Ki a magyar? Avagy miként veszíthetem el azt, amit nem lehet?

Ezekkel a sorokkal tán végképp kiírom magam a szlovákiai magyarok közösségéből. Ha így van, vállalom, mit is tehetnék mást, ám akkor is csak nevetni tudok rajta, fejet csóválni, mert akkor sem abból a közösségből írom majd ki magam, legfeljebb abból, amit egyesek a maguk kritériumai szerint annak tartanak.

Ja, hogy itt és most valljak színt, mennyire vagyok magyar, és hogy magyar vagyok-e? Miféle ostoba, kérdésnek álcázott, szekértáboros felszólítás ez?

Kedves szeretteim, barátaim, ismerőseim és ismeretlenjeim, kedves ellenségeim.  A fenti dagálygyanús, patetikus felütés és megszólítás után javaslom, hagyjuk is ezt abba rögvest, beszéljünk egyszerűen. Azaz, beszéljek(!), a többes szám következetes mellőzésével.

Mert – még ha ez fontoskodóan tűnik is -, úgy gondolom, hogy a születésünkről eleve nem tehetünk, épp ezért ebből nem gyárthatunk a magunk javára semmit, sőt egyedül kell ezt megélnünk, mint ahogy a halál és a nemi identitás mellett az, hogy magyarnak vallom-e magam, az a legszemélyesebb magánügyem. Még akkor is, ha ezt bármilyen élethelyzetben, bármilyen politikai-társadalmi viszonyok közt, bármilyen kormány alatt és bármilyen rendszerben nemcsak, hogy vallom, de nem szégyellem, nem rejtegetem, nem is engedek belőle. De ezzel együtt  nem dicsekszem vele úton-útfélen, nem élek ebből és nem üzletelek vele. Magyarságtudatomat nem használom ripacsgyanús mártírszerepekre, sőt, magyarságtudatomat nem használom lakmuszpapírként más nemzetiségű, vallású, kultúrájú, másképp szocializált, más élettapasztalatokkal rendelkező emberekkel szemben és hozzájuk képest.

Azaz ebből a szempontból nem méricskélek, rangsorolok és nem ítélkezem, mert az maga lenne az orbitális téboly netovábbja.

Magyarnak születni ugyanis nem kivételes esemény, semmivel sem jelent többet és kevesebbet sem, mint akár angolnak, franciának, németnek, amerikainak, szuahélinek, eszkimónak születni. Pusztán és kizárólag ebből én a mások kárára még nem faraghatok előnyt, nem teremthetek ideológiát és mítoszt, nem erőltethetem ezt rá másokra, és isten ments, hogy térítsek vele, netán életem minden kudarcát, hazugságát, bűnét, lustaságaimat, hülyeségeimet, következetlenségeimet, felelőtlenségeimet ezzel magyarázzam és ezzel mentsem fel, mert akkor minimum illene megölnöm magam, hiszen akkor az emberek közül íratkoznék ki. Ugyanakkor és ezzel együtt számomra az, hogy magyar vagyok és szlovákiai magyar, az nem kollektív büszkeség és nem is megaláztatás kérdése, nem akolba tartozás kérdése, legkevésbé párthovatartozás és politikai szimpátiák meg csaholás kérdése. Nem kérdés, pont. Számomra ez olyan természetes, mint ahogy lélegzem, táplálkozom, sört iszom, sőt, ahhh, ahogy böffentek és szellentek is, jajjj...

Annyira természetes, hogy nem foglalkozom ezzel mozgalmi és pártszinten, sem álfüggetlen civil szerveződések harcos szószólójaként, nem tematizálom unos-untalan, csak azért, hogy uborkaszezonban is meglegyen a napi kötelező magyarságpenzum.

Nekem ugyanis - mindezektől függetlenül is - fontosabb és értékesebb a saját magyarságtudatom. Ezért is viszolygok és undorodom azoktól, akik - ha más dolguk nem akad -, gittet rágnak, méricskélnek, osztályoznak , roppant szellem- és művelődéstörténeti ill. történelmi érvtárat felvonultatva filozofálnak szlovákiai magyar nemzeti minimumról, kirekesztenek vagy nem, befogadnak vagy nem, de mindenképpen hivatottnak érzik magukat arra, hogy értékítéletet vagy értékítélethez vezető kondíciókat és kritériumokat fogalmazzanak meg  emberek tízezreiről. Olyasmiben, amit kizárólag mindenki egyedül, csakis önmagában dönthet el.
Kedveseim, hurráoptimizmusból és bármifajta vélt vagy valós, mostanában szinte tukmált meg hamis, torz nemzettudatból én még nem fogok magyar gyermeket nemzeni.

Na ez az, a nemzettudat- megérne egy misét, hogy ez miként keverhető és maszatolható össze könnyedén a magyarságtudattal, a személyességgel, az identitástudattal, bogaraim...

Nem fogok továbbá olyan bornírtságokon vitatkozni, hogy miként kéne megtéríteni és megmenteni az úgymond ingadozókat és elveszőket.

Sehogy.

Nem vagyok hajlandó jó magyar és rossz magyar társasjátékokban részt venni.
Nem vagyok hajlandó semmiféle hatalom által elfogadni, hogy mi a jó magyar kultúra és mi a rossz, miként azt sem, hogy melyik a helyes magyar történelem, és melyik a helytelen. Miként külső ítéletként, nem fogadom el azt sem, hogy magyar vagyok-e vagy sem. Ebben ugyanis kizárólag csak én vagyok illetékes.

Annyit még: az én értelmezésembe és kulturális olvasatomba Nyírő József éppúgy belefér, mint Agota Kristof, Kertész Imre éppúgy, mint Reményik Sándor, Esterházy Péter éppúgy, mint Csurka István. De hogy közülük kit tartok hitelesnek, igaznak, emberinek, értéknek és irodalmi élménynek, azt, bahasszameg, én döntöm el.

Ezzel együtt persze privátim büszke vagyok a magyarságomra, és ha kérdeznek, büszkén vállalom is. De nem gyártok belőle fétist. Köszönöm a magyarságomnak azt, amit nyelvben és kultúrában kaptam tőle. Viszont továbbra is értelmezhetetlen számomra a nemzeti minimum  - kifejezés. Sőt, ha ezt majd érteni kezdem, akkor sürgősen pszichiáterhez fordulok, és ő lehet, csak annyit mond majd: ne babrálja annyit a fütyijét, szerkesztő úr. Ezt egészséges felnőttek már rég kinőtték...

Csókoltatom a mélykeresztény-nemzeti kurzust és annak szellemi pozicionáltságát.