Az újságíró mint nyomkereső kiscserkész

Túlélőtábort szervez a honvédelem a magyar újságíróknak. De nem információk, hanem a víz után kereshetnek.

Új éra következik a magyar újságírás történetében: a zsurnaliszta ezután nem információkat próbál megszerezni, leellenőrizni és hírré varázsolni, hanem tájékozódni tanul (félreértések ne essék: nem úgy általában, hanem az erdőben, mezőben, a természetben), vizet találni, azt ihatóvá tenni, tüzet gyújtani, menedéket építeni. Felderítő lesz, aki utat tör a szebb jövő felé, na meg a Honvédelmi Minisztériumnak, a kormányzatnak.

A kiképző tábor stílusosan Táborfalván lesz, de tegyük hozzá, ennek apropója a National Geogaphic Chanel új műsora lesz a túlélési praktikákról. És a HM kapva kapott az alkalmon, hogy a dicső magyar honvédséget népszerűsítse.

A Natgeót még érteni is vélem, aki neki dolgozik, gyakran kerülhet éles helyzetbe. Magam is írtam egyszer egy riportot a folyóiratnak az észak-montenegrói és dél-szerbiai muzulmán bosnyákokról, pár vahabitával, azaz radikális muzulmánnal is találkoztunk, akik a mészárszékben fenték a késeiket és nem engedtek fotózni. Később tényleg lelepleztek egy-két terroristát közülük az ügybuzgó szerb kommandósok, lásd még Ozorát, ahol 400 magyar rendőr kapott el négy drogdílert.

Az én tapasztalatom az, hogy inkább éppen az ügybuzgó hatóságoktól kell tartanunk. Így akkor is a legnagyobb veszélyt egy, a pisztolyával hadonászó, focialsógatyóban ugráló montenegrói rendőr-focista jelentette. Egy tehenet próbáltam a fotós kérésére odaterelni, hogy a feje belelógjon a képbe, ám a csávó elzavart bennünket, mondván, ők ott lenn, akik fociznak a völgyben, s akiket mi fotózunk, nagyon fontos emberek a városban, a rendőrségi-titkosszolgálati elit, utalt rá finoman. Tilos hát fotózni, húzzunk el, és ne jöjjünk mi itt a Nacionál Geográf papírjával, ismeri ő azt, a tévében megy. A fotós megjegyezte: az egész országban nincs annyi fontos ember (tizenkettő), mint ahányan itt most fociznak – de ezt nem fordítottam le.

Az egész túlélőtáborban az a perverz, hogy ma a magyar újságírót nem azért fenyegeti az éh- és szomjhalál, mert elveszett az Alföld híres kannásboros Bermuda-háromszögében, a pusztában, hanem egyszerűen egzisztenciális okokból (lásd a mégiscsak kereskedelmi Neo FM-et, ahol akadt, aki nem tudott dolgozni menni, mert vonatjegyre sem futotta, s már anyósának sem).

Ó, persze akad egy réteg, akiknek nincs gondja, és százezer forintos túrabakancsra is telik majd, hogy a NG-vel meg a HM-mel ripacskodjon (utána kötelezően borkóstoló lesz vaddisznópörkölttel, lefogadom), ők a rezsimpárti magánsajtó és a közmédia kiváló munkatársai. Velük azonban az a (fogalmi) probléma, hogy nem újságírók, hanem propagandisták. Nem is értem, hogy a magára joggal oly kényes NG ezt hogyan képzeli? A média mégiscsak hatalmi ág lenne egy boldog világban, mely ellenőrizni igyekszik a hatalmat – nem pedig a valagát nyalni és közös táborozásokba bevonni, hogy egymást népszerűsítsék. Ez épp olyan, mintha a NG a kínai párt-szénmágnásokkal állna össze, hogy igenis, milyen jó ott a munkásoknak és az egész a környezet javára válik.

S azokat, akiknek tényleg szükségük lenne a túlélési praktikák elsajátítására (ha nem is ebben a kommandós avagy túra-verzióban), úgysem fogja a HM meghívni. Hisz a kormányzati propagandagyár, ha valamire ügyel, az az, hogy távol tartsa magától a független és/vagy ellenzéki média munkatársait, nem küldenek meghívókat a sajtótájékoztatókra, nem válaszolnak az elküldött kérdésekre (noha ez törvényi kötelezettségük közérdekű adatok esetben is), nem adnak interjúkat, csak saját mikrofonállványaiknak. Arról nem beszélve, milyen anyagi helyzetbe kerültek ezen újságírók – már akiknek egyáltalán van, maradt munkája. Az persze nem kétséges, hogy a kereskedelmi tévék kvázi-magazinműsorainak egy-két vezetője majd sisakkal a fején fog tombolni Táborfalván, s hogy a Fidesz-közeli kereskedelmi on-line, rádió- és tévébirodalmak emberei is ott lesznek „túlélni”, noha ők éppen túléltek, addig biztos, amíg a Fidesz hatalmon van.

A HM akciójának egyik célja, hogy népszerűsítse a honvédséget (hoppá, erre tehát van lóvé, pedig elég homályos az egész). A másik viszont a nem szándékolt, ám ami még inkább jellemzi az uralkodó osztály viszonyulását az újságíráshoz: a tollforgató, ha nem képes minket kiszolgálni, ne a városban, a minisztériumok, hivatalok stb. környékén kószáljon hülye kérdéseivel, ne az interneten molyoljon, ne ott terjessze a felfedezett dolgokat, ne fácsézzen, emilezgessen, mobilozzon, hanem iparkodjon kifele a sivatagba, a kopár sziklaszirtekre, oda, ahol golyókkal várják, nem kávéval és pogival. Ne oknyomozzon, hanem ehető vadnyulak nyomát kutassa a Nemzeti Összefogás Rendszerének Csingacsgukjaként. Ott ugráljon, a skorpiók között negyvenöt fok árnyékban, egyen bogarakat és igya meg saját húgyát, az is jó, majd meglátja, sőt, fertőtlenít.

Menjen a mocsárba. Túlélni. Ha nem sikerül, hát úgy is jó. Eggyel kevesebb.