Situation normal, all f*cked up

Széky János | 2012. szeptember 7. - 15:26 | Vélemény

Miért hatástalan az ellenzéki tiltakozás a baltás gyilkos ügyében? Nem hiszem, hogy volt kormány Európában – a külvilág által demokráciának tartott politikai rendszerben –, amelyik nagyobb labdát adott volna föl, mint Orbánék az azeri gyilkos kiengedésével, az indokolásnak szánt orbitális hazugságokkal. (És szerintem a miniszterelnökileg hamisított IMF-lista is csak ennek a történetnek a folytatása.)

A konkrét hiba már jóval túl van az őszödi beszéd szintjén, ehhez képest a botrány jóval kisebb, a köztársasági elnök nem hogy három, de egy beszédet se mond, hallgat mint a sír, és a dicső elődje se mondja, hogy „megrendült az emberek erkölcsi érzéke”, nincs „felháborodott spontán tömeg” Budapest utcáin, a kormány arcán egy mitesszer se rezdül. Sőt még annyi sem történik, hogy a kb. négy illetékes államhivatalnok közül egyet behívnának egy állítólag független magántévébe, és nekiszegeznék a kérdést: ezt komolyan gondoltátok, kedveskéim? Hogy legalább lantoljanak valamit, hogy igazságbeszéd volt, vagy a hazáért tették, mit tudom én.

A második világháborús amerikai katonai szlengből származik a snafu betűszó: „Situation normal, all fucked up”, a helyzet normális, minden el van cseszve. És ez van most. Az egyik demokratikus ellenzéki pártnak most vált világossá, hogy Orbán Viktor alkalmatlan a kormányzásra. A másiknak most jut eszébe, hogy Martonyi János alkalmatlan a külügyminiszterségre. Tudomásom szerint az egyetlen párt, amelyik – teljesen logikusan – azonnal követelte a baltás gyilkos elengedéséért felelős Navracsics közigazgatási és igazságügyi miniszter lemondását, a Demokratikus Koalíció volt, neki viszont nem engedik meg, hogy parlamenti pártként működjön, noha pártként benne van a parlamentben.

Léteznek Facebook-csoportok, amik a magyarok együttérzéséről biztosítják a felháborodott örményeket, és volt egy kétezres tüntetés a Kossuth téren, ami megfelelő szögből fényképezve alkalmas volt rá, hogy javítsa az ország hírnevét. (De hasonlítsuk össze a 2006-os öthetes, jól szervezett és jól finanszírozott gulyáságyús dzsemborival.) Hatásfok: nulla. Rendkívül jellemző, hogy amikor Erdő Péter bíboros a római katolikus püspöki kar nevében az egész eseménysorozat legnyomatékosabb kijelentését tette, két, (pillanatnyilag csak) majdnem háborúzó nemzet vitájában egyértelműen és feltétel nélkül az örmények mellé állt, miközben a kormány de facto hatalmas támogatást adott az azerieknek – akkor a netes közvélemény ahelyett, hogy az örmények szemszögéből értékelte volna a kiállást, túlnyomó többségében fanyalgott, kevesellte a gesztust, és hiányolta, hogy a prímás miért nem szidta egyenesben a magyar kormányt.

A politizálás leegyszerűsödött arra, hogy „monnyonle”, és ettől persze senki sem fog lemonnyni. Hacsak a Fideszen belül nem történik valami palotaforradalom („Viktor, ez már több a soknál”), semmi sem változik, legföljebb dobják a lestrapált Martonyit, akinek nemcsak az azeriügyben, de 2010-es hivatalba lépése óta soha nem engedték meg, hogy azt tegye, ami egy külügyminiszter dolga. Palotaforradalomra pedig pillanatnyilag nincs sok esély, mert maximum két-három emberre lehet ráfogni a Fidesz környékén hogy politikus, az pedig kevés, a többiek vagy bolondok, vagy csicskáztató „üzletemberek”, vagy csicskák, és mindhárom csoportnak Orbán maradása az érdeke.

Pedig a baltás gyilkos kiengedésének esete kiváló szemléltető példa lehetne a magyar politika betegségére, a pártok is, a parlamenten kívüli ellenzék is felhasználhatnák egy hatásos, együttes, frontális támadásra – ha látnák, és ha érdekelné őket. A történetben egyesül minden, ami az országot tönkreteszi: a kommunizmus megőrzött öröksége és a képmutató antikommunizmus, a kontraszelektív és egy adott vezérfigura kiemelkedésének kedvező politikai rendszer, a neofita kereszténység felszínessége, a nemzeti érdek ellen dolgozó paranoiás nacionalizmus, a Nyugat-ellenesség, a bezárkózás, a számolni tudás megvetése (amit a kormány unortodox gazdaságpolitikának hív), a politika helyettesítése erkölcsmentes jogászkodással, az állambiztonsági múlttal való szembenézés hiánya. Ezek között egy sincs, aminek tagadásában az ellenzék egységes vagy következetes volna. Sokkal kényelmesebb mindent Orbán Viktor feltételezett gonoszságára (vagy egy újabb, példátlanul ostoba irányzat szerint az állítólagos betegségére) fogni. Három egyszerű példa:

Egy: Navracsics minisztériuma – amúgy mélyen hallgat, miközben közvetlenül felelős a botrányért, hiszen a nemzetközi egyezmény értelmében ő intézte az elítélt átszállítását – egy sajtpapírral óhajtja fedezni magát, aminek szándékoltan kusza és talán nem szándékoltan rossz nyelvtanú angol mondataiból laikus szemmel az olvasható ki, hogy Azerbajdzsánban „egy elítélt” leghamarabb húsz év letöltése után szabadul. Hát ki más lenne ez az elítélt, mint Safarov? Ezt állítólag profi jogászok olvasták a minisztériumban, és kinevezték kötelezettségvállalásnak, noha semmiféle utalás nincs benne arra, hogy az azeri elnök, szuverén jogával élve, nem fog kegyelmet gyakorolni. Később az azeriek is közölték, hogy ők ugyan nem vállaltak semmilyen kötelezettséget, a magyar támadás alaptalan. Mindegy, a KIM tényleg nem sértette meg a nemzetközi jogot, hülyének lenni szabad. A kormányzat minimálszinten le van fedezve. Az ellenzék meg föl van háborodva.

Csak éppen amikor Orbánnak két olyan korrupciós ügye is volt, amely minden más demokráciában kizárná a politika első vonalából – az 1999-es bányaügyről és a 2005-ös szőlőügyről van szó –, és mindkét esetben egyértelmű bizonyítékok voltak a történtekre, a másik politikai oldal pártjai nem tudtak vagy nem akartak mit kezdeni a helyzettel. Az MSZP képtelen volt megfogalmazni és közérthetően hangoztatni, hogy mi ebben a botrány, aztán következett a bírósági elsikálás, a másik oldal belenyugodott, elfelejtette, s ma már azt nevetik ki, aki hivatkozni próbál rá. Innen egyenes út vezetett addig a KIM-es védekezésig, hogy nem történt disznóság, mert nem történt jogsértés. A paragrafus minden, a tisztesség, a józan ész, az alapfokú politikai hivatástudat semmi.

Kettő: Ezerrel cáfolják, a magyar kormányzat mégsem képes levakarni magáról, hogy pénzért engedte ki a gyilkost. Az, hogy az IMF és Európa pénze, ha lehet, nem kell – mert olyasmiket akarnak cserébe, mint az állami bürokrácia karcsúsítása vagy a gazdaságot fojtogató banki tranzakciós adó megszüntetése –, nem újság. Tulajdonképpen az ellenzéknek sincs túl nagy baja vele azonkívül, hogy Orbán és Matolcsy az államcsőd szélén járja gügye pávatáncát. A mai magyar ellenzék – a Demokratikus Koalíció kivételével – egyöntetűen antiglobalista, ami lényegében az antikapitalizmus fedőneve. Hogy a remélt keleti támogatókról sorra kiderül: vagy nem tartják ésszerűnek a magyarországi befektetést, vagy igenis vannak feltételeik, azt a kormányoldalnak elég elhallgatnia. Ha meg már nem lehet, mint a baltás gyilkos vélelmezhető esetében, akkor megint csak kényelmes az ellenzék dolga: „ezek minden gazságra képesek”.

A nagyobbik baj az, hogy senki nem akadt az ellenzékben, aki rászánt volna két percet az adatok megkeresésére és arra, hogy felhívjon egy hozzáértő közgazdászt. Akkor ugyanis fény derült volna az agitprophuszárból külügyi és külgazdasági főnökké lett Szijjártó Péter – s ezáltal a kormány – tökéletes dilettantizmusára. Azt szivárogtatták ki, hogy Azerbajdzsán az olajalapjából – ezt elsősorban a kutak elapadása utáni időre halmozzák föl – 2-3 milliárd euróért jegyezne rövid lejáratú magyar államkötvényeket. A teljes azeri olajalap 33 milliárd dollár. Ennek a belengetett összeg a 8–12 százaléka. Nincs olyan olajsejkség, ahol szabad volna 5 százaléknál többet egyfajta eszközbe fektetni. Főleg nem bóvlikategóriájú papírokba. A kormányoldal nem számol, de az ellenzék se.

Három: Martonyi Jánosról bírósági ítélet indokolása mondja ki, hogy Magasdi néven szerepelt a III/I. Csoportfőnökség (a kommunista hírszerzés) Nyilvántartó könyvében, és 1989-ben „élőhálózat” volt. Tudni lehet, hogy akkor volt tartós kiküldetésben Brüsszelben (mely egyebek közt a NATO székhelye), amikor a hírszerzés ekképpen nyilvántartotta. Az ítélet maga úgy szól, hogy Martonyi – ezzel együtt – nem volt hálózati személy. Ez olyan mértékben megnyugtatta a közvéleményt és főleg a politikai kasztot, hogy amikor Martonyit 2010-ben ismét kinevezték külügyminiszternek, csak elhaló, félreeső hangok jelezték, hogy baj van.

Az úgynevezett demokratikus ellenzéki pártok közül az MSZP-nek sohasem volt szívügye az állambiztonsági múlt feltárása, az LMP-nek újabban – dicséretesen – az, de senki sem tette meg azt a logikai lépést, amely Martonyi magatartását összeköti egykori „élőhálózati” voltával. Hogy a kinevezéssel Orbán veszélyesen hazardírozott, ugyanis az ítélet belső használatra jó, de a külvilág vagy nem tud a valós tényekről, és akkor egyszer megtudhatja; vagy tud, és udvariasan félrenéz, mert ekkora botrányra neki sincs szüksége, ám egyszer talán megunja az udvariasságot.

Martonyi már első minisztersége alatt (1998–2002-ben) sem igen csinált mást, mint takarította a romokat Orbán külpolitikai randalírozása után; megnyugtató és szellemes dolgokat mondott, de semmi jele annak, hogy figyelmeztette volna főnökét, mit szabad és mit nem. 2010 után a randalírozás súlyosbodott, a takarítás buzgóbbá vált, a nagykövetek lassan már mást sem tesznek, mint olvasólevelekben védelmezik a kormány disznóságait – de Orbán csak azt észlelte, hogy ez nem elég. Úgyhogy Martonyit még inkább „tájékoztató” szerepre kárhoztatva Szijjártó Pétert tette meg a külügyek felelősének. Martonyi nem tiltakozott, nem mondott le. Az ellenzéki pártok mindezt csöndes értetlenséggel nézték, és álmélkodtak, hogy Martonyi, ez a kiváló européer „minden megaláztatást eltűr”. Pedig nem volt nehéz megfejteni, miért.

Attól, hogy a gazdaságilag és külpolitikailag dilettáns kormány csődbe sodorja az országot, csak a szerencse vagy a Jóisten menthet meg. Sem a saját lelkiismerete nem fogja megállítani, sem az ellenzék.

1. függelék. Az Orbán-kormánynak az a rögeszméje, hogy mindent remekül csinál, csak azért érik "nemtelen nyugati támadások" - mint az elítélő határozat az Európai Parlamentben -, mert a hazai balosok és liberális segéderőik hisztizve futkosnak a nyugati testvérszervezetekhez. Hogy az ellenkezője igaz, kimerítően bizonyítják a legutóbbi napok eseményei. Azt a hivatalos magyar - dokumentálható - hazugságot, hogy az azeriek megtévesztették szegény magyar partnereiket, és az ígérték, hogy konkrétan Safarov le fogja ülni a büntetését, csont nélkül bevette a német külügyminisztérium, valamint két európai biztos, a külügyekért felelős Catherine Ashton és a bővítésért, valamint a szomszédságpolitikáért felelős cseh Štefan Füle. Miközben ezt a magyar állítást maguk az azeriek is röhögve tagadják. Namost a német külügyet liberális miniszter vezeti, a két biztos pedig az Európai Szocialsták Pártjához tartozik, Ashton a brit Munkáspárt, Füle a cseh Szociáldemokrata Párt tagja. Magyarországi párttársaik, ha érdekelte őket, már előre felvilágosíthatták volna a biztosokat a hivatalos magyar álláspont hazug voltáról. Ennek semmi nyoma, és annak se, hogy érdekelné őket.

2. függelék. Elkövettem azt a naiv hibát, hogy egy jó szót szóltam a Demokratikus Koalícióról - mintha fölismerték volna a helyzetet. Mint említettem, a sors még soha nem adott ilyen erős ütőlapokat a mostani ellenzék kezébe, és kicsi a valószínűsége, hogy rövid időn belül megint fog. Most vagyunk tanúi Orbán politikai pályáján a legnagyobb és legérthetőbb (nyilvánosságra került) politikai botránynak. Mit tesznek erre a Demokratikus Koalíció vezetői, Gyurcsánnyal az élen? Éhségsztrájkolni kezdenek. A Kossuth téren demonstrálnak, sátorban, mint őellenük 2006 őszén Satu és társai. A kör bezárul. Ahelyett, hogy körbelármáznák a világot, ahogy Orbánék feltételezik róluk - hagyják a csudába a témát, kivonják magukat a politikai forgalomból, és szándékosan elterelik a figyelmet egy abszolút fölösleges infantilis akcióval. A kacagókórus azonnal felharsant. Én inkább a Himnusz költőjét idézném: "Ó sírni, sírni, sírni, / Mint nem sírt senki még".

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.