frekvenciapályázatból”. Ilyen szövegek vannak benne:

„A Médiatanács meglepőnek tartja a Klubrádió tulajdonosainak legutóbbi agresszív, a hatóságot támadó megnyilatkozásait, hiszen másfél éve, méltányosságból eddig 9 alkalommal hosszabbította meg éppen a Klubrádió működési és sugárzási lehetőségét.

Mindez valószínűleg annak tudható be, hogy a rádió tulajdonosai is csak most szembesültek azzal a ténnyel, hogy a bírósági eljárással a többi pályázó mellett önmaguknak is veszteséget okoztak.”

Ez még csak sima köcsögség. Magyarra fordítva: „Ne mászkálj bíróságra nekem, mert megjárod.” De még mindig nem mondták meg, mi volt az alaki hiba. Egy nap döbbenet és tanácstalanság után – természetesen a hatóság volt megsértve, „talponállói” hangnemet tulajdonítva a Klubrádiónak – a Médiatanács végre kibökte: alá volt ugyan írva az összes lap, de nem szignálták és számozták be külön a papírok üres hátoldalát.

Álljunk meg itt. Ekkora mértékű intellektus- és jellemhiány általánosságban nincs. Szóvivőknél ugyan előfordul, és a Nemzeti Együttműködés Rendszerében hajlamosak direkte ilyen mutánsokat kinevezni szóvivőnek, de a testület nem azonos a szóvivőjével, a testületben bizonyos kvalifikációk szerint jelölnek embereket.

A Médiatanács tagjai az elnök kivételével – aki „szakpolitikus”, azaz fegyelmezett pártkatona – mind jogászok. Egy kiválóan képzett, háromdiplomás fideszes, aki belekóstolt a médiába is, és önkormányzati képviselőség után lett médiatanácsnok; egy szintén kiválóan képzett adjunktus a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karáról; és két tapasztalt ügyvéd, akik ugyan nem a médiában szerezték a tapasztalatukat, de határos területeken.

Jelölésüket és kinevezésüket nyilván az indokolta, hogy az új médiajogszabályok átlátása és alkalmazása olyan bonyolult és nehéz feladat, hogy ahhoz mindenféle hülye kis amatőrök –társadalomtudósok, írók, filmrendezők, közgazdászok, újságírók, rádiósok, tévések, médiakutatók – nem érthetnek. Ahhoz jogász kell. Jogász kell ahhoz, hogy, hogy megállapítsa a trágár szavak sűrűségét Ice-T szövegeiben; hogy miközben felügyeli a tartalom-ellenőrzési főosztály működését, szerződést kössön szakmai szervezetekkel az öncenzúráról – akarom mondani, társszabályozásról –; hogy megállapítsa, mi a közösségi rádióadók és zenei műsorok helyes aránya (láthatóan ez a mániájuk: mindegy, mit csinál, csak ne politizáljon, és lehetőleg ne is beszéljen); hogy milyen lelki hatás kivédésére kell külön korhatárt megszabni a hatéveseknek és a többi, és a többi.

Ezt a pótolhatatlan jogi szakértelmet az államtitkári illetmény 75 százalékával és költségtérítéssel honorálják. A Médiatanács elnöke, akinek munkáját e kiváló jogászok segítik, a miniszteri fizetés 60 százalékát kapja plusz mint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke teljes miniszteri fizetést.

És ezek szerint eddig, pályázatok sokaságának elbírálása után – ez a fő dolguk –, nem tudták, hol kell a nekik címzett pályázatot a pályázónak aláírnia. Vagy ha tudták, nem kérték számon.

Erre csak talponállói stílusban, annak is az alsó regiszterében lehetne mondani bármi értelmeset. Kénytelen vagyok egyetérteni az MSZP-vel: az egyetlen tisztességes dolog, amit a tanácsnokok tehetnek, hogy lemondanak. Ember ugyanis ennyire nem alázhatja meg magát szakmailag és erkölcsileg, csak ha kínozzák vagy zsarolják. Felteszem, hogy nem ez a helyzet. (Az, mondjuk, jellemző, hogy éppen a médiaügyekben hagyományosan elvtelenül és ostobán viselkedő MSZP pattan megvédeni a Klubrádiót, miután ezt az egészet megelőzhette volna, ha kisujját mozdítja érte a frekvenciaengedély jogszerű és zavartalan meghosszabbításáért, amikor még volt képviselete a médiafelügyeletben. Most meg egy karatebajnok reflexével pattan, és kiáll, és nyilatkozik és döbb és háb, nehogy valaki véletlenül azt higgye: a Klubrádió nem az ő rádiója.)

Természetesen nem fognak lemondani, tovább fogalmazzák szellemes kommünikéiket, rámutogatnak arra, hogy a Klubrádió, nem ám ők, mennyire nem tartja be a civilizált viselkedés szabályait, és könyörületből, mert ők nagyon jó emberek, még két hónappal meghosszabbítják a műsorszórási engedélyt. Folytatódik a jogászi érvekbe csomagolt köcsögség, amit a magyar publikum túlságosan is megszokott az évek során. Vagy nem, ha a Gazdának és Nagy Tanítónak az a bölcs gondolata támad, hogy Brüsszel és Washington most végre másra figyel, unalmas már ez a szutymákolás, fárasztó az önfegyelem, elég volt, rádió kikapcs. Amúgy máris támadhatott, és ez magyarázza azt, amit felületesen a Médiatanács kánikulai megbuggyanásának látszik.

­*

Megjegyzés: Nem vagyok elfogulatlan. Még mielőtt valaki a fejemre olvassa, Arató Andrásnak társszerzője voltam egy szórakoztató jelenkor-történeti könyvben. Továbbá nagyjából kéthónaponként megszólalok a Klubrádió Hetes stúdió című szombat délutáni vitaműsorában (ingyen, de más rádióban se ingyen, se pénzért nem szoktam). Vissza lehet hallgatni: leginkább vitatkozom a belső munkatársakkal, mert, hogy úgy mondjam, a politikai nézeteink nem mindenben fedik egymást, így az egészséges, ők viszont, mint liberális emberek, tiszteletben tartják a véleményemet. Pontosan ezekért, miközben elég sokat írok a médiáról és szabályozásáról, eddig nem láttam célszerűnek, ha védem a Klubrádiót. De hogy néha elszakad a cérna, arról nem tehetek.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.