Kis pénz, kis foci – és nagy zsidózás

Csaknem egy hetes kivárás után, de annál határozottabban határolódott el kedden a magyar kormány azoktól az antiszemita szurkolóktól, akik a múlt szerdán (augusztus 15-ödikén) megrendezett magyar-izraeli barátságos meccsen mindent elkövettek azért, hogy bemutassák saját ellenérzéseiket a zsidókkal szemben. Ami aznap lezajlott – és ezúttal történetesen a képernyőre is került – az nem kellett hogy meglepjen senkit, aki valaha látta a budapesti nagycsapatok keményvonalas szurkolóinak viselkedését élőben: ez a viselkedés – a palesztin és iráni zászlókkal, az izraeli himnusszal szembeni tiszteletlenséggel, a holokauszton való viccelődéssel – teljesen organikus folytatása mindannak, ami hétről hétre folyik a stadionokban.

A történtekkel kapcsolatban két fő tendenciát érdemes kihangsúlyozni. Egyrészt, Magyarországon ma nincs intézményes antiszemitizmus. A Fidesz viszonya a zsidósághoz – egyes szerencsétlen esetek kivételével – általában korrekt vagy azon felüli (a demokratikus ellenzékről nem is beszélve), a zsidó kötődésű állampolgárokat pedig ritkán éri diszkriminációs jellegű, hátrányos megkülönböztetés. (Itt nagyon erős a kontraszt a legfontosabb „vizuális kisebbséggel”, a romákkal, akiknek például a munkaerőpiacon folyamatosan szembe kell nézniük másságukból fakadó hátrányukkal.) Másrészt azonban Magyarországon nagyon is létezik antiszemitizmus a fejekben, az írásokban és a köztéri beszélgetésekben – „igény van rá”, ahogyan a vicc mondja. Van valami a közhangulatban, ami táptalajt jelent az antiszemitizmusnak, annak teljesen nyílt formáitól (a nemzeti radikális portáloktól a focidrukkerek performanszáig) viszonylag bújtatott megnyilvánulásaiig (a baráti társaságokban elmondott „ártatlan” antiszemita viccektől a zsidó szó a közbeszédben való felülreprezentáltságáig). Ez a közhangulat gyengíti a társadalmi szövet erősségét, és nem csak lehetővé, de egyben logikussá is teszi az olyan túlkapásokat, mint Schweitzer nyugalmazott főrabbi júniusi megtámadása.

Miközben a szélsőjobbos kánonban a magyar-izraeli viszony egy nagyon szoros, sőt gyarmati kontextusban jelenik meg, a valóságban az államközi kapcsolat ereje jelenleg viszonylag gyengének tűnik. Áder János köztársasági elnök izraeli látogatása után arról beszélt, hogy a két ország közötti tudományos együttműködés kezdeményezése jelentette a legfontosabb eredményét odaát – ez pedig egy aránylag szürke téma.

Emellett a magyar zsidók jelenének kérdése politikai szempontból váratlanul pontatlan keretek között kerül megvitatásra. Ebben a Fidesz azért valamennyire sáros: ott van például a Nyírő-ügy, ahol a kormánypárt egyértelműen huszadrangú szempontként tekintett a magyar zsidó közösség ellenérzéseire, és a saját nemzetpolitikai koncepciójának érvényesítésére koncentrált. De itt van a kormány már említett elítélő nyilatkoztata is, mi szerint a kormány „határozottan fellép minden faji, vallási, nemzetiségi hovatartozás alapján történő megkülönböztetés ellen” és „nyitottsággal és békével közelít a világ összes népéhez”. Ez a megfogalmazás is alulértékeli a magyar-zsidó viszonyt: nem az együttélés évszázadain és a kapcsolódási pontokon, hanem az egyetemes emberi jogok felől közelíti meg a kérdést. Van a dologban némi cinizmus, hiszen a zsidóság (ezúttal történetesen Izrael képében) egyáltalán nem „csak egy” csoport a magyar közösség szemében a sok közül. Magyarország kormánya formálisan nem a „zsidóit”, hanem egy absztrakt alapelvet véd.

Az antiszemitizmus a perifériára szorítása olyan kérdés, amelyben egy tapodtat sem lenne szabad engednie a demokratikus közvéleménynek a radikális jobboldallal szemben. A zsidóellenességnek egész egyszerűen nincsen helye a XXI. századi Európában, de egyébként értelme sem sok van. (Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a zsidóság – és különösen Izrael állam politikája – érinthetetlen tabutéma lenne.) Ez egy olyan téma, amelyben akkor sem lehet kompromisszumot keresni a perifériával, ha ez a döntés történetesen szavazatvesztést jelent a demokratikus pártok számára. Bár jól láthatóan létezik az igény az antiszemitizmusra, ezt az igényt egész egyszerűen nem szabad kielégítenie a fősodorbeli politikának.

Ebben a kontextusban és időzítésben különösen nagy baklövésnek tűnik az, ahogy a magyar állam a Csatáry-ügyet kezeli. A legfrissebb hírek szerint a hét elején lejárhatott Csatáry házi őrizete. Az előbbi állítás valóságtartalmától függetlenül áldatlan állapot, hogy a magyar kormány befelé (a magyar állampolgárok irányában) nem prezentálja elhatározottságát az ügy felgöngyölésével kapcsolatban. Egy erős és határozott kormányzati kiállás sokat tett volna (és tenne) az ügy lakossági percepciójával kapcsolatban, és segítene lerombolni a „holokausztipar” – „Csatáry bácsi” – „nem is volt ott” típusú, már most kézzel fogható és a jövőben csak tovább erősödő ellennarratívát. A zsidóellenesség kérdése pont az a témakör, ahol igenis létezhet demokratikus minimum, amelyben jobb és bal egyetérthet, és ahol húzhat egy közös vonalat a homokban.

Az antiszemitizmus jövőjével kapcsolatban az érintettek számára „jó hír”, hogy a továbbiakban várhatóan a romák viszik majd el a balhét a szélsőjobb irányából – ez egyébként már ma is jelentős részben így van, a New York – Tel Aviv tengely helyett inkább a romakérdés dominálja a szélsőjobbos felszólalásokat. Ez azonban egy olyan fejlemény, aminek én legalább annyira nem tudok örülni, mint annak, hogy Szlovákiában a szélsőjobb Krasznahorkán a magyarokkal szövetkezik a cigányok ellen. Valakinek nem azért kell kiállni a kisebbségi jogok és az együttélés mellett, mert történetesen ő maga is érintett, mint kisebbségi – hanem azért, mert az egyenlő bánásmód jelenlegi kultúránk egyik legfontosabb vívmánya és alapköve, legyen szó magyarokról, romákról vagy éppen a magyar focidrukkerek által annyira imádott zsidókról.