Fico, Orbán, két jó barát?

Ravasz Ábel | 2012. október 3. - 07:31 | Vélemény

Barátságos hangulatban vált el egymástól Magyarország és Szlovákia kormányfője azután, hogy közösen részt vettek a pilisszentkereszti (szlovákul: Mlynky) szlovák ház átadásán. Az intézmény a két ország közös szponzorálásában épült, és a mára nagyon megfogyatkozott számú pilisi szlovákság kulturális központja lehet majd.

A találkozó a jelek szerint békés és konstruktív hangnemben zajlott. Annak legfontosabb konkrét eredménye a két ország közötti határ átjárhatóságának megnöveléséről született megegyezés volt, melynek keretén belül a jelenlegi 28-ról 90 fölé nőne a határátkelők száma. A legfontosabb ezek közül valószínűleg az új komáromi híd lesz majd, amely meggyorsíthatja az átkelést a Dunán és egyben tehermentesítheti Komárom ikervárosát a tranzitforgalomtól.

Figyelemre méltó viszont az is, hogy miről nem volt szó a két kormányfő közötti találkozón. Érdemben nem kerültek elő a szlovákiai magyarságot érintő ügyek – élen a kettős állampolgársággal –, és a két fél láthatóan kerülte még azt is, hogy a kellemetlen témákat szóba hozza. Az egyedüli élesebb szituációt Robert Fico a Duna tévének adott interjúja jelentette, ahol a riporter számos kellemetlen kérdést szegezett neki a szlovák miniszterelnöknek. Fico ezek elől rendre kitért, és a magyar-szlovák vegyes bizottság jövőbeli munkájára hivatkozott. Viszonylag konkrét választ adott azonban a Beneš-dekrétumok kérdésére, amelyek revízióját kerek-perec elutasította. (Jellemző, hogy végül ebből a kijelentésből külön sajtóhír született: az elmúlt hetekben a dekrétumok tematizálása folyik Magyarországon, élen a Polgárok Házában lezajlott beszélgetéssel. Ez a sajtóhír ezen kommunikációs offenzíva elemeként értelmezhető.)

Hogy jutott el ez a két, alapvetően nacionalista politikus oda, hogy baráti hangú (sőt Orbán esetében kifejezetten hízelgő kijelentésekkel tarkított) beszélgetést folytathasson egymással a „megszokott” viaskodás helyett? Véleményem szerint a jelenlegi enyhülést kár lenne egyfajta pozitív tendencia jelének látni. A magyar-szlovák kapcsolatok nem egyenes pályán mozognak, hanem egyfajta hullámvasutat járnak be, és a jelek szerint éppen az egyik magaslaton vannak. Ennek oka egyszerű: mindkét fél taktikai szinten kezeli a bilaterális kapcsolatokat, és azokat általában belpolitikai szükségleteinek rendeli alá. Félreértés ne essék: a két ország közötti valós bilaterális gazdasági kapcsolatok erősek és az utóbbi években gyakorlatilag töretlenek. Ami változik, az a felszín, a szimbolikus nemzetpolitikai ügyek, a kijelentések, a gesztusok és ellengesztusok. Nem arról van szó, hogy a nemzetpolitikai ügyeknek nincsen súlya: azoknak például, akiket érint a kettős állampolgárság ügye (így vagy úgy), valóban a saját életminőségükre megy a vásár. Csupán arról beszélek, hogy miközben a két ország gazdaságilag egymás természetes partnere, és sok tekintetben egymással gazdaságilag összenőtt, aközben a „színfalak előtt” egy szappanoperához hasonló történetet adnak elő, vitákkal és nagy kibékülésekkel, törvényekkel és ellentörvényekkel. Ahogy Fico belpolitikai okokból módosította a nyelvtörvényt úgy ahogy, úgy Orbán is saját jól megfontolt érdekei alapján adott kettős állampolgárságot a határon túli magyaroknak. Aki ez mögé nemzetmentő víziókat lát, bármelyik oldalról, az romantikus alkat. A nemzetmentés és/vagy a nemzethalál ebben a kontextusban csak melléktermék.

De ez csak a válasz egyik része. A másik rész arra vonatkozik, hogy miért éppen most van fenn az említett hullámvasút. Úgy tűnik, a körülmények egybeeséséről van szó. Robert Fico a 2012-es választási győzelme után az első kormányzásához képest sokat finomult taktikával indult neki a miniszterelnökségnek. A Smer kerüli a nyílt konfliktusokat, és a lehető legtöbb olyan „sarkat” vágja le a kormányzati feladatairól, amely vitához vezethet. Így került a romakérdés az Egyszerű Emberek, a magyarpolitika pedig a Híd portfóliójába – legalábbis egyelőre. Fico mérsékeltségének egyik kulcsa a nacionalista pártok gyengesége – az SNS már, Kotleba még a parlamenten kívül van, Matovič nacionalizmusa pedig egyelőre nem elég markáns ahhoz, hogy arra a Smernek – szavazótáborát védve – reagálnia kellene. Egyelőre fenntartható a mérsékelt Irány.

Orbán Viktor esetében kevésbé egyértelműek a motivációk, a szándék azonban jól látszik. A miniszterelnök litvániai beszédéhez hasonló retorikával operált, és a szlovák válságkezelést méltatta. (Amit – bármi is legyen az – az egy éve sem kormányzó Ficónak tulajdonított.) Úgy tűnik, hogy Orbán Közép-Európában jelenleg nem kíván frontokat nyitni, annál is inkább, mivel az EU-ban szövetségesekre van szüksége akkor, ha nem akarja Magyarországot izolált pozícióban tartani a szervezeten belül. Több jel is arra mutatott, hogy Orbán a keleti bővítés államaival szeretne közös platformot létrehozni EU-s gazdasági ügyekben. Nem elhanyagolandó tény, hogy épp a héten találkoznak Pozsonyban az ún. Kohézió Barátai csoport tagjainak miniszterelnökei. Ez a csoport azt a 15 országot tömöríti, akik a kohéziós pénzek nettó kedvezményezettjei közé tartoznak, és akik közösen tiltakoznak annak csökkentése ellen. Amellett, hogy Orbán nyilvánvalóan szükséges szövetségeseknek érzi a Kohézió Barátait, az is előfordulhat, hogy úgy ítéli meg, nincs szükség még egy ötszázadik politikai front létrehozására a meglévők mellé.

Az idill azonban véleményem szerint nem tarthat különösebben sokáig. Érezhető, hogy a Fidesznek szüksége lesz a Jobbik-kompatibilis jobboldali szavazók megszólítására a 2014-es választásokon. Ez a csoport pedig nem nézi jó szemmel azt, hogy Orbán „tótokkal” parolázik. Éppen ezért könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a Fidesz arra kényszerül, hogy csatatereket nyisson a szlovák féllel a szokásos problémás kérdésekben, a kettős állampolgárságtól a Hedvig-ügyön át a dekrétumokig. De az sem elképzelhetetlen, hogy Fico robbant hamarabb. Ha a Smer közvéleménykutatói úgy találják, hogy a nacionalista szavazókért harcba szálló pártok – a szélsőjobb mellett a jobboldali populisták (Matovič, Lipšic), sőt újabban az SDKÚ is ebbe az irányba mozog –, akkor a status quo meghirdetett politikája korai véget érhet.

Akárhogy is alakul majd a két fél közötti viszony, az igazán fontos kérdés az, hogy a Magyarország és Szlovákia közötti határ egyre átjárhatóbbá váljon, Komáromtól az Ipoly-hidakon át a Kassa-Miskolc sztrádáig. Az a fontos, hogy a két ország közötti gazdasági kapcsolatok elmélyüljenek – például a közös árampiac és gázvezetékek által. Az elmúlt évek egyértelműen ebbe az irányba haladtak, minden látványos konfliktustól és ugyanolyan látványos kibéküléstől függetlenül.