Kísérlet az agyrém megfejtésére

Széky János | 2012. július 20. - 17:16 | Vélemény

Azzal, hogy Efráim Zuroff fáradhatatlanul vadássza a holokauszt még élő tetteseit – pedig ezt az izraeli hatóságok is rég abbahagyták –, lejárat egy igaz ügyet. A listáján elméletben sem lehet senki fiatalabb nyolcvanötnél, és száz felé közeledő emberek bíróság elé rángatásával semmiféle igazság nem áll helyre.

Egyrészt csaknem hetven év után semmit sem lehet rájuk bizonyítani (lásd Képíró Sándor esetét). Másrészt ha lehetne, akkor is legföljebb pár évet kapnának (bebizonyíthatatlan, hogy bárkinek szándékosan a halálát okozták volna), és annak a végét nagy valószínűséggel nem érnék meg. Ez nem büntetés, csak bosszúállás. Harmadszor, ha egy gazember nagy szerencsével megéri a kilencvensokadik évét, és elítélik, arról csak az jut az ember eszébe, hogy tömérdek társa minden büntetés nélkül hetven, nyolcvan, nyolcvanöt évesen halt meg békés emigrációban. Azaz masszívan nem történt igazságtétel.

Most akkor vagy belenyugszunk, hogy a világ erkölcsileg tökéletlen (az), de a legnagyobb bűnösök többnyire megbűnhődnek; vagy sorozatosan és egyre látványosabban bebizonyítjuk, hogy a joguralom tehetetlen a gazemberek nagy részével szemben. Szerintem az utóbbi a rosszabb.

Hanem Csatáry László egykori kassai csendőrtiszt esete rávilágít egy nagyobb, Magyarország szempontjából sokkal inkább aktuális bajra, amiről sem Zuroff, sem az eseten – Magyarország kárára, bár joggal – élvezkedő nyugati sajtó nem tud.

Már az is borzolja az elemi igazságérzetet, meg egyáltalán, a józan észt, hogy Csatáry – amint Képíró is – nem valahol a paraguayi füves pusztákon, hanem Budapesten, rendezett polgári körülmények között érte meg ezt a kivételesen magas életkort. Képíró 1996-ban, Csatáry 1997-ben térhetett haza, és semmiféle bántódásuk nem esett. Holott mindkettejükről tudni lehetett, kicsodák.

Képíró saját nevén szerepel Cseres Tibornak az újvidéki vérengzésről szóló, százezernél több példányban publikált dokumentumregényében, a Hideg napokban (az 1945 előtt és után ellene indított perek hitelét hadd ne taglaljam). Csatáry névvel szerepel Randolph Braham alapvető monográfiájában, A magyar holocaustban, de a kassai zsidóság történetéről szóló könyvben is, és Kassán, 1948-ban halálra ítélték. Közben voltak „jobboldali” kormányok, „baloldali” kormányok, három főügyész, és mind békén hagyták őket, amíg sok évvel később Zuroff meg nem kezdte akcióját.

Meglehet, törvényesen már 1997-ben sem lehetett volna fellépni ellenük. Itt legföljebb az lenne a gond, hogy a kilencvenes évek nagy rehabilitációs felbuzdulásában minden szűrés nélkül engedték haza a szélsőjobb emigráció megöregedett tagjait. Sokkal érdekesebb Csatárynak az a közlése, hogy 1997-ben mind a magyar, mind a szlovák hatóságokat megkérdezte, vádolják-e valamivel, mire mindkét állam – közelebbről meg nem nevezett – hatóságai megnyugtatták, hogy nem, nyugodtan jöhet, békén fogják hagyni. Mindezt azután, hogy Kanadában megfosztották állampolgárságától csalás és a hatóságok megtévesztése – a németekhez fűződő kapcsolatának letagadása – miatt.

Csatárynak, akit egyszer már halálra ítéltek, és aki háborús múltja miatt nem maradhatott Kanadában, két ország hatóságai minden bírósági eljárás nélkül papírt adtak róla, hogy nem követett el semmi büntethetőt. Lehet jogállamot emlegetni, de ez jogállamban: agyrém. Ponyemáj? Nye ponyemáj – ahogy csodálatos gimnáziumi matektanárom mondta volna. Közben mindenki úgy tesz, mintha értené az érthetetlent.

*

Mégis próbáljuk meg. Most kénytelen vagyok egy nagy kerülőt tenni. Ember Judit (1935–2007), az a magyar filmes, akinek a legtöbb művét tiltották be a diktatúra idején, 1985-ben dokumentumfilmet forgatott „Hagyd beszélni a Kutruczot!” címmel. Hosszú részletek itt olvashatók belőle. Kutrucz Gizella régi kommunista újságíró volt, bejáratos a legfelső vezetés köreibe. 1971-ben bérelni kezdett egy apró telket Csillebércen, és meglepetten értesült róla, hogy az ingatlan tulajdonosa „az ismeretlen helyen tartózkodó” Bosnyák Zoltán, hírhedett rasszista szerkesztő és publicista, az egykori Magyar Zsidókérdést Kutató Intézet igazgatója, valamint felesége. 1980 májusában levelet kapott egy vagyonkezelő gondnoktól, aki „örömmel értesítette”, hogy megtalálták a még élő tulajdonost, Bosnyák özvegyét, így elővételi joggal megveheti tőle a telket.

És innen a lehető legrejtelmesebb dolgok követték egymást: az özvegy brassói címét nem kapta meg. Kiderült, hogy Bosnyák Zoltán 1952-ben, Magyarországon meghalt, de Kutrucz a halotti anyakönyvi kivonatot nem láthatta, viszont értesítették, hogy az özvegy, a lánya és Bosnyák Magyarországon élő, Csaba nevű fia 1980-ban megindították a hagyatéki eljárást. A vagyont Bosnyák Csaba örökölte. 1981-ben viszont azt tudatták vele, hogy a Bosnyák-vagyont államosították. Hosszas utánjárással Kutrucznak sikerült szereznie egy „fecnit”, amin részletes adatok nélkül az állt, hogy Bosnyák Zoltán 1952. október 4-én reggel 7 órakor meghalt Budapesten, a Kozma u. 13. szám alatt. Magyarán kivégezték volna a Gyűjtőfogházban.

Kutrucz Gizella azzal szembesült, hogy hiába kér dokumentumokat és adatokat a perről és a kivégzésről, semmit nem kap, csak névtelen fenyegető telefonokat, hogy hagyja abba a kutakodást, és – másodkézből – Horváth István belügyminiszter levelét, hogy nincs az egész történetben „semmilyen titokzatosság, mellékkörülmény, politikai krimi”. Közben a korabeli párt – Kádár után – legnagyobb hatalmasságaival tárgyalt, Aczél Györggyel, az ekkor trónörökösnek tekintett Németh Károllyal, Korom Mihállyal, az állambiztonságért is felelős „adminisztratív” KB-titkárral, Biszku Béla utódjával. Az ügyről Kádár is tudott.

Bosnyák Csaba életrajza is furcsa volt: a Georghiu-Dej alatti terrorkorszakban, amikor magyar politikai elítéltek százai raboskodtak romániai börtönökben és dolgoztak kényszermunkán a Duna-deltában, a Magyarországnak kiadott és ott kivégzett háborús bűnös fia elvégezte a brassói műegyetemet, 1976-ban áttelepült Magyarországra, s itt a legkiemeltebb, legszocialistább kiemelt szocialista nagyvállalatnál, a paksi atomerőműnél futott b e karriert. Főosztályvezető-helyettes lett, és – Kutrucz szerint – a Magyar Néphadsereg tartalékos főhadnagya. Majd miután a magas pártkörökben járatos újságírónő a nyomára akadt, 1982 szeptemberében a magyar rendszer eme kegyeltje politikai menedékjogot kért Ausztriában.

Mára nagyjából – de csak nagyjából – tudni lehet, hogy a minden zsidó tudat nélküli, sőt antiszemita Rákosi, aki azonban tudta, hogy Sztálinék zsidóként tartják számon, hogy lefedezze magát, 1952-ben monstre „anticionista” perre készült, és ehhez jött kapóra Bosnyák szakmai tanácsadása. (Ennek a kampánynak végül Péter Gábor ÁVH-főnök lett a legfőbb áldozata.) A titkolózásból és a dokumentumok rejtegetéséből Kutrucz nem tudott másra következtetni, mint hogy „Bosnyákot csak papíron végezték ki”, és ezt Korom Mihály nem cáfolta.

A pártvezetők láthatóan nem tudták, mit kezdjenek Kutrucz Gizellával: előbb kitüntették, hogy elhallgattassák, aztán amikor Ember Judit elkészítette a filmet, visszavonták kitüntetéseit, és kizárták a pártból. Ahogy változtak az idők, Ember Judit többi betiltott munkáját, mint a katolikusellenes koncepciós perről szóló Pócspetrit vagy a Nagy Imréék elrablását feltáró Menedékjogot mind bemutatták; a „Hagyd beszélni a Kutruczot!” azonban 2002-ig – a D209-es ügy évéig – dobozban maradt. Nyilván mert nem lezárt történetet dolgozott fel.

A nyolcvanas évek második felében a film kis számú szerencsés nézője – aki Ember Judit jóvoltából láthatta – és maga a főszereplő is körülbelül annyit értett az esetből, hogy itt valakik, akiknek közük van a Belügyhöz, egy háborús bűnösnek falaznak, és a családtagjait védik még egy hithű és kivételezett kommunistával szemben is.

Valójában Kutrucz teljesen véletlenül, nyolc-tíz évvel a Dunagate és két évtizeddel a D209-ügy előtt (amikor az átlagos hírfogyasztónak is kezdett derengeni, hogy a magyar állambiztonság nemcsak a belső elhárításból áll) eljutott a titkok titkának közvetlen közelébe: 1. Az ÁVH, mint a párt ökle, gátlástalanul felhasználta a hivatalosan üldözött szélsőjobbot, 2. A Rákosi-korabeli ÁVH és a konszolidált Kádár-korszak állambiztonsági szervezete, a BM III-as főcsoportfőnökség között – ellentétben a szedáló propagandával – teljes a folytonosság. 3. Tehát, mellesleg, a III-as főcsoportfőnökség is abszolút gátlástalanul felhasználja a szélsőjobbot, ami akkor persze még csak az emigrációban mutatkozott meg nyíltan. Azt, hogy Kutrucz ráláthasson a rendszer lényegi disznóságára, minden eszközzel meg kellett akadályozni. Olyan jól sikerült, hogy így értünk el a demokratikus átmenetig, és máig nagyon kevesen vannak, akik látják.

*

És itt térjünk vissza 1997-be. Szlovákia miniszterelnöke Vladimír Mečiar, felhőtlen harmóniában az Ivan Lexa vezette SIS-szel. A magyar állambiztonságot az utolsó pillanatig kiváló kapcsolat fűzte a csehszlovák kemény diktatúra állambiztonsági szolgálatához, az ŠtB-hez, mint azt Deutsch Tamás és Kerényi György prágai megmenekítésének történetéből tudjuk. Magyarország miniszterelnöke 1997-ben Horn Gyula, felhőtlen harmóniában a szakszolgálatokkal. Mármost a magyar szakszolgálatok és a III-as főcsoportfőnökség között – a koncként odadobott III/III-as „legénységi állományt” és néhány taktikai céllal kipécézett politikai szereplőt kivéve – máig zavartalan a folytonosság azzal a hivatalos indokkal, hogy nem lehet nélkülözni a kommunista hírszerzők, kémelhárítók és dezinformátorok szakértelmét.

Amikor tehát a Kanadából kiebrudalt Csatáry hazatérni készült, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a magyar ún. „hatóságok” egyeztettek a szlovákokkal, és az sem, hogy a beígért büntetlenséggel valamilyen régi dolgot honoráltak. 1997-ből nézve kockázatmentesen: ki lehetett zárni, hogy a még életben lévő 1944-es kassaiak közül bárki fölismeri a Budapesten élő aggastyánban az egykori csendőrtisztet. Zuroff intézetének névadója, Simon Wiesenthal akkor még élt, és nagyobb vadakat üldözött; visszavonulásakor, 2003-ban be is jelentette, hogy megtalált minden tömeggyilkost, akit keresett. Csatáry pedig nem volt tömeggyilkos. Biztonságban volt, amíg Zuroff ki nem terjesztette a vadászatot a harmad- és negyedvonalbeli gazemberekre, akikből egyre kevesebb élt már.

Mivel Magyarországon bejelentési kötelezettség van, és Csatáry már 1997-ben, hazajövetele előtt kapcsolatba került „a hatóságokkal”, természetesen nem csak tavaly október (a Zuroff följelentésére megkezdett nyomozás) óta tudnak a hollétéről. És természetesen tudják, hogy nem csupán a hazai bírósági levéltárakban van anyag Csatáryról, annál is inkább, mert csak a parancsnokát, Horváth Györgyöt állították itthon bíróság elé. Valószínűleg megkapták a szlovák ügyészségi anyagot is. Talán ezért bízták meg dr. Zinner Tibor jogtörténészt azzal, hogy kutassa a hazai bírósági archívumot. Úgyse talál semmi fontosat, és csakugyan. (Zinner doktor pedig teljesítette ezt a megbízást. Róla mint a magyar igazságszolgáltatás első számú állambiztonság- és szélsőjobb-szakértőjéről tudni kell, hogy még egy 1987-es ÉS-cikkben is az ÁVH árnyalt megítélését tartotta fontosnak, mondván, hogy nem szabad megfeledkezni a „pozitív oldaláról”.)

Amikor Csatáry ellen talán még el lehetett volna járni, a „hatóságok” érdemleges vizsgálat nélkül eldöntötték, hogy nem lesz eljárás. Ez bőven magyarázza az ügyészség tizennégy éves tétlenségét. Ennyi idő elteltével Zuroff akciója – amire az ügyészség kelletlenül mozdult – és az angol bulvárlap kaján felfedezése – ami egy kis gyorsításra kényszerítette az ügyészséget – pusztán arra jó, hogy újabb gyűlölettápot adjon az amúgy is nagyra növesztett és legalizált magyar posztnyilas alvilágnak. Igazolást és indokot újabb terrorcselekedetekre, a civilizált élet elleni hadviselés fokozására. (Ezt nemzetközi szintre emelné az a kínban fogant ötlet, hogy Csatáryt adják át Szlovákiának.)

Mindig, mindenben ugyanoda lyukadunk ki. Az állambiztonsági múlt feltárásának elmulasztása azt jelenti, hogy a kommunista állambiztonság a magyar jelenben működik. És már rég megmérgezett mindent.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.