Amikor nem elég cselédnek lenni

Ha jól értjük az MTI közleményeit, Orbán miniszterelnök a rendes évi értekezleten jól lehordta a magyar diplomatákat, bár nem egészen világos, hogy miért. Idézem:  „természetesen nem várható el, hogy mindenki minden fontos dologról ugyanazt gondolja, de a kontextusnak, vagyis a kabinet és a külképviselet-vezetők értelmezési keretének azonosnak kell lennie”.

Ez az „értelmezési keret” mostanában divatfogalom, akik használják, általában nem értik, vagy egyszerűen magára az értelmezésre gondolnak. Holott a keret – eredeti, kognitív tudományos jelentése szerint – az, ami szerint az értelmezés történik , és nem használható vele kapcsolatban a „kell” szó, ugyanis az embernek eleve megvan sztereotípiák, analógiák, ősi fogalmi metaforák stb. formájában. Nem tehet róla, és nem tud szándékosan változtatni rajta, még ha megparancsolják is. Orbán Viktor így keretez, X. nagykövet amúgy.

Van továbbá egy kissé másfajta társadalomtudományi jelentése, amikor is egy adott jelenséget egy adott szervezet keretez, megmondja, mit hogyan ért a rendes ember. Ilyenkor a belső emberek számára nyilvánvaló a keret, nincs mit magyarázni rajta. Ha Orbán Viktor úgy gondolja, hogy a nagyköveteknek mégis jobban kellene igazodniuk hozzá, akkor szerinte  a nagykövetek nem tartoznak eléggé a szervezetbe, ami önmagában is nagy baj volna.

„A magyar külügyi állomány nem veszítheti el önreflexiós képességét, de jó eredményt csak fegyelmezett katonákkal lehet elérni” – közölte Orbán a magyar külképviselet-vezetőkkel. Azaz gondolkozzanak otthon, négy klimatizált fal között, máskülönben kövessék az utasítást, akármicsoda. A sajtó szörnyülködött is egy sort, hogy így nem lehet diplomatákkal beszélni, mégiscsak ők a szakemberek.  A kritikusok azonban elfelejtik, hogy mennyire el van már fideszesítve ez a gárda.

Kikből lettek nagykövetek? Jobb sorsra érdemes bankárokból és üzletemberekből, akik a gazdaságpolitikában alulmaradtak Orbán favoritjaival szemben, és kellett nekik valami látványos vigasz. Kiszolgált (minden rendszert kiszolgált) állambiztonságiakból. Ügyvédekből, akik minden poszton intelligensen szolgálták a hatalom totális átvételére készülő pártot, jól tudnak egy nyelvet, és imígyen nyerték el jutalmukat. A  Magyarországon  jobboldalinak mondott (a Hazafias Népfront 1984-es emberbaráti, nemzeties balosságát folytató) kultúrkörben  nevelkedett becsvágyó, ám szolgalelkű fiatal középkorúakból.

Németh Zsolt államtitkár, aki a megfáradtan pózoló, közhelytárának végére jutott Martonyi János helyett mintha a külügyeket irányítaná abban a kevés másodpercben, amikor hagyják, föl is emlegette védekezőleg:  a nagykövetek kilencven százalékát lecserélték, és a központban is „nemzeti érzelmű diplomaták dolgoznak”. Velük igazán nem lehetne baja Orbánnak – ha nem akarna lehetetlent tőlük.

A diplomatáknak azt kellene megértetniük a világgal, hogy amit a magyar kormány a világ ellenében csinál, az jó. Hogy miért is van igaza a miniszterelnöknek, amikor nyilvánosan elmondja, hogyan kívánja tárgyalások alkalmával becsapni az Európai Bizottságot. Hogy miért remek, ha lehülyézzük a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságát anélkül, hogy tudnánk, kik ülnek benne (vagy azt színlelve, hogy nem tudjuk) ahelyett, hogy az aláírt egyezmény értelmében tartanánk magunkat az ítéleteihez. Hogy miért kell tiszteletben tartania Brüsszelnek, ha egy tagállam miniszterelnöke Moszkvához hasonlítja. Hogy miért teszünk magasból elemi szabadságjogokra, a józan üzleti gondolkodás, sőt a számtan iskolás alapjaira.

„A miniszterelnök szerint – így az MTI – »a történelem kirúgta a hónunk alól azt a mankót«, amely úgy szólt, hogy ha a magyarok olyat tudnak csinálni, mint a nyugat-európaiak, akkor olyan sikeresek lesznek, mint ők.”  Azaz nem kérünk a németek meg a franciák nyálas szabadságjogi hülyeségeiből és egyéb, „szabad” kezdetű rigolyáiból (szabad piac, szabad sajtó, miegymás), megpróbáltuk, mit kaptunk tőlük? Csipiszt. Hát akkor vessenek magukra. Mi majd megmagyarázzuk, hogyan.

Orbán nem egyszerűen nem ért a diplomáciához, hanem akkora bámulatos antitalentum e műfajban, amilyet még nem hordott hátán a magyar föld. És ez csak a politika egy ága a számos közül . A külügy már Gyurcsány alatt válságban volt, de hát akkor mégiscsak Budapesten járt az amerikai és a francia elnök, a brit miniszterelnök, a diplomáciai apparátus úgy-ahogy működött.  Most senki sem mondja meg Orbánnak és illetékes miniszterének (aki nem a külügyminiszter), hogy ha egy adott ország nagykövete felháborodott olvasólevélben válaszol hírlapi publicisztikára, akkor nem jobban fogják becsülni azt az országot, hanem kiröhögik.

A kormány tökfejszerepbe kényszeríti diplomatáit (akik zokszó nélkül vállalják), aztán leszidja őket, mert nem elég okosak. Szijjártó Péter fő-külpolitikussá való kinevezése már jelzi, hogyan képzeli pártfogója a külpolitikát. Megérjük, esetleg hamar, hogy a magyar nagykövetek mind megbízható propagandista-katonák lesznek. Már nem is áltökfejek, hanem igaziak. De mi lesz az az ország, amit képviselni fognak?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.