Cápafogak, maffiák

Ardamica Zorán | 2012. augusztus 9. - 07:07 | Vélemény

A hőségre és a műfajra való tekintettel nem óhajtok itt hosszas filozófiai, sem pedig művészetelméleti vagy kultúratudományi fejtegetésekbe bonyolódni az „eredetiség” kérdésköréről. Annyit azonban sarokpontként leszögezhetünk, olyan világban élünk, amelyben az eredeti erősen viszonylagossá vált. Az élet számos területén, csak hogy mégis tudományos legyek: magasról teszünk is rá...

Ma már mindenhol mindenki és minden cserélhető, helyettesíthető.

Kidobod, szerzel másikat. Nagyon kevés és roppant drága termékektől eltekintve minden cuccod ilyen. Bármennyire ragaszkodsz valamihez, ha úgy adódik, hogy nincs többé, adandó alkalommal (idő, pénz, lehetőségek szerint) helyettesíted, pótolod.

A termékeken túl erre a sorsra jutott az ember is. A világ fejlődésének ez az iránya – most talán ne minősítsük, mert az összetettebb, kötetek megtöltésére alkalmas probléma, még ha van is általános és felszínes véleménye legtöbbünknek – odavezetett, hogy nemcsak a gépként kezelt munkahelyi kollégák, de egyediségük és pótolhatatlanságuk ellenére művészek, tudósok, barátok, társak, családtagok is cserélhetők. (És itt egyre jobban küzd az ember az emocionálisan alapozott minősítés kényszerével...) Ez van.

Na, ez az oka annak, hogy nem lehet megszabadulni az olyan politikai, pontosabban politikusi paradigmáktól sem, amelyek pedig megértek már a kiselejtezésre. Kidobod, helyére áll egy másik. Nőnek, beállnak a másik helyére, akár félelmetes, rendezett sorokban bevetésre várakozó, jó előre odanövesztett, gyilokra felkészített cápafogak.

Olvasom, hogy Fico pártja ugyanolyan sorsa juthat, mint Mečiaré. (Ahhoz képest, hogy praktikusan agonizál, jelentős mértékben még az e párthoz tartozó vagy múltban tartozott alakok szabják meg az ország sorsát, birtokolják a gazdasági és lobbipotenciál nagy hányadát...) Mert a vezér elvesztével nem lesz majd, aki hasonlóan karizmatikus és autokrata, s a belső ellentétek felzabálják a pártot. Ez még nagyjából igaz is lehet, a HZDS tényleg megszívta.

Csakhogy nézzünk már kicsit tovább az orrunknál! Nem a HZDS volt a probléma. A HZDS, ahogyan Fico és a SMER, ahogyan Gyurcsány és az MSZP plusz a koalíciós slepp, ahogyan Orbán és a Fidesz – mind csupán társadalmi tünet. A probléma mélyebben gyökerezik. Ha nem így lenne, akkor anem így lenne Mečiart nem válthatta volna kis kitérővel Fico. Akkor sem Magyarországon, sem pedig a világ más tájain (lásd Sztálin demokr...autokráciát építő követőit az utódállamokban, az Afrikában semmiről sem szóló gengszterváltásokat stb.) nem jöhetne a helyére némi levegővétel után egy mindig valamivel rafináltabb klónja az előzőnek.

A probléma gyökere, hogy az emberek már

1. két váltás között ellustulván és elfásulván (és rossz tapasztalatokkal telve) nem is hisznek az igazi váltás lehetőségében,

2. a valahogyan mégiscsak lezajló váltásokkor és közvetlen utánuk pedig ezzel szemben következetlenül fenntartások és ellenőrzés, tanulságok levonása nélkül hajlandók elfogadni a váltások valódiságát. Ez csakis újabb rossz tapasztalatok és kudarcélmények halmozódásához vezethet, s így ez az ördögi kör önmagát gerjeszti.

A probléma gyökere nagyon mélyre nőtt, mégpedig az emberek gondolkodásába és szokásrendjébe. Ezt a mélyre nyúlást az életben maradás ösztöne, a mindenáron való, minél kevesebb kockázattal járó, állatias túlélésre kódolt alkalmazkodóképesség garantálja. Az ember ugyanis mindenhez képes alkalmazkodni. Még ahhoz is, ha szeme láttára gyilkolják le a családját (lásd a nem is olyan messzi Jugoszláviát). A legextrémebb esetekben is képes beállni a sorba és tovább húzni az igát, foggal-körömmel ragaszkodni a létezéshez (ha már élni nem lehetséges). Mindig fel tud mutatni valami olyan vesztenivalót – ha mást nem, a puszta egzisztálást tekinti ilyennek –, aminek megőrzése érdekében zsarolható: uralható.

És ha véletlenül mégsem, akkor ő maga is lecserélhető, „oszt jó napot”...

(A másik stratégia a kisajátítás technikája. Amennyiben mégis hosszabb időre autonóm személyiségnek bizonyul, arra le kell csapni és a valóságtól függetlenül úgy prezentálni, mintha a hatalomhoz vagy legalább annak paradigmájához tartozna. Minimum addig, amíg cserélhetővé, pótolhatóvá nem válik. Lásd, hányan sütögetik gátlástalanul undorító politikai pecsenyéjüket mindkét politikai térfélen pl. Gyurta olimpiai győzelmét körültántorogva... Ha négy év múlva nem győzne, akkor már nem is lesz nekik érdekes, lecserélik a következő aranyérmesre.)

Tényszerűen megváltoztatni, de legalább lényegileg módosítani a rendszert és a benne élők életét csak ott sikerült eddig a világtörténelemben, ahol az újonnan beállók körmére néztek a választók és ragaszkodtak a csereszavatossághoz. Ahol felismerték, hogy nem mutathatnak tömegesen potenciális uralhatóságot, azaz félelmet és léhaságot.

Szokás a politikát a maffiához hasonlítani. Céljaikban, módszereikben, gátlástalanságukban, sőt szervezettségükben bizonyára nagymértékben megfeleltethetők egymásnak. De van ám egy pótolhatóságra vonatkozó garancia a szerevezett bűnözésben, amely az érintett politikusi csoportoknak egyáltalán nem sajátja. A személyes felelősség.

Ha valaki valakit beszervez a maffiába, azért fővesztés (ólommérgezés, betonba öntés stb.) terhe mellett viseli a felelősséget ő maga és olykor egész családja. Így aztán mindenki meggondolja, milyen alakokra bízza magát, kiért felel, de el is várja és fővesztés (ólommérgezés, betonba öntés stb.) terhe mellett a gyakorlatban garantálja a rangsorban alatta lévők megbízhatóságát. Mert ha valakinek a beosztottja hibát vét vagy ellenkezik, azért a közvetlen felettese és annak a felettese etc. ugyanúgy bűnhődik. Tartottak volna rendet...

Így aztán az erős kézben levő maffiák hatékonyabban működnek az államoknál. Gond, hogy sok ember azt hiszi, ilyen típusú erős kéz kell az állam vezetéséhez is: motor (szintén cserélhető igény esetén) egy gépezethez, amelyben az emberkék boldogan görgő fogaskerekek lehetnek, akik megkapják a napi olajozást, a folyamatos hűtést, oszt csúszik az élet, hejjj!

Sajnos, az olyan államalakulatok vagy kis közösségek működéséhez, amelyeket nem ilyen vagy olyan bűnszövetkezet vezet, éppen az kell, hogy ne agyatlan fogaskerekek legyenek benne az emberek, hanem szellemi és fizikai erejüket közös célok érdekében ésszerűen és önálló akaratukból egyesíteni tudó autonóm személyek. Akik számára az életben maradáshoz kellő alkalmazkodás nem asszimilációt, hanem integrációt jelent.

De hát az ilyen közhelyes evidenciákhoz ma már talán túl nagy a forróság... Ám az elhasználódó cápafogak helyére a legnagyobb kánikulára való tekintet nélkül, sőt néha éppen azt kihasználva állnak be a másodvonalban vérről álmodozó pótfogak. Fogatlan cápák ugyanis nem léteznek.