Viktorok: nomen est omen?

Az elmúlt hetek eseményei alapján rossz szóviccel azt mondhatnánk, hogy immár a románoknak is megvan a saját Viktorjuk.

A május elején felállt új romániai kormány és miniszterelnöke, Victor Ponta ugyanis a Magyarországról már ismert útra lépett: a demokratikus intézmények megcsonkításával, az ország alkotmányos működésének „szabad értelmezésével” csinál helyet saját magának és kormányzásának. A dolog pikantériája ebből a szemszögből nézve az, hogy míg Orbán Viktorék elvileg jobboldali pártként politizálnak, addig a romániai Szociálliberális Unió (USL) a nevében is jelzett bal-liberális irányhoz tartozik.

Ponta és kormánya nem aprózta el a reformokat. Rövid úton leváltotta a parlament két kamarájának elnökét, az ombudsmant, rendeleti úton szűkítette az alkotmánybíróság jogkörét és – mindezen machinációk eredményeképpen – kedden megszabadult Traian Băsescu államfőtől is, akit a parlament felfüggesztett. (Helyét ideiglenesen Crin Antonescu, az USL egyik vezető politikusa vette át.)

Az európai közvélemény – az Orbán-kormány kapcsán látottakhoz hasonlóan – intenzíven reagált a romániai eseményekre. Bár (különösen a magyarországi) sajtó a nyilatkozók inkonzisztens álláspontjaival van tele, nagy számmal akadtak olyanok is, akiknek a pozíciója mindkét esetben azonos. Alapvetően a politikai szervezetek vizsgáztak rosszul a magyar-román kettős teszten: az Európai Parlamentben például az a Néppárt támadta meg az USL-t, amely korábban körömszakadtáig védte az Orbán-kormányt, miközben a szocialisták, akik a magyar esetben roppant asszertíven támadták a kormány intézkedéseit, most „román belügyről” beszélnek. De meglehetősen humoros a Fidesz álláspontja is, melynek egyik EP-képviselője azzal vádolta meg – az egyébként valóban hadováló – MSZP-s kollégáit, hogy miközben annó „mondvacsinált indokokkal” támadták Magyarország kormányát, most „a romániai valódi jogsértések ügyében” ezzel inkonzisztens pozíciót vesznek fel.

Valóban arról lenne tehát szó, hogy kéz kezet mos és mindenkinek megvan a saját populistája? A helyzet nem ilyen egyszerű, és pont a jelenlegi szituáció megmutatta azt is, hogy vannak olyan véleményvezérek is, amelyeknek mindegy, hogy melyik politikai oldalról történik meg a demokrácia visszanyesegetése. Ott van például Barroso bizottsági elnök, illetve Viviane Redding biztos, akik korábban viszonylag élesen kritizálták Magyarországot, most pedig ugyanazt teszik Romániával is. Ott van az USA, amelynek vonatkozó nagykövetei mindkét esetben mértékletességre intették a kormányokat. És a teljesség igénye nélkül ott van a „civilek” közül például az a Paul Krugman is, Nobel-díjas közgazdász is, akinek Magyarországgal foglalkozó blogbejegyzéseit olyan jóízűen szidta a magyar jobbos sajtó.

Viszonylag konzisztensnek mondható a német kormány álláspontja is. Bár a magyar ügyben az elítélő megszólalások elsősorban alsóbb szintű szakpolitikusokra korlátozódtak, most viszont a romániai kérdésben Angela Merkel maga is beszállt a kritikába, ez az eltérés elsősorban a kancellár konzervatív CDU pártja szövetségi rendszerének tudható be, mint a kettős mércének. A német kritikát egyébként Ponta mintha orbáni szövegkönyvből értékelte volna: felszólította az ellenzéket, hogy fejezzék be az európai partnerek – és különösen a német konzervatívok – félretájékoztatását.

A két Viktor a jogállamiság határait feszegető, és egyben Európával feleselő munkája különösen az elmúlt napok EU-s vitáinak fényében tűnik bátornak. A közép-kelet-európai országok ugyanis éppen most vívják korántsem egyértelmű kimenetelű harcukat a kohéziós pénzek jövőjéről. Miközben a nettó befizető tagállamok szeretnék csökkenteni saját terhelésüket, az elmúlt évtizedben csatlakozók számára létfontosságú erőforrásokat jelentenek a kohéziós alapok. Orbán Viktornak teljesen igaza van abban, amikor arról beszél, hogy a kohéziós politika feladása „uniós infarktushoz” vezethet: ha az EU feladja a régiók közötti egyenlőtlenségek kiküszöbölésének célját, akkor az egész történet kudarcra van ítélve.

Könnyen belátható viszont, hogy a jelenlegi romániai eseményekhez hasonló kormányzati akciók nem különösen növelik meg a nettó befizetők (azaz az északiak és a nyugatiak) kedvét a kelet további finanszírozására. Nem reális elvárás az, hogy valaki egyszerre teljesen autonóm is legyen („az EU ne ugasson bele a belügyeinkbe”) és közben abszolút rá is szoruljon a külföld anyagi támogatására. Éppen ezért a jelenlegi romániai eseményekhez hasonló, alapvetően a demokrácia leépítésének irányába mutató kezdeményezések kifejezetten veszélyt jelentenek az unió közös jövőjére. A „kétsebességes Európa”, azaz a periféria részleges lecsatolása már most sem tűnik lehetetlennek. És bár átmenetileg nagyon vonzónak tűnhet, ha valaki keménykedik úgy otthon, mint Brüsszelben, egy ilyen stratégia hosszú távú költségei jelenleg beláthatatlanok és nagyon könnyen az érintett országok Európán belüli izolációjához vezethetnek.