Statisztálás vagy bojkott?

Széky János | 2012. október 31. - 18:09 | Vélemény

Hétfőn kezdődött azzal, hogy az Országgyűlés megszavazta: a fideszes Alaptörvénybe foglalják bele az előzetes választói regisztráció intézményét. Mindezt azok után, hogy pár hónapja még megnyugtatták a közvéleményt: megnézetik a jogszabályt az Alkotmánybírósággal, nem alkotmányellenes-e véletlenül.

Mivel az alkotmányellenességet Sólyom László is fölvetette, neki pedig még a mostani, domesztikált Alkotmánybíróságban is nagy a tekintélye, a Fidesz jogászai október elejére már meggondolták magukat, és úgy döntöttek, nem vállalják a kockázatot. A regisztrációt beleszuszakolják az Alaptörvényükbe, merthogy ami abban benne van, azt az AB nem vizsgálhatja.

Az ellenzéki aktivisták, bloggerek és facebookolók tajtékoztak a felháborodástól, csak éppen nem tudták, min kéne fölháborodniuk: a legkifinomultabb megfigyelőkön kívül mind a regisztrációt kezdték szidni úgy, mintha ezzel a hétfői szavazással lett volna eldöntött tény, s nem volna az már hónapok óta. Mintha most fedeznék föl. Ellentétben a páratlanul alattomos sunyisággal, a választási eljárás egy önkényes szabályának alkotmányos szintre emelésével, ami nem tűnt fel most se.

A Fidesz ezzel azt adta a nyilvánosság tudtára – adta volna, ha a nyilvánosság értette volna –, hogy nem csupán a regisztrációt tudja megfellebbezhetetlenné plusz véglegessé tenni, hanem bármilyen szabályt, ami a választások szabadságát csorbítja. Véglegessé, mert elvileg egy következő kétharmad ezeket megszüntetheti, de a szabályok pontosan azt a célt szolgálják, hogy ne legyen következő kétharmad, ha nem az övék.

Az élesebb szemű kívülállók már hétfő este látták, hogy most valami lezárult. A parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzék viszont folytatta, amit eddig csinált. Az LMP, ahogy szokta, fiatalosan és lelkesen akciózott, az 1947-es kékcédulás választásokra emlékeztetett, és cédulazáport zúdított az ülésteremre Nagyon jól mutatott a sajtófotókon, csak éppen azt erősítette meg, hogy egy valóban gyalázatos konkrét választási szabály a téma, és nem a magyar demokrácia vége, ami talán szemernyit fontosabb. Más ellenzéki pártok még ennyit se tettek, nem beszélve a parlamenten kívüli erőkről.

Az ő szemszögükből nem történt.semmi új dolog. Magyarországon körülbelül 1995 óta mindenki természetesnek tartja, hogy ha az ellenzék valamit nem tud elérni a törvények meghozatalának színhelyén, a parlamentben, és nem akarja kivárni a következő választásokat, akkor „az Alkotmánybírósághoz fordul”. Csúnyábban szólva, felhasználja az AB pártatlanságának fikcióját ahhoz, hogy napi politikai érdekét mozdíthatatlan jogi elvnek állítsa be. Olyan elvnek, amit a másik politikai oldal – az ő feneketlen butaságában és gonoszságában – nem ismer.

De az sem újdonság, hogy amit módosítással belecsempésznek az alkotmányba, az per def nem alkotmányellenes, tehát az Alkotmánybíróságnak nincs dolga vele. Ez az elv szintén nem olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik. A 2010-es választás előtt, amikor világossá vált, hogy a kétharmad birtokában a Fidesz pillanatnyi érdekeit és szeszélyeit követve alakíthat át bármit az alkotmányos rendszerben, Paczolay AB-elnök egy szűk körű konferencián eljátszott a gondolattal, hogy talán, talán meg lehetne vizsgálni az alkotmánymódosítások alkotmányosságát is, de a gondolatkísérlet gondolatkísérlet maradt, Paczolay pedig AB-elnök.

Egyszóval a hétfői botrány minden eleme – a kétharmados elv; az alkotmányos erőre emelés mint a disznóságok támadhatatlanná tétele; az Alkotmánybíróság felhasználása mint hamis kiút; a Sólyom utáni Alkotmánybíróság gyáva jogpozitivizmusa – már rég megvolt, és ez a mostani ellenzék nem szokott tiltakozni ellene.

Akkor meg pláne nem tiltakozott, amikor még nem volt egyetlen pártszövetségnek kétharmada, mert az egésznek a demokrácia-ellenességét nem látta. A kétharmados rendszer jó, mert „a pártok nem ráncigálják összevissza a törvényeket”, a pártok által jelölt jogászokból homályos alkuk eredményeképp összeállt AB pedig a politikai tisztesség és kívánatos gazdaságpolitika tanítómestere. Szava a gyémántkemény igazság, amit pedig nem ítél el, az úgy van rendben.

Hasonló élményünk lehet, ha elolvassuk, meghallgatjuk a regisztráció elleni régi és újabb tiltakozások túlnyomó többségét. Kérdezzünk csak rá, mi a baj a szavazói feliratkozással. Miközben tüzes harag dúl kelbükben, általában egyetlen meggyőző érvük nincs. A leghatásosabb sokáig az volt, hogy a mozgáskorlátozottak, akik nincsenek rajt az Ügyfélkapun – az online állami ügyintézésre a választópolgárok 93 százaléka nincs bejelentkezve – nem tudnak bemenni a hivatalba, és így ki vannak zárva a szavazásból. Nosza, a Fidesz ezt a hibát gyorsan kijavította, most már ez sincs.

Az érvek hiányának három oka van: az ábrándos politikai korrektség, a rossz lelkiismeret és a képviseleti demokrácia leértékelése. A hagyományos baloldal értelmiségi hívei nem szívesen vennék tudomásul, hogy a hozzájuk mégiscsak közelebb álló MSZP nem egy választáson szemérmetlenül ráhajtott azoknak az alacsony iskolai végzettségű, kis jövedelmű és politikailag abszolút tájékozatlan csoportoknak a szavazataira, melyeknek a részvételét a regisztráció tudatosan csökkentené. A szemérmetlenség nemcsak a majdani kormánypolitikát eltorzító ígérgetésben nyilvánult meg. Az „egyéb módszerek” a Fidesztől sem állnak távol, mint azt a tiszavasvári eset is mutatta. A szocialisták pedig azért nem hörögnek túl nagy hangerővel a Fidesz ellen, mert maguk is sárosak.

Harmadik változatnak pedig ott van a mindkét nagy párttól elhatárolódó LMP. Ez a párt egyfelől szentimentális okokból nem tudja feltételezni a szegényekről, hogy megvásárolhatók volnának. Másfelől – programja szerint – a képviseleti demokráciával egyenrangúvá akarja tenni a közvetlen demokráciát, így az országos és helyi népszavazások pont olyan fontosak lennének, mint a választott szervek. Ami, sajnálom, a képviseleti demokráciának s így a parlamenti választásoknak a viszonylagos leértékelését jelenti. Ha pedig a dolgok fele úgyis népszavazásokon dől el, akkor, magunkba nézve, mitől volna annyira fontos, hogy a parlamenti választásokon bárki szavazhasson? Szavazzon az, akit érdekel, és pontosan ezt mondja a Fidesz is.

Így érkeztünk el a keddhez. Amikor is az ellenzéki képviselők arra ébredtek, hogy kezükbe kaptak egy 104 oldalas, 227 pontból álló jogi szöveget, „kiegészítő ajánlást” a választási eljárásról szóló törvényjavaslat vitájához. Olvassák el az összes módosító javaslatot egy óra alatt, aztán vitatkozzanak róla a szakbizottságokban, persze tök fölöslegesen, mert úgyse az lesz, amit akarnak.

A fideszes témafelelős, Papcsák zuglói polgármester – aki arról nevezetes, hogy az ottani önkormányzat egyetlen jobbikos képviselőjének minden vad ötletét sürgősen megvalósítja, költséget és alapjogokat nem kímélve – az alkotmányjogi (értjük, ugye: alkotmány meg jog) bizottságban jól lehordta az ellenzékieket, hogy hát jogvégzett emberek, mit rinyálnak, különben is a 227 oldal nagyobbik része technikai módosítás. A Nemzeti Választási Központot például mindenütt át kellett javítani Nemzeti Választási Irodára.

Azt senki se kérdezte meg, tudtommal, Papcsáktól, hogy minek. Nem tökmindegy? Megmondom én: pont azért csinálták, mert mindegy, viszont sokszor kell kijavítani. A Fidesz törvényjavaslatait név nélkül fogalmazó zugügyvédeknek óriási tapasztalatuk van az ilyen szövegek olvashatatlanná tételében, hogy a könyörtelen szőrszálhasogatástól az olvasó csak akkor jusson el a lényegig, amikor már késő. Ne figyeljen például erre a passzusra:

„Más állam vagy nemzetközi szervezet Nemzeti Választási [Központ] Iroda által – a választások megfigyelése céljából – nyilvántartásba vett megfigyelője... köteles pártatlanul végezni tevékenységét... A nemzetközi megfigyelő nyilvántartásba vételéről, valamint nyilvántartásból való törléséről a Nemzeti Választási [Központ] Iroda elnöke dönt, a döntés ellen nincs helye jogorvoslatnak.”

Értjük? Ha a Fidesznek netalán, esetleg (nem is tudom, hogyan jut eszembe ilyen aljas feltételezés) Putyin módjára eszébe jutna egy kicsit babrálni a szavazatszámlálással, és ennek a gyanúja nemzetközi szervezetekben is felötlene, akkor egy darab magyar hivatalnok dönt, akit a választást mindenáron megnyerni akaró párt jelölt a posztra, minden bírósági út kizárásával, hogy az illető nemzetközi szervezet bármely adott képviselőjét beengedi-e. Ha pedig az óvatlanul beengedett és dögcédulával ellátott megfigyelő a Fideszre nézve kellemetlen dolgot állapítana meg, akkor a magyar hivatal rögtön kijelentheti, hogy az illető nem pártatlan, hanem az ellenzék bérence. Akkor meg kit izgat, hogy mit pofázik? (Olyan előfordul, ahol sértésnek veszik a választás tisztaságához fűzött kételyt – mint Texasban –, ott megtiltanak minden monitorozást. Ahol bizonyítani akarják, hogy „mi nem csalunk” – mint Belaruszban –, ott egyenesen a kormány hívja be a megfigyelőket. De olyan a világon nincs, hogy gyakorlatilag egy pártkatona szelektál a megfigyelők között.)

A Fidesz nem először állítja kész tények elé a népet és a nép egy részét állítólag képviselő parlamenti ellenzéket, érzékeltetvén, hogy akármit meg tud tenni vele. De már bocsánat: a mai, működő demokráciák képviseleti demokráciák. A képviseleti demokrácia lelke a szabad választás. Ha egy párt akármit megtehet a választás szabályrendszerével, akkor az a választás nem szabad, a demokrácia nem demokrácia. És az a parlament, amelyikben ez ellen semmit sem lehet tenni, csak dísznek van. Nem parlament. VÉGE.

Ehhez képest mi történt? Az ellenzék, ki-ki a maga stílusában, jellemzően ironikus eleganciával vagy kissé agresszívabb gúnnyal vagy fölháborodottan¸közölte a kormánypárttal, hogy csúnyán viselkedik, és legyen szíves udvariasabban csicskáztatni. A kívánság teljesült, az ellenzéki képviselők egy óra helyett fél napot kaptak, hogy elolvassák, és felháborodjanak azon, amin nem kéne.

Mondom, az ellenzéki pártoknak most hétfőn és kedden épp hogy a szájukba nem rágták, hogy itt nem lesz demokrácia, és ez ellen ők nem tehetnek semmit. Tehát, egyszerűen szólva, nincs rájuk szükség. Vagy csak azért van, hogy rájuk lehessen mutatni: íme, a parlamentben ülnek az ellenzéki pártok, tehát Magyarországon a demokrácia igenis létezik, ki állíthatná az ellenkezőjét?

A magyarországi parlamenti ellenzéknek két lehetősége van. Az egyik: játszik tovább a Fidesz szabályai szerint. A szocialisták tovább hitegetik magukat azzal, hogy az új rendszerben is meg tudják nyerni a választást, és igyekeznek nem gondolni rá, hogy a Fidesz bármikor, bármit meg tud változtatni a saját érdekében. Mondjuk, bevezeti az elnöki szisztémát, vagy létrehozza a vétójoggal felruházott, nem választott felsőházat. Az LMP folytatja hol jópofa, hol kétségbeesett performanszait, és cizellálgatja a világtól egyre jobban lemaradó, ámde valamiért szelíd és barátságos Kert-Magyarország álomképét. (A Jobbik gazdasági és társadalmi nézetei Magyarországon egyáltalán nem számítanak szélsőségesnek, inkább a többségi konszenzushoz állnak közel, viszont egyes képviselői megengedik maguknak a nyílt rasszizmus, a diplomáciai fogadáson letolt gatya fényűzését, komoly népszerűséget szerve bizonyos körökben. Ennek a pártnak más dolga nincs, mint várni, hogy ölébe hulljon a következő választások eredménye, és nélküle ne lehessen kormányt alakítani.)

A másik lehetőség: az ellenzék rájön, hogy nem más, mint jól fizetett, bár megalázott és kiröhögött statiszta a magyar demokrácia felszámolásának drámájában. És megteszi azt a lépést, amit ez a helyzet megkövetel: bojkottálja a parlamentet. Ez egyrészt olyan súlyos gesztus, ami sokkal jobban megérteti a világgal, hogy mi folyik itt, mint megannyi cikk és konferencia. Talán még a Fideszt minden határon túl védelmező Európai Néppárt lelkiismeretéig is eljut. Másrészt az ellenzék így mentesülhet az egyszerre aljas és dilettáns kormánnyal való bamba együttműködés történelmi szégyenétől, s egy következő magyar rendszerben jobb erkölcsi pozícióból indulhat. Harmadszor, mert az Orbán-kormány, ha megbukik, úgysem parlamenti történések miatt fog megbukni. És akik nem egy álparlamentben rájuk kiosztott szerepeket játszanak, jobban meg tudják mutatni, milyen egy igazi parlament.

Persze nem fogják.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.