Präsident Orban
Van egy kiváló sci-fi novella, régi antológiadarab, Jerome Bixby írta, az a címe, hogy „Élni jó”. Anthony, egy hároméves kisfiú isteni tulajdonságokkal született: érzékeli a körülötte lévő emberek, állatok gondolatait és szándékait, de ami nagyobb baj, mindent meg tud tenni, ami eszébe jut. Nem gonosz ő, csak éppen egy hároméves kisfiú intelligenciájával és egy mindenható hároméves kisfiú érzelmi kultúrájával formálja a világát.
A falucskát, ahol családja él, kiszakítja a Földből, ott lebeg a világűrben, de mivel Anthony csupa szeretet és jóindulat, gondoskodik arról, hogy az emberek életben maradjanak (sőt, ha ő úgy akarja, sose haljanak meg). Amikor olyanja van, bő termést gondol nekik, de annyit, hogy ott rohadna a földeken, ha nem szórnák ki a semmibe. Meg kellemes időjárást, a tévébe műsort értelmetlen látvánnyal és hangokkal. Persze bonyolultabban előállítható dolgokat, meg olyanokat, amik nem érdeklik, nem tud létre gondolni, azt a pár üveg viszkit például, ami megmaradt a kiszakadáskor, nagyon gondosan beosztják a falubeliek. Mindenki mindenre azt mondja, hogy „jó”, még ha nagyon utálja is, sőt azt is gondolja. Mert különben az illetőről Anthony megállapítja, hogy rossz ember, olyasmivé változtatja, „amiről soha senki se hitte , hogy lehetséges, aztán ezt a valamit belegondolta egy sírgödörbe, a kukoricaföld mélyére” (Weichinger Andrea fordítása).
Ez a kis remekmű arról jutott eszembe (sokadszor), hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök nyilatkozott a Handelsblatt című német napilapnak. Szó szerint azt mondta: „Mai demokratikus rendszereink beépített problémája a vezetés gyengesége. Egy elnöki rendszer valószínűleg alkalmasabb nehéz reformok végrehajtására, mint egy parlamentáris rendszer.” Mondja mindezt a parlamentáris demokráciájukra büszke németeknek, a Bundestag által megválasztott kancellárjukkal folytatott tárgyalás előestéjén.
Rávághatnánk, hogy valaki nem lehet ennyire hülye. Márpedig hogyne lehetne, és Orbán még csak nem is hülye, hanem a magyar – ne beszéljünk mellé: parlamentáris – rendszer az, amelyik egy tökéletes gazdasági és diplomáciai analfabétát emelt az ország élére, és megingathatatlanul ott is tartja. A nagyobbik baj az, hogy Orbán-Anthony a maga kis falujában azt tesz, amit akar. Hogy Merkel mit szól hozzá, az más lapra tartozik, de miniszterelnökünk – avagy Präsident Orban, ahogy a Handelsblatt, nem hagyva ki a ziccert, gúnyosan nevezi már a címben – szokása szerint az otthoniaknak üzent.
Ezzel az üzenettel sem a tartalma volna a baj. Az amerikai típusú elnöki rendszer – hogy orromat befogva a mostanság divatos klisét használjam – „nem az ördögtől való”. Lehetővé teszi a határozott kormányzást, miközben a végrehajtó, illetve a törvényhozó hatalom külön választásával és különválasztásával egymás ellensúlyaivá teszi őket. Ez főként a magyar két- vagy kváziegypárt-rendszerű viszonyok között megakadályozhatná, hogy a parlament a kormány szavazógépe legyen.
Hasonló előnyök érvényesülnek a franciás félelnöki rendszerben is, ahol a végrehajtó hatalom ráadásul megoszlik a közvetlenül választott elnök és a miniszterelnök között úgy, hogy az elnök viszonylag könnyen lecserélheti a miniszterelnököt. Az ilyen rendszer jóvoltából az elnök ha nem is teljesen, de nagymértékben megszabadul attól a kínos napi kötelességtől, hogy a Haza Atyjának szerepét összeegyeztesse a gyakran szükségessé váló népszerűtlen gazdasági intézkedésekkel. Ha mondjuk Orbán elnök lenne, tovább papolhatná a bölcsességeit, s közben elhasználhatná a legalább valamennyire hozzáértő miniszterelnököket.
De mondom, nem az üzenet tartalmával van baj. Hanem azzal, hogy két és fél évvel miniszterelnöki ciklusának megkezdése után eszébe jut, és simán megcsinálhatja. Sőt. Magyarországnak tavaly óta új Alaptörvénye van. Óriási felhajtást csaptak körülötte, ott van külön asztalon minden önkormányzatban, mint egy sokszorosított ereklye, postán megkaphatta díszkiadásban, aki ezzel óhajtotta kifejezni a rendszer iránti rajongását; a kormány vállalta miatta az összetűzést Washingtonnal, a Velencei Bizottsággal, tudom is én, kivel – most meg az egyik legfőbb eleméről, az alapintézmények jogköreinek meghatározásáról Orbán azt mondja, hogy „valószínűleg” nem jó. Vissza az egész.
Némely jelek ugyan mutatják, hogy Orbán szerint a Mag-Európa súlyosabb válságban van, mint Magyarország, ezért is kell sürgősen a politikai rendszer gyökeres felforgatásának szükségességéről értesítenie Merkelt – ez, hogy nagyon udvariasan fogalmazzunk, valóságismeretének hézagosságára utalna. De talán most nem erről van szó, hiszen azt mondta, hogy „demokratikus rendszereink”, ebbe a sajátja, a magyar is beletartozik. Két és fél évvel az őt akármire felhatalmazó választás és másfél évvel az Alaptörvény ünnepélyes kihirdetése után kivágná a saját alkotmánya egyik fő pillérét a sunyiba, és másikat állítana a helyébe.
Persze nem lehet kizárni legújabb megvilágosodásának módfelett prózai magyarázatát. Miután a Nemzeti Együttműködést Rendszerét galád módon megtörve szocialista jelölt győzött egy kisváros polgármester-választásán, a Fidesz (Orbán reakciója) az egyszer már kitalált, aztán még tovább szigorított választási törvény abszurd tovább-barkácsolása volt: alaptörvénybe vennék a regisztrálást, és belföldieknek nem lehetne levélben feliratkozni. Akinek nincs internetje, battyogjon el a hivatalba. Ahol úgyis tudják az adatait, de szenvedjen, ha demokráciázni akar.
Amikor aztán egy héttel később egy soproni önkormányzati választókerületben – még kevesebb ember akaratából – ellenzéki jelölt nyerte a választást, Orbán és környezete végre kapcsolhatott, hogy az egész koncepció, amit rettenetes munkával saját magukra szabva összeábdáltak, fittyfenét sem ér, mert esetleg pont a legjobban utált ellenzéki pártnak kedvez.
Akkor hát kezdjük elölről, ne számítson annyira a parlamenti választás, sőt a parlament se, a miniszterelnök se, válasszunk közvetlenül elnököt (naná, hogy Orbánt), ő majd elkormányoz. A válságban, mert abban őrá van szükség. Természetesen megteheti, hogy olyan hosszú mandátumot szavaztat meg magának – kilenc, tíz, tizenkét évet –, ami három parlamentet bénít meg előre. Ha meg véletlenül úgy alakulna, hogy hamar előkerül valami potens elnökjelölt, akkor megint mást gondol. És a gondolatból olyasmi lesz, amit eddig soha senki nem tudott elképzelni.
És a környezetéből senki sem szólal meg, mindenki azt mondja, hogy ez jó, akármi jó, nézik a tévében az értelmetlen figurákat, eszik a hol dúsan, hol rosszabbul termő kukoricát, néha, ünnepen még hús is kerül az asztalra, Magyarország meg lebeg a világűrben a megmaradt kis lakosságával, a civilizáció Anthony kegyéből megmaradt roncsaival, amíg a gyerek meg nem unja az egészet.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
