Üzenetek és börtönök

Széky János | 2012. szeptember 28. - 15:49 | Vélemény

Miután Viviane Reding, az Európai Unió (egyébként néppárti) biztosa közvetítést ajánlott fel Francis Ciarán Tobin ügyében, Navracsics Tibor (szintén néppárti) magyar miniszterelnök-helyettes, az igazságügy felelőse, az uniós jog egyetemi oktatója úgy válaszolt, hogy nem közvetítést kér az Európai Bizottságtól, hanem megoldást.

Üzenetek és börtönök

Pártunk és kormányunk européerként számon tartott arca szerint „az a biztos, aki egyébként olyan mértékben van elfoglalva más, elsősorban kelet-európai országok igazságszolgáltatási rendszerének ágával-bogával, hogy az leköti gyakorlatilag minden idejét, az egy kicsi figyelmet fordíthatna arra az esetre is, hogy itt szabadon mászkál egy olyan ember, aki két gyermeket megölt”.

Értsd: az Unió ne minket piszkáljon, hanem parancsoljon rá az írekre, hogy tegyék meg, amit mi nem tudtunk elérni náluk. Hogy miről beszél Navracsics?

2000. április 9-én Tobin, egy ír biztosítási cég helyi vezetője Leányfalun a sebességkorlátot átlépve előzni próbált, elvesztette az uralmat autója fölött, felszaladt a járdára, és halálra gázolt egy öt- és egy kétéves gyermeket. Őrizetbe vették, kihallgatták, elvették az útlevelét. A tárgyalásra két év múlva került sor, Tobint három évre ítélték, de ekkor már Írországban tartózkodott, és börtönbüntetését azóta se töltötte le, az írek nem adják ki.

Minden emberi veszteségek közül az a legiszonyatosabb, ha a szülő veszíti el gyermekét, és két egészséges kisgyermek halála olyan csapás, amit kivételes lelkierejű emberek tudnak – nem elviselni, de feldolgozni. Ha pedig elmarad a büntetés, az tűrhetetlen mértékben ütközik az elemi igazságérzettel. Az apa hallatlan méltósággal és kitartással harcol az igazáért, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé akarja vinni az ügyet.

A magyar média a „mindenki a magyarok ellen van” elv szellemében (korollárium: „és a szocik ezt hagyják”) kételyek nélkül úgy állítja be Tobint, mint amorális, gyilkos szörnyeteget, aki az igazságszolgáltatás elől meglógott Írországba, és ott körmük szakadtáig védik az övéi. A történet azonban nem pontosan ez. Francis Ciarán Tobin – mint az írek többsége – hívő és gyakorló katolikus, tisztában van a bűnével, és meg akar bűnhődni érte. De nem Magyarországon.

Ami a „meglógást” illeti, a hazai sajtóban összesen összesen egy, négy évvel ezelőtti említést találtam arról, hogy Tobin a magyar hatóságok jóvoltából távozhatott Írországba. 2000 szeptemberében engedélyt kért , hogy hazautazhasson sógornőjének az esküvőjére. Ekkor megkapta útlevelét azzal a feltétellel, hogy visszajön, nem szökik meg. 2000. október 9-én visszajött. Útlevelét azonban ekkor nála hagyta a magyar rendőrség (belügyminiszter: Pintér Sándor). Ezt a helyzetet nyugtázva Tobin 2000. decemberben, miután lejárt a magyarországi munkaszerződése, végleg hazautazott. Ekkor még létezett határőrség, az idegenrendészethez hasonlóan a Belügyminisztériumhoz tartozott az is, észrevehették volna a kiutazáskor. Nem vették észre.

Normális országban ilyen hiba után lemond az érte felelős miniszter. Magyarországon nem hogy nem mondott le, de az eset senkinek sem szúrt szemet, és Pintért – akinek, illetve rendőrségének nem ez volt az egyetlen tragikus hibája – 2010-ben újra belügyminiszternek nevezték ki. Nem írom le a történet összes kanyarulatát, Tobin ellen nemzetközi elfogató parancsot kaptak ki, le is tartóztatták Írországban, de az ottani Legfelsőbb Bírósághoz föllebbezett.

Az ír Legfelsőbb Bíróság 2012. június 19-én 3 : 2 arányban a kiadatása ellen döntött, a fontosabbik indok az volt, hogy fordított esetben a magyarok nem adnák ki a tettest, hanem itt kellene letöltenie büntetését. Nem akarom megingatni Navracsics Tibor magabiztosságát, de talán az is megfordult a feltehetően újságolvasó főbírák fejében, hogy ide nem ajánlatos kiadni Tobint – ha olyan a joguralom állapota, mint a hírekben olvasható, milyenek lehetnek a börtönviszonyok?

Három hónappal később Magyarország „gyanútlanul”, „becsapva” kiadta Azerbajdzsánnak azt a katonatisztet, aki Magyarországon töltötte életfogytiglani börtönbüntetését, amiért előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel megölte alvó embertársát annak nemzeti hovatartozása miatt. Az ügyintézést Navracsics Tibor minisztériuma végezte.

Reding asszony, ha megengedhetek ennyi cinizmust magamnak, megérdemelte a bunkóságot, amit Navracsicstól kapott. Mert az Európai Parlamentben az ő pártja (az Európai Néppárt) nyomta át azt a határozatot, amely a magyar kormányt kimosdatja a baltás gyilkos szabadon engedésének bűnéből, elfogadva azt a máig bizonyítatlan budapesti állítást, hogy szegény magyar minisztériumot félretájékoztatták. Hülyének lenni pedig, hogy a klasszikust idézzem, alkotmányos jog, Navracsics minisztériumában nem kötelező újságot olvasni, és tudni arról, hogy Azerbajdzsánban a baltás gyilkos esetében a magyarországi börtönbüntetést tartják az igazság meggyalázásának.

A néppárti energiapajzs tehát megint működött, és ebben a szokott hidegfejű számításon kívül (kellenek a Fidesz szavazatai) valószínűleg része volt annak is, amit Navracsicsék végképp nem fognak fel. Ha egy uniós tagország hatóságairól derül ki, hogy tudatosan cselekszenek olyasmit, ami ütközik az elemi igazságérzettel, az az egész Uniót kompromittálja. Tehát jobb, ha nem derül ki. És mivel a magyar kormányzat ezt nem érzékeli, zavartalanul folytatja külpolitikai elmeroggyantságait.

A külügy állítólagos figyelmeztetései ellenére Orbán Viktor meghozta teljes nemzetközi tudatlanságról és érzéketlenségről tanúskodó döntését, miszerint az örmény-azeri vitában bele kell taposni az örményekbe. Az igazságügy elvégezte a papírmunkát, majd a külügy és az igazságügy versengve tettette magát hülyének (nem lehetett nehéz). Az örmények felfüggesztették a diplomáciai kapcsolatot. Ezekután Pálffy István képviselő (eredetileg újságíró, jelenleg kultúr-, média-, nemzetpolitikai és borszakértő, a tetejébe kereszténydemokrata) azt találta mondani, hogy az örmény-magyar kapcsolatokat „a legnagyobb megértéssel és empátiával kell konszolidálni”.

Hogyan fest a legnagyobb empátia a magyar kormány felfogásában? Így: „Örményország előfeltételek nélkül szüntesse meg a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztését.” Ez diplomáciai nyelven a „mit hisztizel, kisköcsög” megfelelője. Nekünk van igazunk, te nálunk nem pofázhatsz, nix feltétel.

A harmadik kaukázusi országban, Grúziában (pardon: empatikus Külügyminisztériumunk újabb szóhasználatával Georgiában) elszabadult a pokol. Két ellenzéki tévéállomás (a négy és félmilliós országban kettő van, szemben a magyarországi eggyel) szeptember 18-án lopva fölvett videókat mutatott be fegyencek megkínzásáról és megerőszakolásáról. Miheil Szaakasvili elnök önkényeskedő kormányzása alatt a börtönlakók száma hatezerről huszonnégyezerre nőtt, és a rutinszerű kínzások híre nem volt újdonság, de most először volt rá bizonyíték. A belügyminiszter lemondott (Georgiában vagyunk). A büntetés-végrehajtásért felelős miniszter lemondott.

A nép kitódult az utcára. Tudni kell, hogy október 1-jén törvényhozási választásokat tartanak. 2013-ban nemcsak Szaakasvili mandátuma jár le, de az új alkotmány is életbe lép, megszűnik a félelnöki rendszer, az ország első embere a miniszterelnök lesz, akit a parlament választ. Kedden dől el tehát, hogy ki követi Szaakasvilit a magyarok jóvoltából is egyre nyugtalanabb térség harmadik országának élén. (Örményországban meg elnökválasztás lesz jövő februárban; ha a karabahi szabadságharcos vezérből lett államfő, Szerzs Szargszjan „előfeltételek nélkül” enged a magyarok „ajánlatának”, vasvillával kergetik ki.)

Az ellenzék – a Grúz (Georg?) Álom nevű pártszövetség – vezéralakja, Bidzina Ivanisvili is megéri a pénzét, a szó szoros értelmében: Oroszországban meggazdagodott oligarcha, a világ százötvenvalahányadik leggazdagabb embere, bár nemcsak a vagyona akkora, amekkora Magyarországon senkinek nincs, de a kultúrája is. Bőkezűen jótékonykodik (ami nem árt a kampányban), és állítólag eredeti Picasso-képei vannak.

Georgiában amúgy is rendre polgárháborús stílusban intézik el a politikai vitákat, a hangulat most is ehhez közelít. Ráadásul Szaakasvili hiába háborodik fel látványosan, hiába ígéri, hogy kivizsgálja a börtönbotrányt, senkivel nem lehet megetetni, hogy neki mint a végrehajtó hatalom fejének nincs köze az atrocitásokhoz. Oroszellenessége ellenére most van az a pillanat, amikor a Nyugat nagyon hajlik rá, hogy levegye róla a kezét.

És ki látogatja meg, ki demonstrál mellette a botrány kellős közepén, a kampány tetőpontján? Régi barátunk, a diplomácia varázslója, Orbán Viktor. A programpontok közé tartozott az Építő Dávid királyról elnevezett kutaiszi repülőtér felavatása (öt magyar cég vett részt az építésében, a tippeket a szerkesztőségbe kérjük, az első leszálló gép a WizzAir járatáé volt). Valamint – szintén Kutaisziben – egy vizit az ICOMOS és az UNESCO tiltakozása ellenére műközépkori stílusban újjáépített Bagrati-székesegyházban. Amit két hete, a választási kampány keretében szenteltek föl. Nem egészen véletlen, hogy Orbánt Szaakasvili hívei az ismerős „Viktor! Viktor” kiáltással üdvözölték, a Szaakasivilit támogató, sőt megáldó metropolita pedig a keblére ölelte.

Orbán aligha tudta, mibe avatkozott be – fölkészítő stábjáról nincsenek illúzióim –, de sebaj. Ha Szaakasvilinek használt a főpapi áldás, akkor a csapata megnyeri a választásokat, és Magyarország – egy ideig – nem kerül teljesen ok nélkül ellentétbe egy újabb távoli országgal, újabb kimosdatási feladatot adva néppárti barátainknak.

Ha meg az a bizonyos, erőszakhoz használt seprűnyél Szaakasvilinek is betesz, nekünk úgyis mindegy. Amennyiben a „mindegy” még fokozható.