Pinochet nyomában

Egy hónapja Santiagóban százak tüntettek az Augusto Pinochetről készített film ellen, mert az nemzeti hősként ábrázolja a diktátort, aki ezrek haláláért, eltűnéséért felelős. S ne kételkedjünk, akármi lesz is az Orbán-rezsim ámokfutásának a vége, sokak szemében ő is mindörökkön örökké nemzeti hős fog maradni, igazi demokrata, aki nem szakadékba taszította az országot, hanem felemelte. Szabadságharcos, aki megmutatta a világnak, hogy a magyar, az egy szabad nép, és nem lehet vele szarozni.

De Orbán nincs egyedül a régióban. Mint olvashatjuk, az új román miniszterelnök is hasonló útra lépett. Victor Ponta és csapata leváltotta a parlament mindkét házának elnökét, saját emberét nevezte ki ombudsmannak, lecserélte a közmédia vezetőségét, megnyirbálta az alkotmánybíróság jogkörét, felfüggesztette az államelnököt stb. Aztán meg csodálkoznak, hogy ez nem tetszik a nyugatnak, az EU-nak. És mintha egy az egyben másolnák Orbánékat abban is, hogy azokat az ellenzéki románokat emlegetik, akik úgymond külföldön ócsárolják a drága román hazát és félrevezetik Angela Merkelt és a többieket.

Az új szerb kormány pedig még meg sem alakult, a hatalomra készülő pártok egymás után jelentik be, hogy milyen pozíciókra tartanak igényt. Így a relatív többséget szerző „haladók” máris ugrottak, hogy lefoglalják az állami tévé és rádió igazgatói posztját, és ami számukra még fontosabb, azt akarják, hogy a titkosszolgálat élére is saját emberük kerüljön. Amikor pedig az USA és az EU követei megjelentek Belgrádban, a miniszterelnöknek készülő szocialista Ivica Dačiċ szintén az orbáni leckét mondta fel az ország függetlenségéről, meg hogy itt a nép döntött, elég volt a nyomásgyakorlásból és a többi. És szinte az összes párt lehazaárulózta a távozó köztársasági elnököt, Boris Tadiċot, mert egy dubrovniki konferencián kezet fogott a koszovói elnökkel, Hashim Thaçival, akit a szerb politikusok java háborús bűnösnek tart. Mintha a kézfogás nem szimpla üdvözlési forma lenne, civilizációs cselekedet, hanem explicit politikai üzenet is egyben, hogy lám, Tadiċ ezzel elismerte Koszovó függetlenségét.

De Szerbiában aggasztó dolgok folynak a tudományos-egyetemi életben is, újra nacionalista-konzervatív fordulat folyik, akárcsak jónéhány helyen Magyarországon. S abszurd, de szimbolikus esetként megemlíthetjük, hogy az egyik szerbiai egyetemen a filozófia szakra jelentkezőknek feltettek egy kérdést arról, hogy az egyik műnépdal-énekesnő legújabb dalában mely bibliai városok említődnek meg. Vagyis a filozófusjelölt diákoktól nem Kant ismeretét várják el, hanem a giccses popszámokét. Sajna nem fogok azon sem csodálkozni, ha nemsoká Magyarországon is hasonló „kulturális forradalom” fog lejátszódni, és a magyar irodalom szakosoknak nem Kosztolányi munkásságát kell majd behatóan ismerniük, hanem az Ákos nevű énekes giccses, világfájdalomtól is csepegő, szirupos dalait. Hisz ő az Orbán-rezsim élő kulturális ikonja, sokkal inkább, mint Nyirő vagy Wass Albert.

Ahogyan végül majd azon sem fogunk meglepődni, ha ezen új kelet-európai, latin-amerikanizálódó zsebdiktatúrák újabb antidemokratikus intézkedéseket hoznak, persze úgy, hogy éppen a demokráciára avagy a népuralomra hivatkoznak. Így egyszerűen a köztársasági elnök saját maga nevezi ki utódját, a kormány pedig az idők végezetéig a helyén marad, ha úgy tartja kedve. Biztos, ami biztos alapon elfogadják majd a szocialisták baromi ötletét is, miszerint kötelező lesz szavazni. Hogy a rendszerbe nehogy hiba csússzék, ezen országok együtt fognak működni oly mód, hogy bármikor szövetséges barátaik rendelkezésére bocsátanak saját szavazóik közül egy-két milliót, kinek mennyire lesz szüksége a hatalom megtartásához. A rendszer kritikusainak elnémításában pedig ugyanúgy fognak összejátszani, együttműködni, ahogyan azt tették anno a komcsik Nagy Imréék esetében. Snagov ismét fogadhatja vendégeit.