A négymillió tudatlan országa

Mivel az ilyen szervezetek tevékenysége gyakran ütközik némely elemi normákkal, az egyszerű végrehajtó tag dolga ezek után a hallgatás (olasz szakszóval omertà), vagy hogy hülyének tettesse magát (sokszor egyszerűbb, ha csak nem próbál nem hülyének látszani), vagy hogy kérdésre fölmondja a magasabb szinten megfogalmazott és leosztott hárító szöveget.

Azt, hogy tulajdonképpen mi történik, és főleg, hogy miért, az egyszerű végrehajtó ember nem tudja. A tudás a hierarchia csúcsán lévő személynek és bizalmasainak monopóliuma. A bizalmasok nem azonosak a középszintű alvezérekkel, az egyes helyi csoportok vezetőivel, hanem a Főnökök Főnökét közvetlenül kiszolgáló pénzügyi, technikai, jogi szakemberek. Így az esetleg tisztes sarzsival és jövedelemmel bíró felső-középvezetők sincsenek mindig tájékozva az újabb fejleményekről, és belesétálhatnak a csapdába.

Így járt nemrég szegény Kósa Lajos, aki nemcsak a második legnagyobb magyar város polgármestere és parlamenti frakcióvezető-helyettes, hanem a Fidesz ügyvezető alelnöke is. Különféle név- és érdektelen fideszes képviselők az emberi felfogóképességet meghaladó ütemben állnak elő újabb és újabb ötletekkel a szabad, titkos választás jogának korlátozására. A boríték megszüntetésétől a levél útján való belföldi regisztrálás kiküszöböléséig. Hogy ezen sírunk vagy nevetünk, egyéni alkat kérdése, de minthogy ezekben az emberekben soha semmilyen kreativitás nem dolgozott, felötlik a kérdés, hogy igazából kik és milyen íróasztalok mellett kivitelezik a magyarországi demokrácia végső felszámolását.

Kósa Lajos felkészítésére, azaz minden faksznira kiterjedő egyenszöveg előállítására azonban ilyen körülmények között nem jutott idő. A debreceni alvezérnek hallgatnia sem lehetett (mert valakinek ki kellett állnia vitázni az elempés Karácsony Gergellyel). Maradt a hülyének tettetés vagy hülyének maradás, ami ez esetben túl jól sikerült. Kósa csonkig égett, mint Márainál a gyertyák. Fogalma sem volt például , hogy az övéi eltörölték az érvényességi küszöböt, így megeshet, hogy legközelebb Magyarországon – világnak csúfjára –, mondjuk, 28 százalékos részvétellel tartanak érvényes választást.

Érdekesebb, hogy a derék Lajos (nem Simicska) egy ponton szabad akaratából beismerő vallomást tett. Idézem a tudósítást: „A végén Kósa arról beszélt, hogy van egy másfél milliós tudatlan réteg, aki eldönti a választásokat, mert nem értenek a politikához, nincs politikai képük, nincs jövőképük. És őket veszik meg a pártok az üres ígéretekkel.” Az igazság szólt a szájából. Csak nyilván az ment ki a fejéből egy pillanatra, hogy Orbán Viktor, C. Dei C. kegyelméből a Nemzeti Együttműködés Rendszerében élünk. Éspedig azért, mert a magyar választók 2010-ben úgy döntöttek, „hogy a múltba visszahúzó, a megújulás útjában álló erőket sosem látott egységben leváltják, és felhatalmazást adnak egy új korszak megkezdéséhez”.

Ha soha nem látott egység, és nemzeti együttműködés, akkor abban benne van a (Kósa szerint csak) másfél millió tudatlan, üres ígéretekkel megvásárolt tahó is.

És csakugyan. Az első három választáson volt egy ide-oda csapódó, körülbelül másfél milliós tömeg, az úgynevezett kádári közép, amely a hatvanas-hetvenes években jól érezte magát, a nyolcvanas évek stagnálását valahogy átvészelte, és mindig arra szavazott – előbb főleg az MDF-re, aztán az MSZP-re, aztán részben már a Fideszre is –, akitől azt remélte, nem fogja feldúlni megszokott nyugalmát, biztonságát és szerény jólétét. Az idő előrehaladtával ez a tömeg egyre jobban szegényedett, és egyre nagyobb arányban ment nyugdíjba, a Fidesz pedig első kormányzása idején nem akarta a lehetőségeken felül kényeztetni, úgyhogy elkönyvelte, hogy a „nyuggerek” plusz a „panelprolik” tipikusan MSZP-szavazók, kár vesződni a megudvarlásukkal.

A választási matematika minden elvet felülbírált, így Orbán 2008-ra eljutott odáig, hogy Horn Gyulát bizalmasnak hitt körben „igazi politikusnak”, Gyurcsányt ellenben „idiótának” nevezze, főként a nyugdíjasokhoz fűződő viszonyuk alapján. Hogyan lehet valaki olyan ostoba, hogy lemond a biztos szavazói bázisáról. Mivel Bajnai Gordon nem kívánt indulni a választásokon, megengedhette magának azt a luxust, hogy ne folytasson országrontó politikát, és 2009-ben eltörölte – rég esedékes volt – az eladósodás egyik fő katalizátorát, a 13. havi nyugdíjat (amit szocialista elődje vezetett be), a Fidesz rögtön lecsapott, és az addig nyakra-főre gyalázott nyuggereket is besorozta biztos szavazói közé.

Így jött össze az az 53 százalék, amiből a parlamenti kétharmad, tehát Orbán felfogásában a sohasem látott egység lett.

Ami pedig a politikailag tudatlanokat elcsábító üres ígéreteket illleti, ez a magyar pártok normális üzemmódja. 2002-re kialakult a de facto kétpártrendszer, ami az 1989-es elgondolásba bele volt kódolva. De túl azon, hogy mindkét oldal igyekezett erkölcsileg lenullázni a másikat – s erre mindkét oldalnak volt némi alapja –, a szigorúan kétosztatú rendszer és a nézetkülönbségek másodlagossága, sőt előnytelen volta oda vezetett, hogy a politika mindkét oldalon tartalmatlanná vált. Teljesen mindegy volt, hogy a Fidesz vagy az MSZP mit gondol a világról, mi a tulajdonképpeni programja. Minél többet kellett ígérni, és a kormánypolitika lényegében nem állt másból, mint annak a helyzetnek a kezeléséből, hogy az ígéretek betarthatatlanok. (A kezelés egy módja volt az is, hogy a leleplezett állambiztonsági múltú Medgyessy kénytelenségből betartotta az ígéreteit. Egyenes út a katasztrófába.)

Kósa csak abban tévedett, hogy az üres ígéretekkel megvezethető tahók számát másfélmillióra becsülte. Ennél biztosan több, csak a Fidesz–KDNP pártszövetségre kétmillió-hétszázezren szavaztak, és egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy a többi párt hívei között nem voltak ilyenek. Talán jobb, ha a Fidesz által kezdeményezett 2008-as „szociális népszavazás” számait vesszük alapul, ahol négymillió magyar állampolgár bizonyult politikailag tudatlannak, és vélte úgy, hogy helyes, ha költségvetést érintő kérdésekről nem a törvényhozás, hanem népszavazás dönt. Ebből több mint hárommillió-háromszázezer gondolta úgy – bizonyos Orbán sugallatára –, hogy a háromszáz forintos vizitdíj leszavazásával tulajdonképpen a kormányt kergeti el.

A négymillió ember nem magától volt politikailag tudatlan, hanem a politikai elit húszéves butító munkájának eredményeként lett ilyenné. Ez a rendszer összeomlásra volt ítélve, és az összeomlásnak az volt az egyik eleme, hogy olyan párt került hatalomra, amely a továbbiakban meg akarja akadályozni a demokratikus választások megtartását. Ha sikerül, még azt is megteheti, hogy nem ígér semmit, se üreset, se tartalmasat, merthogy nem tud, képességeiből nem futja rá. Kósa Lajosnak tehát akár még igaza is lehet, amikor a pártok becsületességének garanciáját látja a választójog korlátozásában. És ha Kósa Lajosnak igaza van, akkor úgyis mindegy.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.