Kinek adóssága, kinek nem

Széky János | 2012. augusztus 3. - 18:40 | Vélemény

Dr. Navracsics Tibor, Magyarország közigazgatási és igazságügyi minisztere megírta sokadik cikkét a Heti Válasz című független hetilapba. Ebben a legújabbikban elbeszéli, hogyan fordult meg az uniós Bel- és Igazságügy-miniszterek Tanácsának a hangulata egy tavaly júniusi munkaebéden, ahol „egy friss – lengyel és litván támogatást élvező – magyar kezdeményezés, a totalitárius rendszerek áldozatainak európai emléknapjáról szóló előterjesztés” volt a téma. Bár a „nyugat-európai országok képviselői úgy gondolták, nincs szükség külön emléknapra”, végül győzött a magyar álláspont.

A független hetilap és dr. Navracsics ártatlan olvasója azt hihetné, hogy azért tartják meg tavaly, azaz 2011 óta augusztus 23-án a totalitárius rendszerek áldozatainak európai emléknapját, mert ez a magyar konzervatívoknak jutott eszükbe, és érveik ellenállhatatlanok voltak. Az igazság ezzel szemben az, hogy a folyamat a 2008. júniusi prágai nyilatkozattal kezdődött („Az európai lelkiismeretről és a kommunizmusról”; eredeti aláírói között nem volt magyar), és az Európai Parlament 2008. szeptember 23-án nyilvánította ezt a napot a sztálinizmus és nácizmus áldozatainak európai emléknapjává (elsöprő többséggel, többek között magyar szocialista képviselők támogatásával). Apróság, hogy 2011-ben az Európai Tanács még csak nem is „nyilvánításról”, hanem a meglévő ünnepre való figyelemfelhívásról, „kiemelésről” (highlighting) beszélt.

A magyar többlet talán az volt, hogy a magyar elnökségű Európai Tanács 2012. június 8-i keltezésű tervezetében, amelyről a bel- és igazságügy-miniszterek tárgyaltak, az emléknappal összefüggésben már nem „nácizmust és sztálinizmust”, hanem úgy általában „totalitarizmust” említenek, amelynek alfajai – jellegzetes magyar maszatolással – „kommunista, a nemzetiszocialista vagy bármilyen más jellegű rezsimek”. A bármilyen rezsim, az bármilyen lehet, amit a magyar elnökség annak mond, amit meg nem mond annak, az nem totalitárius.

Az uniós bel- és igazságügyminiszterek, nem szokván az efféle – homályos megfogalmazásokat apróbetűs záradékba rejtő – zugügyvédi sunyisághoz, készségesen megszavazták a tervezetet. Hiszen ki mondaná, hogy a totalitarizmus nem csúnya dolog? Mivel másfajta téridőben élnek, nem sejthették, hogy ezzel a magyar kormányzat belpolitikai (és ezt igazolni próbáló kommunikációs) hadviselésének váltak eszközeivé.

Annak, hogy – Havelék eredeti szándékával szemben – a 20. század két valóban tömeggyilkos európai politikai irányzata, a nácizmus és a sztálinizmus helyett „bármilyen jellegű” rezsimről beszélnek, több funkciója van. Először is, amit mindenki láthat, hiszen már az Alaptörvény „átmeneti rendelkezéseibe” is belefoglalták: a cél az alkotmányosan működő és az Európai Parlament mérsékelt baloldalán foglaló Magyar Szocialista Párt diszkvalifikálása azzal, hogy rányomják a sztálinista bűnöket is. Nem a bírálata, nem a rossz politikájának leleplezése: a diszkvalifikálása.

Egy másik funkcióhoz már valamivel rafináltabb észjárás kellett. A világ politikai nyelvhasználatában a fő ellentét nem a totalitárius és nem totalitárius rezsimek, hanem a demokráciák és a diktatúrák között húzódik, és a demokráciák között a liberális változat a norma. Megeshet tehát, hogy akinek felhatalmazása van a rendszereket beskatulyázni, az ugyanolyan önkényesen, ahogy egy nem tetsző „bármilyen” rezsimet a totalitárius kategóriába suvaszt, egy diktatúrát vagy egy illiberális demokráciát fölment azzal, hogy nem totalitárius. Márpedig a világ diktatúráinak nagy része nem totalitárius, hanem tekintélyelvű, és joguralomtól mentes, kollektivista demokráciái sem azok, természetesen. Magyarul és prosztón: az orbánista rezsim minden disznóságára azt a flepnit lobogtatja, hogy ő nem kommunista.

De mint minden olyan érvelési rendszer, amiből hiányzik az őszinteség és a becsületesség, ez is hamar leleplezi önmagát. Az elvakult Fidesz-hívőkön kívül lassan már mindenki látja például, hogy a kelet-közép-európai térségben Magyarország az utolsó, ahol a politikai elit még mindig szabotálja az állambiztonsági múlt feltárását. Még ha posztkommunista kormány, utódpárt tenné, könnyebben meg lehetne érteni európai ésszel. De nem, nálunk egy keresztény-nemzeti, vérmesen antikommunista kormány csapkod, kapkod, maszatol és sunyít, benne a téma fő felelősével, dr. Navracsics minisztériumával. (A bőséges szakirodalomból egy friss tétel itt.)

Vagy: június végén dr. Navracsics zárószavazás előtti módosító indítványt terjesztett az Országgyűlés elé. Aki nem ismerné a történetet: az Emberi Jogok Európai Bírósága 2011-ben olyan ítéletet hozott, hogy a magyar államnak 4000 euró kártérítést és 2400 euró költségtérítést kell fizetnie Fratanoló János volt munkáspárti (kommunista) vezetőnek. Fratanoló 2004. május 1-jén egy két centi átmérőjű vörös csillagot viselt a zakója hajtókáján. Ez a magyar törvény szerint tilos, Fratanolót büntető eljárás után megrovásban részesítették.

A strasbourgi bíróság precedensként egy 2008-ban meghozott ítéletre hivatkozott, ekkor egy másik magyar kommunista politikus, Vajnai Attila javára döntöttek ugyanígy. Ha Strasbourgban valamelyik állam polgárának azért adnak igazat, mert a saját hazájában egy hatályos nemzeti törvény szerint ítélték el, az jelzés arra, hogy a törvényt ajánlatos megváltoztatni, mert ellenkezik az európai normákkal. A kormányok – még a kevésbé demokratikus országokban is – általában beadják a derekukat. Persze nem kötelező, de akkor bárki elmehet Strasbourgba, amíg a szóban forgó törvény hatályban marad, és mindig meg fogják ítélni neki a kártérítést és a perköltséget.

A magyar Országgyűlésnek esze ágában sem volt megváltoztatni a törvényt – megjegyzem, az előző, szocialista-liberális többségűnek sem. sőt, a mostani parlament – szintén dr. Navracsics kezdeményezésére – állást foglalt amellett, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletével nem ért egyet. Ez már nem szokás Európában a Minszk–Kisinyov vonaltól nyugatra. Az indok: mi tudjuk, mi az a kommunizmus, a puhány strasbourgi szobatudósok nem.

Soha, egyetlen fideszes politikus, a cselédmédia egyetlen újságírója nem említette, hogy a strasbourgi bíróságba az Európa Tanács összes tajga delegál bírákat, a tanácsokat arányosan állítják össze. A Fratanoló-ügyben döntő tanácsnak magyar és szerb tagjai is volt. A Vajnai kontra Magyarország ügyben a magyaron kívül a litván és a grúz tag is megszavazta az egyhangú döntést. Ők pedig igazán tudják, mit jelent a vörös csillag. Azt sem emlegették itthon, hogy az önkényuralmi jelképek (horogkereszt, nyilaskereszt, sarló és kalapács, vörös csillag) tiltásáról az első szabadon választott parlament többsége döntött, amelynek soraiban hírhedten nagy volt az állambiztonsági ügynökök aránya. Ezek röhögve betiltották a gyagyások által is felismerhető vizuális jelképeket, és ezzel letudták a kommunizmus elleni ideológiai harcot, valamint helyettesítették a saját tartótisztjeikkel, tekintélyelvű hajlamaikkal, szabadságellenes reflexeikkel való végleges szakítást.

Dr. Navracsics, a totalitarizmus elleni harc bajnoka azt javasolta, hogy a kár- és költségtérítést a pártok állami támogatásából vonják le, s legyen így mindig a jövőben. Értsd: nyugodtan szaladj Strasbourgba, panaszkodj egy bíróságnál, aminek a magyar állam nemzetközi egyezményben alávetette magát: annál rosszabb lesz idehaza a többpártrendszernek. A javaslat indokolása (nem viccelek) az, hogy a javaslat lehetővé teszi. (Itt olvasható.) Hogy a kormány cselédmédiájában nem tűnt fel a leírhatatlan pimaszság és otromba demokráciapusztítás, azon nem csodálkozom. De az ellenzék és az ellenzéki sajtó is csak mérsékelten hőzöngött, igaz, ingerküszöbünk már nagyon megemelkedett.

Ha túltesszük magunkat a dühön és félelmen (mit művelnek ezek Magyarországgal? hová hurcolják?), egyszerű a képlet. Az európai viszonylatban páratlan buzgalom, amivel bizonyítani akarják, hogy nagyon, hú de nagyon, de istentelenül nagyon gyűlölik és utálják és megvetik a kommunistákat, annyira, hogy ahhoz képest igazmondás, többpártrendszer, joguralom, egyéni szabadság, önérzet, minden csak másodlagos, csupán azt takarja, hogy bizonyítaniuk kell maguknak. Mert nekik az, ami a liberális demokráciát megkülönbözteti a diktatúrától – igazmondás, többpártrendszer, joguralom, egyéni szabadság, önérzet – tényleg csak másodlagos.

Dr. Navracsics freudi módra elszólja magát a Heti Válaszban: „A tavalyi első, varsói főhajtás után idén mi, magyarok lehetünk a házigazdái Budapesten ennek a megemlékezésnek. Ismét egy lehetőség, hogy európai szinten is törlesszünk az áldozatokkal szembeni adósságunkból. Ne mulasszuk el.” Én nem érzem úgy, mintha adósságom volna a totalitarizmus áldozataival szemben. De úgy látszik, nekik ingük, hát magukra veszik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője