Elvégre a kutya is csak ember

Ardamica Zorán | 2012. szeptember 26. - 17:55 | Vélemény

...avagy ember kutyának farkasa. A kutyatartás és a tenyésztés feltételeinek szigorítása olyan intézkedéstervezet, amely komoly vitákat válthat ki, fontosabb azonban, hogy lesz-e pozitív hatása.

Mire is? Hát, a földművelési tárca józanságának és szakmaiságának megítélésére aligha. Üdvözlendő és talán nem megkérdőjelezendő a szándék (pokol, útkövezés stb.), ám a sajtóban közzétett információk alapján semmiképpen nem tekinthető sem indokoltnak, sem perspektivikusnak az elképzelés. Ha ugyanis az indok a kutyatámadások számának állítólagos növekedése (vajon vannak-e erről megbízható adatok?), akkor a cél a támadások elkerülése kell, hogy legyen. Csakhogy ilyen tekintetben csöppet sem meggyőző a tervezet tartalmi része, nem tudni (dehogynem...), garantálni képes-e egy ilyen kellemetlenkedő, már-már zaklató intézkedéscsomag a kutyatámadások számának csökkenését. Valódi garanciát ugyanis az összes kutya elpusztítása jelentene, arra azonban még ez a radikálisan autoritatív kormány sem mer javaslatot tenni. Szerencsére.

Ez a tervezet megalapozatlannak látszik - nem kell a megítéléséhez állatorvosnak, etológusnak, tenyésztőnek vagy kinológusnak lenni.

Azt mindegyik szakember és érdeklődő laikus is tudja, hogy a fajtajelleg nem biztosíték a konkrét egyed viselkedésére. Akadhatnak ungyuli-bungyuli, ölebként élő harci kutyák (ismertem ilyen, egyébként totálisan elhanyagolt, gyermekimádó staffordshire-t) és tökéletesen idegbeteg, egész napos emberi foglalkozás ellenére agresszív csivavák (a zoknijaim mesélhetnének, ha nem kellett volna eldobnom a cafatjaikat). Egyébként meg az őrző és védő kutya az őrzésre és védésre alkalmas kell legyen. A jelző kutyának elég, ha figyelmes és hangos, az őr viszont rendelkezzen természetes tekintéllyel, legyen erős, bátor, elrettentő. Nem tudom, a miniszter úrnak mondanak-e valamit ezek a jelzők. Elvileg egy miniszter is rendelkezzen természetes tekintéllyel, legyen erős, bátor stb. Fél kilós selyemszőrűvel nem lehet betörőktől megóvni semmit. Ha a világ legvadabb állata, akkor sem. Mindenki tisztában van / lehet azzal, hogy emellett általában mégis mely fajok alkalmasak egy-egy feladatra vagy életmódra munkakutyaként. Vadászkutyára ritkán bízható a kislibák őrzése, területvédő pulira egy medve becserkészése, terelőre a vakvezetés. Ám ugyancsak mindenki tudhatja, vannak kivételek, hogy egy napokat átalvó dán dog mérete ellenére simán elfér egy garzonban, s hogy egy csivava seperc alatt képes kitakarítani egy komplett emeletes házat a hátsó portával egyetemben, különös tekintettel a két méter magasra kiteregetett ruhára. Ha már szabályozunk, akkor szakmai alapon tegyük, egyedi elbírálás alapján, és kijátszhatatlanul.

A fajta alapú kategorizáció tehát merő fantazmagória. Ha a pitbull és a bandog „nem kívánatos”, akkor milyen a kívánatos? (Na, ebbe inkább ne menjünk bele a félreértések és a pikáns felhangok elkerülése végett...) Miért pont ők? A családi, és mentő, és őrző, és kereső, és rendőr stb. német juhász tudtommal elég sok támadásban ludas. A félelmetes külsejű dobermann pedig állítólag elég kevésben. Akkor miért nem a német juhász nem kívánatos? Vagy a csehszlovák farkaskutya, amelynek felmenői viszonylag nem régen (1958-ig!) még kárpáti farkasok voltak? Vagy miért nem a félelmetes mosolyú pincsi?

„Veszélyes” minősítést kapna az oktalanul támadó eb, immáron fajtára való tekintet nélkül. Logikus. Logikátlan viszont, hogy veszélyessége ellenére tenyészthető maradna ellenétben a két fenti, kipusztulásra ítélt fajjal. Hát, ha a pitbullt és a bandogot azért nem szabad tenyészteni, mert a kölykök örökölhetik az állítólagos agressziót, akkor hol itt a következetesség? Egy vizsla vagy egy keverék nem örökölheti? Megoldatlan a bejelentési kötelezettség kikényszerítése is. Ki, hogyan, milyen eszközökkel ellenőrizheti és kényszerítheti ki? Senki, sehogyan. Hiszen tapasztaljuk, még az ebadó beszedésére szolgáló listák sem teljesek... Ez tehát egyáltalán nem megoldás. Csupán populista látszatintézkedés.

A „szigorított tartási feltételű” kutyusok ezzel szemben ismét fajta alapján különböztetnek meg, 13 fajnak van pechje, hogy nem akváriumi halacskának született. Ha halacska lenne, kimehetne a ház elé póráz nélkül futkosni és szájkosár nélkül nyalogatni a kóbor macskák fejét.

Na, mármost, ha én korrekt tenyésztő lennék, a végsőkig elmennék a kutyáimért és a tenyészetbe befektetett irdatlan összegű pénzemért és esetleg több évtizedes munkámért a bíróságon. Közben persze minden szigorítást betartanék. Dehát, amúgy sem a korrekt tenyésztők szocializált, egészséges és állandó emberi figyelemmel kísért ebei támadnak meg embereket... Vagy tudunk ilyen példát? Ha viszont felelőtlen szaporító lennék, fütyülnék erre a törvényre. Elvileg kevernék a pitbullokhoz tizedrészben némi kis masztiffot vagy staffordot, külsőre cca. eredeti fajként eladható példányokat kapnék. Büntetlenül sokszorosíthatnám (nincs erre jobb szó) őket, akár beltenyészetben is, hiszen nem fajkutyák, nem vonatkozik rájuk semmilyen szigorítás. A nevelés pedig, ahogyan a szülők kiválasztása, másodlagos a mennyiségi szaporítóknál.

Az racionálisnak tűnik, hogy egyes kutyákat kiképzésre köteleznek. De csak tűnik. Ez szintén csupán populizmus. Persze, ki lehet képezni elég drágán (olcsón nem lehet) egy kutyát (javaslom, mondjuk falusi kisnyugdíjból, pedagógusfizetésből, munkahellyel nem rendelkező, háztájiban mezőgazdálkodók bevételeiből stb.). Csakhogy a kiképzés annyit ér, mint a zongora záróvizsga a zenesuliban. Ha valaki nem gyakorol, az felejt. Ha valamely kutyának a rangsorbéli helye, a napirendje, a vele való törődés minősége megváltozik, akkor annak a viselkedése szintén módosul. Embereknél sincs ez másként. Emlékezni fog mindenre, amit megtanult, de motiváció híján esetleg nem hajtja végre.

A kutya ragadozó ősökkel rendelkezik. Mindig voltak és lesznek agresszív, akaratos egyedek. És támadások is. Ezen egyedek kiszűrése lenne a fontos, s nem a fajták és tenyésztőik önkényes zaklatása. Hiszen éppen a tenyésztők azok, akik ezt a szűrést képesek elvégezni. Nem pisztollyal, nem injekcióval, nem városi rendőröknek kiosztott hülye parancsokkal. Közhely, hogy az ember felelős a kutyájáért. Így van, ám még itt is lehetnek kétségeink. A gyerekeink viselkedéséért is felelősök vagyunk. És vajon mindig úgy cselekszenek, ahogyan elvárjuk tőlük. Sosem ijednek meg, sosem haragszanak meg valakire, sosem keverednek konfliktusba, sosem szöknek meg, mindig első szóra ugranak? Na, ugye... Hát a kutya is csak ember... Szeretet és még több türelem - a siker így sem garantált. De azért nem ítéljük kipusztításra az erős, nyáladzó és neveletlen, tanítatlan kölkét senkinek (pedagógusoktól lehet kérdezni ez irányú tapasztalataikról). A ragadozó ősökkel rendelkező háziállatok esetében sosem zárható ki teljes mértékben a támadás. De még a zsákmányállatokból letteknél sem. Mert azok ijedősek. Aki vezetett már marhát, lovat, sőt jókedvű, termetes kecskebakot, tudja, hogy a másodperc töredéke alatt történhetnek komoly dolgok. Öklelés, harapás, rúgás, falhoz préselés, taposás, lökés. Nem ritkán varrás és gipszelés lehet a vége egy-egy szerencsétlen mozdulatnak. Sőt, lehet nevetni, kedves nagyvárosi ligetlátogatók, engem támadtak már meg vérszomjas hattyúk! Nagyobb sebeket képesek ejteni a kiváló házőrzőként elhíresült ludaknál! Nincs állat, amely pánikba esvén ne tudna akár akaratlanul veszélyes lenni. Védekezik ugyanis! Most akkor nyilvánítsuk nem kívánatosnak a szarvasmarhát és tiltsuk meg a tenyésztését, mert esetleg a miniszter bácsinak gyermekkorában az új kaput meglátva, csodálkoztában-bambultában rálépett a tyúkszemes lába ujjára a gyilkos szándékú, szopós bikabornyú?!

Szabályozásra szükség van. Vitathatatlan. Nem a kutyától kell azonban elvárni a szabályok betartását, hanem az embertől. Ilyen alapon például ki kellene heréltetni a kutyáit és gyerekeit elhanyagoló, agresszív, feleségverő férfiakat? (Bizonyos társadalmakban...) Vagy válogassunk a kutyatartók között is rassz szerint? Ugye, ezt nem gondolhatja komolyan senki. Pedig a tervezet szellemisége lényegében ilyen.

Kiirthatjuk azon állatfajtákat, amelyektől be vagyunk tojva, mert miniszterként keveset tudunk róluk. (Nem ismerős a dolog valahonnan a történelemből? Nekem igen!) Aztán majd nem lesznek. (Lesznek helyettük veszélyesebbek, mert a szaporításuk ellenőrizhetetlenné válik.) És mi oldódik meg? Semmi. Egy gazdájával nyugodtan sétáló kutyától az ember az utcán miért is félne? Részegen duhajkodó, lánccal csapkodó alakoktól inkább volna ok tartani. Ki mer rájuk szájkosarat tenni? A belügyminiszter?

Bevallom viszont, én is szoktam tartózkodni bizonyos ebektől. A gyermekeimet is féltem tőlük. A láthatóan beteg, éhes, meggyötört és bántalmazott, komplexusokkal, félelmekkel teli, kiszámíthatatlan kóboroktól. Ezek esetében nem tudhatjuk, miként reagálnak az emberre. Noha tapasztalatom szerint ezek többsége is csak szeretetre és kajára éhes, s nem elszánt gyilkos, ők az igazi veszedelem. De erről sem ők tehetnek. Hanem az ember, aki az életükről, sorsukról dönt. Vagy a halálukról. Hogy is mondta a Kis Hercegnek a róka? Szelídíts meg, aztán gyorsan hozz törvényt a kiiktatásomról? Én másképpen emlékszem...