Professzionális tudni nem akarás

A tipikus reakciók közé tartozik

a fideszes-kormányzati („Laci bátyám, lehet, hogy nagy tudós vagy, köszönjük, amit értünk tettél, de kit érdekelsz, és különben is, közöd?”);

az a fajta ellenzéki, amelyik nem tudja megbocsátani, hogy Sólyom az elnöksége alatt részrehajló volt a „jobboldal”, azaz a Fidesz javára („fúj, el sem olvasom, hogy mit mondott, minek”, illetve „addig örüljön, amíg nem szivárogtatjuk ki, hogy mit csinált harmincöt évvel ezelőtt”);

valamint az a fajta, méltányosságra törekvő kormánypárti és ellenzéki, amelyik Sólyom hibáit vagy nem veszi észre, vagy mindenre tud felmentő magyarázatot, és az őt érő minden bírálatot csak annak képes tulajdonítani, hogy elnöksége alatt részrehajló volt a „jobboldal” javára (szó, ami szó, ezt a vélekedést hisztérikus igyekezettel próbálja igazolni az előbbi, Tamás Gáspár Miklóstól „balközép”-nek mondott szektor).

Ez utóbbi, diffúz kormánypárti és ellenzéki csoport azért is korholni szokta a „balközépet” – ugyanazt, amit Sólyom László minduntalan csepül, és amivel deklaráltan nem akar közösködni –, mert amaz nem ismeri fel Sólyomban a szövetségest. A „balközép” e nézet szerint nem veszi észre, hogy bár a volt elnök megkésve szólal fel, néha talán túl megengedő, és ideológiai dolgokban több mint makacs („hát egy konzervatív ember, mért nem lehet ezt elfogadni?”), mégiscsak a kormány új – no, azért nem ellenfele, de, mondjuk, kritikusa. És ha sok ilyen kritikus lesz a „jobboldalon” – aminek ideológiája gyakran emlékeztet például a szlovák baloldaléra – akkor a magyar politikai életben végre történni fog valami jó.

Mindez megjósolhatóan bekövetkezett, miután Sólyom elmondta legújabb, aszófői beszédét. Ezzel a megnyilatkozással azonban megint nem az a baj, hogy rokonszenvezik a Fidesz némely – liberális szemszögből elfogadhatatlan – cselekedetével és céljával. Nem is az, hogy Sólyom bizonyos kérdésekben ókonzervatív (másokban meg posztmodern balos). És végképp nem az, hogy mit csinált öt, tizenöt, harmincöt évvel ezelőtt.

Sólyom beszédével például az a baj, hogy ez a mondat: „S az Alaptörvény ellen felhozott kifogások legnagyobb része – a házasság, mint férfi és nő kapcsolata, a magzat védelme, Isten nevének szerepeltetése – mondvacsinált ", szóval ez az állítás egyszerűen nem igaz. Semmi egyéb, mint a Navracsics-minisztérium hazug propagandája, amivel egy könnyen védhető területre akarták terelni az alaptörvénnyel kiprovokált felzúdulást. És nem azért nem igaz, amiért a „balközép” ugrani szokott rá – mintha ezt a pár témát egy szabad országban valaki ne tekinthetné mondvacsináltnak, a kifogásokat oktalannak. Hanem mert a valóságban a „kifogások legnagyobb része” nem ezekre a – végső soron kulturális – kérdésekre vonatkozott. Még a Sólyom által olyannyira megvetett sajtóban sem.

Ami pedig a szakmát illeti: nem írom le a teljes illusztris listát, de például az Európa Tanács, Kim Lane Scheppele princetoni professzor vagy a Sólyom eszméihez igazán közel álló Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, komoly és nagyon felkészült szervezetek és szakértők kapták ízekre az alaptörvényt száz egyéb bűne miatt az alapjogok relativizálásától az adó- vagy a nyugdíjtörvények kétharmadossá tételéig. A Sólyom beszédében megemlített kulturális témák ezekben a kritikákban harmadlagos fontosságúak voltak. Éppen Sólyom panaszkodik „az országot rossz színben feltüntető” külföldi sajtó „gyakori ténybeli tévedéseire” – akkor mire véljük egy ekkora valóságdarab tudomásul nem vételét, ráadásul a saját szakterületéről?

Az aszófői beszédről folytatott vitákban azzal szokták védeni Sólyomot, hogy igenis hivatkozik a strasbourgi, a luxemburgi bíróság és a Velencei Bizottság kritikájára. Csakhogy az első kettő – mandátumánál fogva nem adhatott átfogó tartalmi bírálatot az alaptörvényről. Marad a harmadik, az Európa Tanács alkotmányjogi tanácsadó testülete, aminek történetesen Sólyom is érdemes tagja volt – nos, ha az összes bíráló egyén és testület közül csak ezt az egyet hajlandó észrevenni, akkor nyugodtan mondhatja, hogy ez a „kisebbik rész”.

Ilyen méretes valóságdarab kihagyását felületesen, udvariatlanul hatalmas ostobaságnak lehetne minősíteni, de ez – tekintélytisztelettől vagy annak hiányától függetlenül – feloldhatatlan ellentétben volna azzal a ténnyel, hogy Sólyom László akadémikus, egyetemi tanár a téma egyik legjobb magyarországi szakértője. Kizárható tehát, hogy az alaptörvényről szóló sok megalapozott és felkészült írást azért nem ismeri, mert képtelen volt észrevenni őket. Itt valami másmilyen mechanizmus dolgozik.

Az ellenfeleket nem érdeklik, a híveket nem zavarják az aszófői beszéd zökkenői, logikai tisztázatlanságai, melyek abból adódnak, hogy Sólyom nem mer végiggondolni bizonyos dolgokat. (Amikor például a nyugdíjról beszél, az első mondatban a „jó célok” és a „megvalósítás” ellentétét említi. A második mondatból viszont nem derül ki, hogy mi volt az a jó cél, ami megindokolta a magán-nyugdíjpénztárak elrablását, munkavállalók millióinak becsapását, a nyugdíjbiztosítás mint olyan megszüntetését. A harmadik mondatban már a közalkalmazottak kényszernyugdíjazására ugrik át váratlanul, az pedig csúnya dolog ugyan, de a nyugdíj-államosítás módjához nincs köze.) A logikai tisztázatlanságok miatt a következtetéseit nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, de abból, amiről beszél, és abból, amiről hallgat, kideríthető, hogyan gondolkodik – legtöbbünkhöz hasonlóan nem feltétlenül logikusan.

Sólyom nem beszél arról, amivel a sok tudós bírálat és felkészült sajtóbeli cikk javarészt foglalkozik: az alaptörvény „közlönyállapotáról”, az ünnepélyesen kihirdetett, díszkiadásban terjesztett, a világ számára lefordított szövegről (Isten neve, az abortusz és a melegházasság – láttuk – politikailag és közjogilag mellékes témáján kívül). Beszél azonban az önkényes, ad hoc módosítások tömegéről. Arról, hogy „a napi politika” (itt ez a kifejezés eufémizmus a „kormány” helyettesítésére) az alaptörvényt eszközként használja. E gondolkodásmód szerint nem magával a liberális képviseleti demokráciát felszámoló, kvázi-egypártrendszert és tekintélyuralmat megalapozó alkotmánnyal van baj, hanem azzal, ahogyan a kormány ehhez az alkotmányhoz viszonyul.

„Az utóbbi két évben az alkotmányos kultúra a törvényhozásban és a kormányzásban odaveszett” – állapítja meg. Ez az „alkotmányos kultúra” már annak a tanulmánynak is kulcsfogalma volt, melyet a jogtudós a HVG idei első számában közölt – anélkül, hogy definiálta volna. Ismét nekünk kell rekonstruálni, hogy Sólyom mire gondol, és ahogy az aszófői érvelés nem egészen logikus, ez a meghatározás sem egzakt. Normális viszonyok között az alkotmányos kultúra annyi, hogy az emberek tudják, mi van az alkotmányban, és eszerint vesznek részt a közéletben. A januári tanulmányból az derül ki, hogy Sólyom szerint Magyarországon 2010-ig más volt a helyzet: az emberek csak sejtették, mi van az alkotmányban, tehát ennek alapján még nem vehettek volna részt megbízható felkészültséggel, egyenrangú cselekvőkként a közéletben. „S ezért van szükség az alkotmány értelmét kötelezően megállapító szervre, az Alkotmánybíróságra, amely elvileg az alkotmány tudományának és kultúrájának professzionális ismerője. Egy szent könyvet előzetes ismeret nélkül, szó szerint, barbárok vagy fundamentalisták olvasnak.” Mondja a jogtudós.

A társadalomtudományban ezt nevezik professziódiskurzusnak. A hivatáscsoportok – klasszikusan a középkori egyetemeken nevelt három professio, a jogászok, az orvosok és a papság – önképük és hivatalos szabályzatuk szerint a közjó hibátlanul felelős, önzéstől mentes szolgálatának szentelik magukat. De mivel tudásuk hatalmat is jelent, természetes, hogy érvényesítik érdekeiket – egységesen kifelé; egyénenként vagy csoportonként, a hierarchiában élvezett hatalmi és anyagi előnyök végett befelé.

A magyar jogászi professzió háromszorosan is előnyös helyzetben került az 1989-es átmenettel. Mindenekelőtt azért, mert ez az átmenet Pozsonnyal, Prágával, Drezdával és Bukaresttel ellentétben nem a szabadságát követelő nép utcai tüntetéseiről - s Varsóval ellentétben nem egy mindent eldöntő választásról – szólt, hanem elsősorban egy jogi (és persze jogászi) alkuról: mi legyen az alkotmányban? Másodszor, mert ezt az alkotmányt és a csatlakozó törvényeket ideiglenesnek szánták, míg legföljebb pár év múlva a szabadon választott Országgyűlés nem dönt az új alaptörvényről. Ezért kezdetben rögtön húsz, a végén már több mint félszáz törvény kétharmados lett, hogy lényegi kérdésekben egyik politikai oldal se tudjon magának kedvezni.

Ugyanígy a kormány és az ellenzék kétharmados konszenzusához kötöttek rengeteg kinevezést (beleértve az Alkotmánybíróság összetételét). Végül az is cél volt, hogy az az 1989. őszi kormány és parlament, amely még nem demokratikus eljárással került a helyére, a választásig biztosan ne javasoljon és fogadhasson el az esélyeit javító törvényeket. Ezért –többek között – világviszonylatban páratlan mértékben kiterjesztették az Alkotmánybíróság beleszólási jogát.

A populáris akció, vagyis hogy az Alkotmánybíróságon bárki kérhet absztrakt utólagos normakontrollt (elfogadott jogszabály felülvizsgálatát): hungarikum volt. Sólyom már a nyolcvanas évek első felében javallatosnak tartott valami hasonló formát: az egyszerű nép egy elhivatott jogászelit közvetítésével érvényesíthetné akaratát a pártállami kormányzattal szemben vagy azzal párhuzamosan. Aztán az alapok kicsúsztak a 89-es alkotmányos építmény alól. A hatalom már nem volt kommunista. A parlament többpárti lett, demokratikusan választották meg, és a kormányfőt is demokratikus eljárással jelölték. Az új alkotmányt azonban nem fogadták el sem az első ciklusban, sem a másodikban, amikor a kormánynak kétharmados többsége volt. Egyre lankadtabban kísérleteztek vele, az ideiglenesből tartós lett.

Ahogy a kétharmad elvesztette funkcióját, és már a demokratikusan helyükre került kormányokat is bénította – Sólyom teljes egyetértésével –, úgy az Alkotmánybíróság is megőrizte kiterjedt hatalmát – Sólyom teljes egyetértésével. A populáris akció részben nyűg lett az AB nyakán (a rengeteg bolond miatt is roppantul meghosszabbodott az érdemleges beadványok átfutási ideje), részben alkalmat adott a mindenkori ellenzéknek, hogy strómanok, esetleg önkéntes aktivisták vagy balekok útján parlamenten kívüli eszközökkel folyjon bele a jogszabályalkotásba. És részben megnövelte azon alkalmak számát, amelyekben az Alkotmánybíróság az Alkotmány és egyáltalán a tárgyi jog hézagait kiegészítő felsőházként viselkedhetett – Sólyom teljes egyetértésével. (Még egyszer: az AB tagjainak jelölése nem demokratikus vagy legalább látható eljárással, hanem a pártok – főként a nagy pártok – nyilvánosság számára láthatatlan alkuinak útján történt.)

Az Alkotmánybíróság kezdetben, első öt évében – nem véletlenül abban a korszakában, amikor még a rendszerváltás előtti okból politikailag a leginkább kiegyensúlyozott volt – teljesítette azt a küldetést, amely ebben a rendszerben neki jutott: húst rakott az alkotmány csontvázára, igaz, főleg csak az alapjogok témájában.

Azon, hogy az ideiglenesnek szánt politikai intézményrendszer nem volt alkalmas végleges kormányzási rendszernek, nem tudott, de nem is akart változtatni. Az évtizedek során kialakult az a szereposztás, hogy a nem demokratikusan megválasztott Alkotmánybíróság mint jogilag képzett testület a demokratikusan megválasztott, ámde jogilag hm, nem elég művelt törvényhozó és végrehajtó hatalom tanítómestere lett a legkülönfélébb – kormányzást érintő – ügyek tömegében a táppénz összegétől a költségvetés fogalmának (perverz) értelmezéséig. Ezt a közvélemény elfogadta (a professziót tisztelni kell, a pártokat nem), és, sajnos, a pártok is hozzábutultak.

A kétharmados regula eleve leszoktatott a bölcs önmérsékletről (ha lehet, nem hozok olyan törvényt az ellenzék kárára, amit bukásom után az új kormány ellenem használhat fel). Az, hogy az AB mindig, mindenben ott volt felülbírálati lehetőségnek, még inkább infantilizálta a törvényalkotókat és persze a kormányokat is. Ahelyett, hogy rendesen megcsinálták volna a jogszabályokat, összecsaptak valamit, aztán ültek és várták, hogy átmegy-e az úgyis akadékoskodó Alkotmánybíróságon. Egyéb tényezőkön kívül ez is hozzájárult a parlamenti munka brutális színvonalcsökkenéséhez. És ez persze még inkább megerősítette az alkotmánybíróságot – és a később ugyancsak tanítómesterként elnökösködő, az Alkotmánybírósággal sűrűn, mindig eredményesen levelező Sólyomot – saját generális nélkülözhetetlenségének tudatában.

Amivel ez a kiváló jogtudós és rossz politikus képtelen szembenézni, az a következő: a beprogramozottan rossz kormányzást, a parlament elzüllését, a pártok lebutulását és elvadulását ugyanaz a rendszer idézte elő, mint amelyik a magyar Alkotmánybíróságot példátlan hatalomhoz és tekintélyhez juttatta (egyre inkább méltatlanul), őt magát mint jogász-arisztokratát pedig a magasba emelte. „A kétharmados többség nem ismer korlátot maga fölött, nincs, amit meg ne tenne” – állapítja meg helyesen, csak arra nem emlékszik, hogy a kétharmados elv már 2010 előtt is érvényesült. És akik most nem ismernek korlátot, akkor sem azért ismertek, mert még az alkotmányos kultúra szelleme dolgozott bennük, hanem mert nem volt kétharmados többségük. De a 89-es alkotmányt a végén már egyre nyíltabban lekicsinyelték (Orbán kimondta, hogy 88-hoz akar visszatérni, mert akkor még volt nemzeti egység – és meg is tette). A roppant szakmai önbizalmú Alkotmánybíróságot pedig ugyanúgy eszközként használták, mint ma az alaptörvényt magát.

Sólyom nem jut el addig a nagyon egyszerű következtetésig, hogy a kétharmados kormányzási stílusnak maga a kétharmados rendszer a feltétele. És a 89 utáni Magyar Köztársaságnak ez a képviseleti demokráciát legjobban torzító vonása már a Fidesz alaptörvénye előtt megvolt, ő pedig egy szóval sem tiltakozott ellene. Az alaptörvény a kétharmad átkán csak rontott egynéhány fokozatot. Amikor tehát Sólyom 2010-et teszi meg az alkotmányossági hanyatlás kezdetének, azt az állapotot kívánja vissza, mely a mostani helyzethez szükségszerűen elvezetett. Nem veszi észre, hogy amit ő alkotmányossági kultúrának nevez, az csak egy neki kedves pótszer volt a képviseleti demokrácia jól működő intézményrendszere helyett.

Igaz, ezzel a szürkületi vaksággal nincs egyedül. A talán nem szép, de egészséges képviseleti demokráciát – azt a rendszert, amely nem az összefogásnak, az egyetlen igazság érvényesítésének, az igazság birtokosai tiszteletének, hanem a vélemények és érdekek konfliktusainak a terepe – a magyar politikai közösség túlnyomó többsége ugyanígy nem hiányolja.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.