Egy mítosz és egy autonómia vége?

A szerb alkotmánybíróság lecsapott a Vajdaság autonómiájára.

Biciklizünk falunk határában, tíz centis a por, akárha a sivatagban tekernénk. Kókadozik a kukorica, a napraforgó, idén nem lesz ezekből semmi. Búza még akadt valamennyi, de az is átlagon aluli termést adott. Persze, a hőség. Na meg hogy öntözés, az nincs. Mintha fel sem találták volna párezer éve. Pedig azért épült meg a Duna-Tisza csatorna is, hogy öntözzenek. Amit anno Ferenc Jóska csatornának neveztek el, mert az ő idejében ásták ki a kubikusok ásóval, lapáttal. Azóta viszont alig valami történt a Vajdaságban az öntözés terén, pedig Európa éléskamrájának szeretik hívni a maguktól elszállt politikusok. Hiába, ők sosem járnak boltba, hogy érzékelhessék, néha egyszerűen nincs cukor, olaj – és igaz ez a hetvenes évektől máig.

De még mielőtt mezőgazdasági szakcikké válna írásom, a fentiekkel csak azt akartam érzékeltetni, hogy a szerbiai tartomány kapcsán számos mítosz él(t). Az éléskamra-toposz mellett az is, hogy a Vajdaságban példásan egymás mellett, illetve együtt él 23 (ahogyan egykor tanultuk) nemzet és nemzetiség, avagy kisebbség. Pedig ha végignézünk az évszázadokon, a Vajdaság történelme a népirtások, a vérbosszúk, a másik elűzésének történeteként is megírható. Örökre eltűntek a zsidók és a németek. A Vajdaság-tudat is problematikus, ha külföldön találkozik két vajdasági, aligha fog egymás nyakába borulni, a másiknak pénzt kölcsönözni. Akkor már inkább azon az alapon, hogy szabadkai vagy újvidéki, bácskai vagy bánáti, szerb vagy magyar. Persze mindig akad egy réteg, amely a vajdaságiság eszméjének kályhájánál sütögetné politikai pecsenyéjét, és az is tény, hogy a vajdaságiak másképpen szavaznak, mint a belgrádiak vagy a dél-szerbiaiak. S igen, több (volt) az etnikailag vegyes házasság, mint itt vagy amott, de azt se feledjük, hogy a tartomány székvárosát, Újvidéket egy időben a csetnikek irányították (még ha részben az ide özönlött boszniai, horvátországi, koszovói szerbek szavazatai révén is).

De Újvidék már nem a Vajdaság fővárosa, nincs joga e címet viselnie, mondta ki múlt héten a szerb alkotmánybíróság, egyszersmind további húsz szakaszát vitatta el a tartományról szóló illetékességi törvénynek. Így a Vajdaságnak ezentúl nem lehet irodája Brüsszelben sem. De az oktatásügy autonómiáját is megtépázták, és a többi elemzővel együtt hüledezhetnénk most, hogy Belgrád megcsonkította a Vajdaság autonómiáját, azok után, hogy a Miloševiċ bukása után azt sikerült némi tartalommal megtölteni. Csakhogy mindez igencsak távol állt ama autonómia-foktól, amellyel Koszovó és Vajdaság 1974 után rendelkezett (például önálló rendőrséggel és titkosszolgálattal is!).

És persze, lehet és kell is siránkozni, de azt is észre kell vennünk, hogy némiképp álságos a vajdasági politikusok könnymorzsolása. Így a magyaroké is. Mert a vajdasági magyar pártok a 90-es évektől kezdve inkább törekednek a perszonális autonómia kivívására, inkább tartják fontosnak a Magyar Nemzeti Tanácsot, semmint a Vajdaság autonómiáját. Ennek fényes bizonyítéka, hogy az igazán autonomista vajdasági pártokkal sosem alakult ki szoros együttműködés, legfeljebb egyes önkormányzatokban, vagy éppen a tartományi szinten, hogy aztán szépen össze is vesszenek. Néha sikerült közös koalíciót alkotni, de aztán a legerősebb magyar párt is rájött, többet csikarhat ki magának (no jó, és a magyaroknak), ha Belgrádban kilincsel, semmint Újvidéken. Hisz a tartományban igen kevés a lóvé, Belgrád még azt sem adja oda, ami az alkotmány szerint járna a központi költségvetésből.

És persze, a vajdasági kormányzatban részt vesz a Vajdasági Magyar Szövetség, és sikerül is pénzt kilobbizni egy-egy lokális beruházásra. De inkább tekinthető a tartományi parlament politikustemetőnek, vagy  nyugdíjas otthonnak, ahol (részben) azok a magyar politikusok kapnak munkahelyet, akik kiszolgálták idejüket vagy épp megbuktak saját közösségükben.

Például volt egy újságíró haver, aki annak idején inkább városkája polgármestere lett. Aztán egyszer jól elbukták a helyi választásokat, de hogy ne maradjon kenyér nélkül, „lekerült” a tartományi kormányzatba, az egyik minisztérium segédtitkára lett (a művelődésié, ahhoz ugye csak ért, ha már újságíróként kezdte és bölcsész szakon végzett). De hogy négy éven át mi a fenét csinált, sosem tudtuk meg, interjút nem adott, nyilvánosan nem szerepelt. Az össz információ róla az volt, hogy reggel autóval viszik, délután meg hozzák haza.

Hát ezért az autonómiáért biztosan nem kár.