Választási törvény – barkács és cidri
Egyetértek Ravasz Ábel kiváló elemzésének azzal a tételével, hogy a választási eljárásról szóló törvényjavaslatnak egyformán vannak pozitív és negatív elemei. De megjegyezném, a pozitív elemek sem feltétlenül jó szándékból fakadnak. Lényegtelen kérdéseken kívül a mai Fidesz sohasem cselekszik elvből, de nem vezérli a józan ésszerűség sem. Hanem egészen sajátos módon oszcillál a makacsul megőrzött rögeszmék és a szemérmetlen machiavellizmus között. De mivel úgy machiavellista, hogy közben nem lát messzebb az orránál, hosszú távon talán maga ellen dolgozik, és az önző intézkedéseknek idővel üdvös következményeik lehetnek.
A fő botránykő az előzetes regisztráció. Ebben a témában eretnek vagyok, az általános választójogot nem tartom abszolút jónak, és még csak a demokrácia legfontosabb feltételének sem. Viszonylag új fejlemény, és nem mindig vezetett áldásos eredményre. A két világháború között Németországban és Ausztriában volt a legmagasabb a szavazásra jogosultak aránya. A demokrácia biztosítéka nem a minél kiterjedtebb választójog, hanem a minél kiterjedtebb jólét, a nagy, erős és nyugalmát féltő középosztály; az, hogy ne jusson eszébe nagy tömegnek olyan pártokra szavazni, amelyek a rendszer alapjait, a liberális képviseleti demokráciát (és némely esetekben a kapitalizmust) vernék szét.
A Fidesz kétféle indokolást ad arra, hogy miért is kell bevezetni ezt a világviszonylatban páratlan intézményt – aktív regisztrációs kötelezettség ott, ahol van lakosság-nyilvántartás, tehát ahol eszerint is el lehetne készíteni a választói névjegyzéket. Az egyik, hogy nagyon sok határon túli magyar fog szavazni, és ők természetesen nincsenek benne a lakosság-nyilvántartásban. A másik, hogy így a politikailag kevésbé öntudatos, komolytalan állampolgárok kiszűrődnek.
Ami az elsőt illeti, már az is világunikum, hogy Magyarország százezerszámra adja meg az állampolgárságot és a választójogot a magyar kulturális nemzet olyan tagjainak, akik egy percig sem voltak Magyarországon letelepedve, és általában nem tudják teljesíteni alkotmányos alapkötelezettségeiket (adózás, katonai szolgálat). Az akkor még Gyurcsány vezette MSZP 2004-ben, a népszavazás idején – amikor a Fidesz még nem vallott színt a választójog ügyében – nem fogta fel, hogy ez mekkora képtelenség, mennyire nem illik a képviseleti demokrácia viszonyai közé, csak azt látta, hogy egy fideszes támadást kell visszavernie, ezért a legócskább szociális demagógiát dobta be – „mi fizetjük a nyugdíjukat”. Ezzel eljátszotta a lehetőséget, hogy a továbbiakban méltósággal nyilatkozzék meg ebben a nemzeti kérdésben.
Amiről kevesebbet beszélnek: szintén százezres nagyságrendű azoknak a tengerentúli magyaroknak a száma, akik eleve magyar állampolgárok, vagy mert itt születtek, vagy mert legalább az egyik szülőjük magyar állampolgár. Az ő esetükben még az egyszerűsített honosítási procedúrára sincs szükség. Többségükben ők is afelé hajlanak, amit Magyarországon „jobboldalnak” neveznek, viszonylag keveset tudnak az óhaza dolgairól, és mentesek a 2010-ben kezdődő ciklus kellemetlen tapasztalataitól, így ráadásul fogékonyabbak arra a primitív komcsizó szövegre, amivel 2010-ben még kényelmesen választást lehetett nyerni, 2014-ben már nem feltétlenül. Ez magyarázza, miért hajtotta olyan lelkesen Semjén Zsolt az összmagyar regiszter ötletét. Globális Kubatov-lista.
Az előzetes regisztráció bevezetésének nyilván az is a célja, hogy ne lehessen megvásárolni a bizonytalan szavazóknak azt az alsó határrétegét, amelyik az utolsó pillanatban a szó szoros értelmében eladja szavazatát. A Fidesz azzal kalkulálhat, hogy ez a réteg – a gazdasági romlás miatt – 2014-ben szélesebb lesz, és nem neki adná el a voksait, hiszen semmi jót nem kapott ettől a kormánytól. Amint azonban Kovács Áron a hvg.hu-n kimutatja, szavazatvásárlás továbbra is lehetséges, csak többe kerül.
Valószínűbb tehát, hogy a Fidesz inkább az általános belhoni hűtő hatással számol – a Szonda Ipsos legújabb vizsgálata szerint ezt a választáson részt vevők negyedét is jelentheti, és leginkább a kis jövedelmű, alacsony iskolázottságú csoportok ígérik távolmaradásukat. Vagyis a maradók között feldúsulnak a matolcsysta gazdaságpolitikai mai kedvezményezettjei, és ehhez a kisebb számhoz képest többet számít az a nehezen felbecsülhető sokaság, amely a határon túlról fog szavazni. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy utóbbiak aránya meghaladja az 5 százalékot, és ők lesznek a mérleg nyelve. Az olvasóra bízom annak elképzelését, milyen nemzetpolitikai hatása lehet annak, ha kiderül, hogy egy Magyarországon elvesztett választást a külhoniak fordítottak a Fidesz javára.
A kőkorszaki, lebutító hatású és adatvédelmileg botrányos kopogtatócédula-rendszer megszüntetése a legjobb hír. Egyéni jelöltenként kétszáz aláírás kellene, és egy választópolgár több jelöltet is ajánlhat. Ellenzéki elemzők ugyan igyekeznek megtalálni a rejtett cselt, de nagyon is lehetséges, hogy nincs ilyen. A Fidesz egyrészt érzékeli, hogy a választási rendszer elputyinosításával nagyot kockáztat. A médiatörvényt sok munkával ki lehet magyarázni – legalábbis addig „kommunikálni”, amíg a kritikusok bele nem fáradnak a szövegözönbe –, lehet áttekinthetetlenné bonyolítani, s ha muszáj, engedményeket is lehet tenni, flepninek. De a választási törvény a demokrácia leglényegét érinti, ha az csorbítja valahol a szabadságot, nincs mellébeszélés. Maga az a tény, hogy egyetlen párt dönt róla, merőben demokráciaellenes. Én nem kételkedem a Fidesznek abban az állításában, hogy ez a módosítás az LMP-nek (a számára még leginkább elfogadható, Nyugaton is szalonképes ellenzéki pártnak) tett engedmény volt. Hogy ne lássék úgy, hogy a Fidesz önhatalmúlag tervezi meg az új szisztémát. Legyen flepnije.
Amellett – egyesítve a szépséget a haszonnal – csakugyan jó arra, hogy szétaprózza az esetleges ellenzéki szavazótömböt. De valóban baj ez? Őszintén szólva nem derítene föl, ha a Fideszt egy – ma még elképzelhetetlen – baloldali koalíció váltaná; ha szövetkeznének a tehetetlen és cinikus, a populizmushoz fűződő viszonyukat „újradefiniáló” szocialisták és az elitellenességen szörföző, alterglob LMP. Kiegészülve – ez még inkább elképzelhetetlen – a Demokratikus Koalícióval, amelynek vezetője épp most jelentette be, hogy 2014-ben nem óhajt miniszterelnök lenni. (Azután se lesz.) Esetleg a Jobbikkal, mert erről is szólt már gondolatkísérlet.
Az új, aláírásos jelölési mód lehetővé teszi, hogy a kopogtatócédulák gyűjtéséhez szükséges, infantilis mozgalmasdit megkerülve végre felnőtt politikusok alakítsanak pártot vagy pártokat. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy 2014-ben még nem jutnak sokra. Lehet, sőt valószínű, hogy azt a választást a Fidesz vagy valamilyen szörnykoalíció nyeri – a Fidesszel vagy anélkül. De végre megkezdődhet a felelős politikai építkezés.
Amúgy meg ki tudja, mi történik akár 2013-ban. A gazdaság recesszióban, az infláció Európában a leggyorsabb, a munkanélküliség 10 százalék fölött, és nincs az a statisztikai bűvészkedés, amivel csökkentetni lehetne; a nyugdíjak csökkentése viszont alighanem elkerülhetetlen; a beruházók nem ruháznak be, az adórendszer nem élénkíti, hanem szánt szándékkal bénítja a gazdaságot. Az államadósság alaptörvénybe foglalt zsugorítását a magán-nyugdíjpénztárak elrablásával sem sikerült megoldani, márpedig ez az egyetlen gazdasági mutató, amit Orbán megért: a „nemzeti függetlenség” és az államadósság szerinte fordított arányban vannak. És nem, és nem, sehogy sem leszünk függetlenebbek.
Ha nem következik be az államcsőd, Orbánék akkor is versenyt futnak az idővel: a választási rendszer folyamatos átbarkácsolása, a Fidesznek kedvező új és új biztosítékok beépítése azért kell, mert az államadóssággal ellentétben folyamatosan zsugorodik az a csoport, amelyiknek érdeke, hogy a mostani kormánypártra szavazzon, miközben egyre jobban elszegényedik, és egyre dühösebb lesz az a többség, amelyiknek nem. Ha bekövetkezik az államcsőd, akkor meg úgyis mindegy. Utána vagy nem lesz demokrácia, vagy nem a Fidesz fogja vezetni. Arra az esetre pedig nem árt, ha vannak a mostaniaknál emberesebb demokrata pártok.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője
