Bakui balta

A tények egy része azonban ennek ellenére is nagy valószínűséggel rekonstruálható. Amikor Magyarország kormánya Ramil Safarov, a minden kétséget kizáróan bűnös gyilkos Azerbajdzsánnak való kiadatása mellett döntött, biztos lehetett abban, hogy (1) az azeri fél hősként fogadja majd őt (2) az örmények viszont jogos felháborodással reagálnak majd az ügyre. Magyarország ugyanis egy jelentős külügyi apparátussal dolgozik, amely – különösen az elmúlt időszak hangsúlyos azeri fókusza mellett – minden bizonnyal képes volt az erről szóló beszámolók leszállítására az illetékesek részére. Safarov kiadatása nem volt hirtelen ügy: azt az azeriek már számos alkalommal kérvényezték, Orbán Viktor pedig legutóbbi bakui látogatása alkalmával is szembesült ezzel az igénnyel. Mindeközben az azeri fél otthon nem is rejtette véka alá, hogy mit gondol Safarovról: a hegyi-karabahi származású katona az örmény konfliktus egyik szimbólumává lényegült át fokozatosan, gyilkosságának otthon sem tagadott tényét eltorzítja a háborús vérgőz.

Ha tehát a magyar fél kellő körültekintéssel járt el – ezt pedig merem feltételezni –, tudnia kellett, hogy ez a lépés nem feszültségcsökkentő, hanem feszültségnövelő hatású lehet. Ha máshonnan nem, akkor a hazai örmény kisebbség tagjainak jelzéseiből. (A Fidesznek saját magyar-örmény baráti tagozata van, amit Kupper András parlamenti képviselő vezet.) Egyértelmű, hogy valamiféle remélt haszon kellett, hogy legyen a másik serpenyőben akkor, amikor megszületett a döntés ezen konfliktus felvállalásáról. Bár az azeri gazdasági közeledés felelőse, a magyar-azeri vegyesbizottság társvezetésével megbízott Szijjártó Péter államtitkár egészen keményen leszögezte, hogy a gazdasági és a kiadatási ügyek között nincs és nem is lehet összefüggés, a képlet egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt ő és párttársai beállítani szeretnék. Kár beszélni arról, hogy egészen pontosan mit remélt a Fidesz az azeriektől, ezt ugyanis elsősorban ők tudják. Két dolog azonban evidens: (1) Magyarország gazdasági téren profitálni remél a meggazdagodott Azerbajdzsán barátságából, (2) ezen profitnak pedig legalább egy részét a Mol azeri szerepvállalásán keresztül szeretné realizálni. Ez a két tétel könnyen alátámasztható a Bakuba látogató számos magas szintű magyar küldöttség tetszőleges nyilatkozatával.

Véleményem szerint a magyar fél a kiadatásból nem közvetlenül kívánt profitálni, ahogy azt egyes források állítják – például kötvényügyleteken keresztül –, hanem közvetett módon, az azeriak jóindulatának bebiztosításával. Az is ismert tény, hogy Baku folyamatos nyomást gyakorolt a magyar félre Safarovval kapcsolatban. Ez azonban eleddig súlytalan volt a magyar-azeri kapcsolatok minimális volumene miatt. Ezt a képletet változtatta meg a Fidesz keleti nyitása, amely ha úgy tetszik kiszolgáltatottabbá tette az országot az azeriek nyomásának.

A keleti nyitás stratégiája még egy érdekes kérdést felvet. Az ugyanis nem csupán az azeriekre koncentrál, a kiemelt partnerek között szerepel még például Kína, Szaúd-Arábia, Oroszország és Kazahsztán is. Jelen helyzetben az orosz tényező az érdekes: az örmény-azeri konfliktusban ugyanis az oroszok egyértelműen az örmény fél mögött állnak. A képlet ott egyszerű: az azeriek olajpénze veszélyezteti a status quót a térségben, amelyre a velük gazdaságilag örmények csak az oroszokhoz való közeledéssel tudnak reagálni, amit az oroszok nyilván szívesen fogadnak (és ugyanennyire nyilván: nem ingyen.) A magyar fél ezzel a ténnyel is tisztában van, azt tehát tudnia kellett, hogy ha felet választ az azeri-örmény konfliktusban, akkor azzal az oroszok jóindulatát is kockáztatja. Ezt pedig Orbán Viktor kormánya szinte biztosan nem akarja.

Ennek alapján úgy tűnik, hogy a magyar kormány elszámolta magát akkor, amikor az azeri gyilkos kiadatása mellett döntött. Orbánék barátságukat szerették volna bizonyítani az azeri félnek azáltal, hogy azon kevés közös ügyek egyikében, amely a két ország között van, Baku kedvében jártak. Azzal azonban aligha számoltak, hogy az azeriek ilyen gyorsan és így kreálnak hőst egy baltás gyilkosból. Ez a feltételezés egy olyan kormány képét kelti, amely (1) inkompetens partnerei motivációinak és módszereinek felmérésben, miközben (2) naivan próbál lavírozni a nemzetközi gazdasági kapcsolatok világában, kevés sikerrel. (Az ellenkező következtetés, mi szerint a magyar kormány tudatosan, egy titkos megegyezés okán engedte magát ebbe a helyzetbe jutni, olyan szintű irracionalitást feltételez Orbánék részéről, amelyet jelenleg sem tudok elképzelni róluk.)

A baltás gyilkos ügye tehát egyértelmű fiaskó az Orbán-kormánynak, amely újabb pofonba állt bele a „szokásos” játszótársaitól (európai intézmények, amerikai külügy, civil szervezetek). A kormány a saját eljárása legalitásával, a nemzetközi joggal védi magát – ami persze tényszerűen igaz, ahogy az is, hogy a Fidesz által hivatkozott 1983-as szerződés értelmében az azeri fél sem járt el jogszerűtlenül. Jogilag tehát minden rendben van – de azt persze az ezt szajkózó kormányzati kommunikátorok is tudják, hogy ez most így nincsen rendben.

A moralizálás helyett – amely egyébként ebben az ügyben szerintem egyáltalán nem parttalan, sőt szükséges lépés – szeretném felhívni a figyelmet a Safarov-ügy lehetséges hosszú távú hatásaira. Bár az Orbán-kormány jól megírt kommunikációs forgatókönyvét követve nyilvánosan soha nem ismeri el kudarcait (ez egy érthető, profi, hatékony de egyben visszatetsző stratégia), befelé nyilván a Fideszben is értik és tudják, hogy most mi történt. A párt és kormánya megégette magát akkor, amikor egy poszt-szovjet ország autoriter uralkodójával és rezsimjével próbált seftelni. Ez egy olyan lecke, amelyet a Fideszben nem fognak egyhamar elfelejteni. (Arról nem is beszélve, hogy most hogy az azeri fél mindent megkapott a magyarokról, amire valaha vágyott, könnyen lehet, hogy Orbánék figyelmességét nem hálálja meg az égvilágon semmivel.)

Ez a tapasztalat nem csupán az – eddig is legfeljebb a párt kommunikációjában sikeres – keleti nyitás átértékelését vonhatja maga után, de egyben Orbán Viktor nyugat-kelet értelmezésének egyfajta felülvizsgálatát is. A keleti nyitás ugyanis több egyszerű gazdasági stratégiánál, szükségszerű húzásnál: az egyben Magyarország útkeresésének, a komp fideszes irányváltásának organikus következménye is. Emlékezzünk csak vissza Orbán dörgedelmes beszédeire a Nyugat alkonyáról, az unortodoxia toposzára, vagy éppen arra, amikor Kazahsztánból ostorozta az EU-t. Orbán és körei úgy döntöttek, hogy a Nyugatnak reális alternatívája lehet a Kelet. (Ugyanezt mondja egyébként a Jobbik is.)

A nagy kérdés számomra innentől kezdve az, hogy a Bakutól kapott pofon ráébreszti-e a fideszes vezetést arra, hogy a (posztkommunista) Kelet nem csupán lehetőségeket, de egyben morális problémákat is rejteget. Arra, hogy a Nyugat akkor is értéket képvisel, ha gazdaságilag éppen nincs az ereje teljében; akkor is, ha politikai problémákkal küzd. Arra, hogy nem azért nem kell minden egyes ponton konfliktusba kerülni az EU intézményeivel, esetleg az USA-val és a jogvédőkkel szemben, mert nem tudunk nyerni, hanem azért, mert nem velük szemben kell akarnunk nyerni. Arra, hogy a Keletet nem kisebbségi komplexusok vagy kulturális intolerancia miatt kezeljük bizonyos fenntartásokkal, hanem a nyugati értékrend alapelvei miatt, és a posztkommunista térség államainak működési elvei miatt. Ezt a tényt persze sokan és sok féle módon közölték Orbánékkal az elmúlt évek során, de most esély adódott arra, hogy saját hibájukból vonják le a megfelelő következtetéseket – már ha még képesek rá.