Háromszoros kockázat

Széky János | 2012. október 27. - 07:40 | Vélemény

Bajnai Gordon október 23-i beszédét ellenzéki körökben majdnem egyöntetű elismerés fogadta. Még az elkötelezett pártemberek is kipréselték magukból, hogy tulajdonképpen jó volt, és komoly értelmiségiek, akik nem hajlamosak a könnyű lelkesedésre, nagyszerűnek és meggyőzőnek mondták a szónoklatot. Pedig nem fog bekerülni a rektorikai szöveggyűjteményekbe. Nem volt sem egységes íve, sem érzékelhető dinamikája, sem egyetlen szállóige-gyanús mondata („vért, verítéket és könnyeket”, „döntse le ezt a falat, Mr. Gorbacsov” stb), a szónoki fogások közül az egyszerű ismétlésen kívül nemigen használt mást. Bajnai sem szokott hozzá a nagy tömeghez, ideges volt, érződött a tapasztalatlansága.

Egyvalamiért mégiscsak remekműnek mondható: mérnöki pontossággal volt kicentizve, a közönség melyik részének mit mond, hogy megnyerje magának, és miről hallgat inkább, hogy ezt vagy azt a csoportot ne idegenítse el magától. Amellett – ezzel a feltételezéssel nem rosszat mondok róla, hanem éppen taktikai érzékét dicsérem – ajánlatos volt nem túlságosan fenyegetőnek lenni a Fidesszel szemben, nehogy már most elinduljon a szokásos karaktergyilkolászási hadművelet.

A volt miniszterelnök mondandójának két lényegi pontja volt (már azon az evidencián kívül, hogy Orbánt csak összefogással lehet legyőzni): 1. „2014 nem a bal- és jobboldal szokásos küzdelme lesz. 2014-ben a normális országot akarók összefogása küzd majd a megosztásból hatalmat építő erőkkel.” (Egy másik interjúban kifejtette, hogy ha ez sikerült, visszatérhetünk majd a bal-jobb váltógazdálkodáshoz.) 2. „Új politikai közép kell, (…) amely rendkívül sokféle, de egyvalamiben mégis azonos. Abban, hogy alapvetően elzárkózik a szélsőség erőitől. A kommunistáktól. A szélsőjobboldaliaktól. A hatalom megszállottaitól és kufárjaitól.” (Utóbbi az orbánista Fideszt jelöli.)

Tehát egyfelől a normális országot akaróknak, másfelől a középnek kell összefognia. A két cél egy kicsit ellentmond egymásnak, és önmagában is ellentmondásos.

Ami a „normális”-t illeti, ezt Bajnai egy olyan nagygyűlésen mondja, melynek fő szervezője a pártjelvények viselését kifejezetten megtiltó Milla. Egy Facebook-csoportból lett mozgalom, amelyből – noha markáns politikai erő – nem hogy párt nem vált, de még egyesületté is csak jó másfél év után, kínnal-keservvel volt hajlandó nyilvánítani magát. Nos, ez a Milla most kegyesen összefog egy Szolidaritás nevű szakszervezettel, s e kettő végül megállapodás köt Bajnaiék Haza és Haladás nevű egyesületével az Együtt 2014 nevű mozgalom megalakításáról.

Normális országban parlamenti demokrácia van, a parlamenti demokrácia lelke pedig a többpártrendszer. A választásokon pártok indulnak (bár úgy fest, hogy a Fidesz az ellenzék meggyengítésének és mellesleg a képviseleti demokrácia szétverésének céljával 2014-re megszünteti a határt a pártok és a civil szervezetek között). Annak a közegnek, amely lehetővé tette, hogy a Fidesz (amúgy a teljes nemzeti egység jelszavával) megosztásból hatalmat építsen, egyik fő eleme az a hit volt, hogy a civil politizálás eleve felsőbbrendű a pártok romlott világánál. Jobban kifejezi és érvényesíti a nép érdekeit, érzéseit és akaratát. Holott „normális országban” a pártok pontosan erre valók. Milláék nem veszik észre, hogy Orbán Viktor kottája szerint játszanak, ő vitte ki mindenáron a politizálást a parlamentből 2002-től kezdve, 2006-ra már fényes sikerrel.

A másik: hogyan lehet a „közép” győzelméről beszélni olyan országban, ahol társadalmi és gazdasági kérdésekben elsöprő radikális baloldali konszenzus uralkodik? „A” jobboldali pártot Bajnai – korántsem ok nélkül – egy kategóriába rakja a kommunistákkal és szélsőjobbal, de akkor mi marad a közép jobb felén? Ezen nem változtat, hogy a konszenzus némely részesei a legszegényebbek nyomorát az ő tulajdon bűnüknek tartják („ha dolgoznának, nem laknának kapualjban vagy putriban”), mások pedig – nyugati mintára – a kapitalizmus igazságtalanságát okolják a napjainkban már a nép 40 százalékára kiterjedő szegénységért. Mintha a magyar szegénység ugyanolyan arányú, szerkezetű és eredetű volna, mint a francia vagy akár a görög. A magyar állammal szerintük az a baj, hogy túl kapitalista, nem elég jóléti.

Bajnai Gordon, szakmája szerint menedzser, gazdag ember és nagy adózó, akit száz éve virilistának mondtak volna – mint arra a gyűlés előtt rosszallóan utalt is Tamás Gáspár Miklós – a kapitalizmus elkötelezett híve, még ha nem is a neoliberális változaté, mint azt a tájékozatlan nagyközönség nagy része hiszi. Tudta, hogy mit várnak tőle, ezért – a magántulajdon szentségének említésén túl – hallgatott arról, hogy a társadalmi méretű szolidaritás feltétele a növekedés. A növekedésé pedig nem az igazságosság, hanem az, hogy elvileg bárki piszokul meggazdagodhasson. Az állami újraelosztás alakítgatásából – főleg annak máris kirívó, 50 százalék közeli magyarországi mértéke mellett – legföljebb nagyobb egyenlőség származhat, számottevő növekedés soha. Azt ugyanúgy akadályozza a jobb módúak teljesítménytől független preferálása, mint a szegények teljesítményről független kedvezményezése.

A baloldali konszenzus egyik kellemetlen mellékhatása, hogy a politikai küzdelem szimbolikus térbe tevődik át: ha mindkét „oldal” meg van győződve róla, hogy a válságból az „igazságosság” állami helyreállítása a kiút, akkor nem folyhat vita másról, mint kulturális, ideológiai, morális, történelmi kérdésekről vagy – a politikát személyes drámának fölfogva – arról, hogy éppen ki a Gonosztevő, és ki a Megszabadító. Az ilyen viták aztán sokkal durvábbak és értelmetlenebbek, mint ha a követendő gazdaságpolitikai irányról folynának.

Az október 23-i beszédben Bajnai ennek megfelelően Szent István, Mindszenty, Mansfeld Péter nevének kimondásával nyitott a kulturális jobboldal felé. Annyi biztos, hogy ez összhangban van a Haza és Haladás azon elvével, hogy a fideszes Alaptörvényt, pontosabban annak ideológiai összefoglalását, a Nemzeti hitvallást nem kell támadni. A vélt jobboldalnak fontosak ezek az ügyek, s ha a baloldal – vagy a „közép” – megegyezést akar, akkor tehet ennyi engedményt a fontosabb alkotmányos változtatások érdekében. Kérdés, hogy ennyi kompromisszum elég lesz-e.

Bajnai ezen a mértéktartó kulturális nyitáson kívül tehát zárójelbe tette a „normális országok” két fő ismérvét, mondhatni, szabványát, a többpárti képviseleti demokráciát és a kapitalista gazdasági rendszert. De nem is bírálta ezeket nyíltan vagy burkoltan. Így elkerülte azt a hibát, hogy fölhergelje hallgatóságát a kezdet kezdetén, miközben megnyugtatta azokat, akik már két és fél esztendeje szeretnének egy politikust látni az ellenzék élvonalában az okosabb vagy butább amatőrök után. Egyszersmind a létező „demokratikus” pártokról is éreztette lesújtó véleményét, ami talán nagyban egyezik a hallgatóság véleményével, csak nem ugyanaz van mögötte.

Nézzük csak a szocialistákat. A gyanakvó változat szerint az egész Bajnai-jelenség nem más, mint ravasz trükk a Másik Legfőbb Rossz, az utódpárt és a vele összefonódó „baloldali tőkések” visszacsempészésére. Csöbör, vödör. De valójában összeesküvés-elmélet. Ha Bajnai látna fantáziát az MSZP-ben, vagy fordítva, akkor nem három civil társaság élén térne vissza a politikába. Az MSZP pedig kinyilvánította, hogy ha lehet, egyedül győzne 2014-ben, máris arat kisebb helyi győzelmeket, és egyáltalán nem úgy látja magát, mint rejtegetni való csempészárut.

Más az ábra. Bajnai Gordont mint miniszterelnököt a hívei hajlamosak túl-, az ellenfelei és kritikusai alábecsülni. Magyar viszonyokhoz képest igen felkészült, tisztán látó és munkabíró ember, aki azonban csak magyar viszonyokhoz képest látszik megváltónak. 2009-ben, a válság mélyén, kényszerítő körülmények között sikerült elfogadtatnia az MSZP-vel – no nem a gazdaságot megmentő reformokat, csak az újraelosztás túlhabzásainak megszüntetését. Vége lett a Medgyessy által bevezetett 13. havi nyugdíjnak vagy a Gyurcsány és Veress által bevezetett 20 százalékos forgalmiadó-kulcsnak. Ennyi elég volt, hogy Magyarország újra hitelképes legyen. (A kockázati felár például 200 bázispont alá csökkent, ma tűzijátékot rendeznek, ha 500 alatt van. Persze ehhez az a várakozás is hozzájárult, hogy a biztos választási győzelem birtokában a Fidesz nem hogy épeszű gazdaságpolitikát folytat, de meghozza azokat az elsőre utálatos intézkedéseket, amiket csak erős felhatalmazású kormány tehet meg. A piacok szokásuk szerint naivak voltak.)

A megszépítő emlékezetből kimarad, hogy a válságmenedzselő kormányzás egy évében még ennek a szerény normalitásnak is nagy ára volt. A gazdaságon kívül Bajnai minden más témában – külpolitika, kultúra, média – kerülte a konfliktust, és hagyta, hogy a szocialisták folytassák szokásos bizniszeiket. Ami a legsúlyosabb hibának bizonyult: az utolsó utáni pillanatig jegelte az állambiztonsági múlt feltárásának ügyét, gondolom, szintén a konfliktusok megelőzése végett.

A második „Kenedi-bizottság”, egy civil bizottság, amely a kommunista állambiztonsági szolgálat mágnesszalagokon tárolt adatainak feldolgozását és levéltárba adását ellenőrizte (volna), csak a választások után kezdhette (volna) meg munkáját. Ezzel a Bajnai-kormány gyakorlatilag jóváhagyta a kommunista múlt eleven, ható örökségének további fedezését. Másfelől nagyban akadályozta az Orbán utáni kibontakozást, hiszen a politikai harc első számú fegyverévé vált lejárató kampányokhoz az információkat és dezinformációkat jórészt az állambiztonság továbbra is összetartó tagjai szolgáltatják. Lehet, hogy Bajnai ekkor még valóban nem gondolt visszatérésre, de maga ellen dolgozott. Ezzel a jelek szerint már tisztában van.

Ahogy azzal is, hogy a szocialistákkal nagyon óvatosnak kell lenni. Az, hogy nem pártot, hanem két – ideológiailag tőle meglehetősen távol álló – civil csapatot választott visszatérése támogatásához, azt a kétségbeejtő helyzetet tükrözi, hogy Orbánék elviselhetetlen és katasztrofális hatású randalírozásával szemben egyetlen épkézláb ellenzéki párt sem tud fellépni. Bajnai ebben a helyzetben háromszorosan is kockáztat. Nem lehet benne sok élvezet, de nem tehet mást.

Ha jól értem, a választásig olyan centrista koalíciót akar kiépíteni, amellyel szemben az MSZP nem tudja érvényesíteni érdekeit – akár úgy, hogy nincs benne a koalícióban, de nem olyan erős, hogy felülkerekedhetne rajta; akár úgy, hogy benne van, és akkor aláveti magát valamilyen megegyezésnek. Annak pedig, hogy a koalíció centrista legyen, meg kellően erős is, két feltétele van: Bajnainak sikerüljön az ő mérsékelt szocdem programját elfogadtatni a mozgalmak anarchobalosaival, és alakuljon ki egy komoly, civilizált párt, egyesület, akármi Bajnaitól jobbra. A három feltétel együttes megvalósulásának nagyon kicsi az esélye. 2012 októberéből nézve szinte reménytelen.

De jövőre sok minden történhet Bajnai – és Orbán – szándékaitól függetlenül, amit ma még el sem tudunk képzelni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.