Infantilis agresszió, avagy miért félelmetes Malina Hedvig

Úgy elegáns, ha egy modern európai típusú demokráciában az igazságszolgáltatás független a végrehajtó hatalomtól. Sőt, ez a demokrácia egyik feltétele. Hogy aztán a kevésbé civilizált hatalom a gyakorlatban ezt az elvi tételt hány országban és milyen módokon próbálja kijátszani, más kérdés. De a sajtószabadsághoz hasonlóan ez is lakmusz. Minél nagyobb az elszíneződés, annál szélsőségesebb a semleges ph-tól való eltérés.

Szlovákiában e tekintetben nem sok illúziónk lehetett a rendszerváltás óta. Ráadásul a hatalom olyan hülye és lusta, hogy egyes árulkodó esetekben nem is nagyon leplezi a céljait. Persze, a társadalom mára olyan állapotba került, amikor úgysem képes érdemben reagálni... Ahogyan például évek óta kitartóan packáznak egy fiatal lánnyal, aki időközben anya lett, s aki következetesen nem megy bele a mocskos játszmába, s tartja magát ahhoz, hogy ő egy áldozat, miközben egy normális állampolgár normális életét szeretné csupán élni, az már régen nem az ő, azaz Malina Hedvig személyéről szól, hanem a hatalom agresszív kisgömböcként dagadó, sértett egójáról. Amiért Malinát nem sikerült bekapnia.

Nem az a tét, hogy Malinát megverték-e. Vagy netán ő csépelt volna véresre egy-egy békés, művelt, védtelen bőrfejű hazafit a Nyitra partján... Sőt, esetleg megrendezte-e a saját agyonveretését csak azért, hogy jól megtúlóráztassa a bűnüldözőket. Az igazság kiderítése vagy szolgáltatása itt már totálisan lényegtelen.

Ez a hatalom arroganciájáról szól. Arról, hogyan nem képes felülemelkedni azon: nem avatkozhat parttalanul bele akármelyik állampolgár életébe. Hogy nem bírja elviselni, ha nem talál eszközt, amely a demokrácia még működő intézményeivel dacolva képes lenne mégiscsak ráverni a balhét és a hatalom számára ideális esetben a vasat is arra, aki dacolni mert.

Nem múlna ezen nekik semmi. Malina otthon mosna, főzne, vasalna, éjjelente rémálmodna és örülne, ha elfelejtené őt végre a világ, hogy nyugodtan élhessen. De nem, ez így nekik nem okoz kielégülést. Így gyengeséget mutatnak. Nem tudják csak úgy feláldozni még ezt a számukra pitiáner ügyet sem. Mert hiszen egy országos hatalom gyakorolhatóságához képest ez smafu. Nem egy Watergate... El kéne fogadni, hogy vannak olyan picike halak, amelyeket vissza kell dobni...

A Malina-ügy arról vall, hogy ők nem képesek visszadobni a legapróbb halacskát sem. A Malina-ügy a totális hatalomgyakorlást célzó álmaikba barmolt bele. A Malina-ügy azt tudatosítja a hatalommal, hogy bár lehetséges ebben az országban a legnagyobb állami cégekkel azt és úgy tenni, amit és ahogyan csak akarnak egyesek, hogy bár ki lehet zsebelni az embereket egyenként is, hogy el lehet raboltatni még az államelnök fiát is, hogy a helyi kiskirályok olyan körülményeket teremthetnek az adott régióban, amilyenek a középkori rablólovagoknak ugyancsak becsületére vált volna satöbbi, satöbbi, satöbbi, azonban még mindig vannak korlátok, amelyekkel nem képesek mit kezdeni. És ez olyan kellemetlen nekik, akár egy elvakart, véres-gennyes bolhacsípés. Ebből még baj is lehet...

Ez az ügy a szűkkeblű, infantilis hatalom patologikus gondolkodásmódjára irányítja a figyelmet. Arra a belső feszültségre, agresszivitásra, azokra a freudi elfojtásokra, amelyek az összes állampolgárt fenyegetik. Ez a hatalom nagyon beteg és sokkal inkább kijárna neki egy többhónapos pszichiátriai megfigyelés, mint Malina Hedvignek.

Örvendezzünk hát! A hatalom ugyanis kiállítja saját magáról a látleletet. Akár ügyészségi szakértőlakájok és lefizetett vagy zsarolt bírók nélkül. Kezd nevetséges és szánalmas lenni. Az elgyengülés jeleit mutatja. Nem tudható még, mennyire gyengült el, de épp most nem olyan erős és bátor, amennyire annak hiszi magát.

A hatalom most olyan durcás kis pukkancs, mint az alsó tagozat legerősebb, negyvenöt kilóra hízott bunyósa, aki ötödik osztályba kerülve azzal szembesül, hogy egy csomó nyolcvanöt kilós kilencedikes tízóraiját nem képes elvenni. Módfelett dühös ám ezért, s kínjában bátran, erejét fitogtatva lerugdalja a klotyó faláról régen lógó és eszméletlenül veszélyes, vad, és fenyegető vakolatot. Mert ő olyan bátor és erős, hogy bele mer rúgni. Egészen addig, amíg az ügyeletes tantóbácsi eléje nem áll, fülön nem csípi, és fel nem szólítja, hogy ha ennyire tettre kész, bátor és ilyen sok fölösleges energiája van, akkor elsősorban őt legyen olyan szíves merni megrúgni! Ha pedig nem meri, takarítsa fel gyorsan a lepottyant faldarabkát, oszt tűnjön el a balfenéken, ne is lássa, ha jót akar...

Szánalmas, gyerekes, nevetséges.

Bár ezeknél az elvadult, mai kölyköknél az ügyeletes sosem tudhatja, melyik veszi ezt hadüzenetnek és rúgja azonmód, további gondolkodás nélkül szilánkosra a bokáját...