Barátunk, a baltás gyilkos

A múltkor megpróbáltam kielemezni, miért vonzódik Magyarország mostani miniszterelnöke oly ellenállhatatlanul a mocskos posztszovjet diktatúrákhoz. Talán túl bonyolultra sikerült az elemzés, íme az egyszerűbb változat: a miniszterelnököt bosszantja, hogy Nyugaton mindenféle faksznikat akarnak a pénzért. Keleten egyszerűbb az élet: nem kell hülye szabályoknak megfelelni, hanem még őt nézik nyugatinak. A repülőtérről jövet látja a limuzin sötétített ablakán át, hogy a fővárosban felhőkarcolók vannak, tehát jól megy nekik, tehát mocskos posztszovjet diktatúrának lenni kifizetődő, akkor meg neki mért rágják a fülét mindenféle libarális meg demagratikus marhaságokkal.

Kemény csávók ezek, és úgy látszik, nekik van igazuk. Az ember csak úgy letolja a gatyáját, és szabadon, jóízűen, a közepibe. Ez a jó élet. Ha kérnek valami apró szívességet, utána se nézünk, mi az, ja, valami katonagyerek, még a Gyurcsányék csukták le, azok bezzeg nem voltak jóban a mi arany cimboráinkkal, hát hogy ne teljesítenénk.

2004 februárjában egy ifjú azeri katonatiszt, Ramil Safarov, aki a NATO Békepartnerség programjának keretében Budapesten angolul tanult, a kollégiumban éjszaka megkéselte és baltával lefejezte alvó diáktársát, az örmény Gurgen Margarjant. Indítéka az volt, hogy Margarjan meggyalázta az azeri zászlót, bár erre ő volt az egyetlen tanú. Miközben a magyar bíróság életfogytiglanra ítélte előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért, Azerbajdzsán kormányzata és közvéleménye nemzeti hősként ünnepelte, halálra sértődött az elítélésén, és követelte a kiadatását. A magyar kormányzat nem vette komolyan. A nemzetközi közvélemény megütközött az azeriek magatartásán, de hát mocskos posztszovjet diktatúráktól senki sem vár mást.

Egészen addig tartott ez a nyugalmi állapot, amíg Orbán Viktor föl nem fedezte hazánk új barátját az azeri elnök, Ilham Aliyev személyében, akinek földgáza is van, meg állítólag pénze is. A múltkori lecke ismétlése: Ilham az apjától, Heydar Aliyevtől, a helyi KGB-főnökből lett azerbajdzsáni első titkártól, SZKP Politbüro-tagtól, Jurij Andropov fölfedezettjétől örökölte meg az elnöki széket, amit csak formaságból nem neveznek trónnak.

Most kiadtuk Azerbajdzsánnak a baltás gyilkost, miután Ilham Aliyev megígérte, hogy a) gázt küld és magyar állampapírokat vesz, b) Safarov a kiadatás után le fogja tölteni Magyarországon kiszabott büntetését. Másnap Aliyev megkegyelmezett a Bakuba érkezett nemzeti hősnek.

A magyar politikai közegben az ember nem szívesen ír bele olyan dolgokat politikai publicisztikába, melyeknek megértése 1 (egy) logikai lépés megértését követeli, de teszek egy kísérletet. Kérdés: ha az azeri junta ilyen gyorsan megszegi b) ígéretét, akkor vajon hogyan viszonyul az a) ígéretéhez? Mennyire felelős az a magyar politikus, aki első felbuzdulásból egy ilyen bandára bízza a magyar gazdaság talpon tartását?

Normális országban persze azonnal lemondana a külügyminiszter (akit egyébként az egész azeri bizniszből látványosan kihagytak, Orbánt Szijjártó Péter szijjártópéter, Orbán Anita utazó energiabiztonsági nagykövet és Tellér Gyula műfordító, közgazdász, miniszterelnöki tanácsadó kísérte el Bakuba). Továbbá lemondana a kiadatásért felelős igazságügy-miniszter, mert ha valakit ilyen arcátlanul át lehet vágni, az világraszóló szégyen, ha pedig tudta, hogy ez lesz belőle, az világraszóló gazemberség. És persze lemond a miniszterelnök, mert ilyen nemzetközi blamázst nem szokás következmények nélkül megúszni. De mit is mondok, normális országban a helyzet nem fajult volna idáig.

Mire idáig jutottam a cikkben, Örményország bejelentette, hogy megszakítja diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal.

A magyar Beavis és Butthead duó visszafogottabb tagja, Kövér László szokott hazaárulásról értekezni. Hát, árulják, árulják, de hogy csak így, hozomra?

Utóirat:

Szombat reggel nyilatkozatot adott ki Ilham Aliyev elnök külügyi hivatalvezetője, Novruz Mammadov. Eszerint a "probléma megoldásában" (mármint a Safarov kiadatásáról folytatott kétoldalú tárgyalások Azerbajdzsán érdeke szerinti lezárásában) "döntő szerepe volt a megállapodásnak, amelyet Orbán Viktor magyar miniszterelnök [bakui] látogatása során kötöttek.(...) Egyszerűen nem volt rá szükség, hogy a nyilvánosságot idő előtt tájékoztassák erről a kényes témáról."

Ha valakinek kétsége lett volna.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.