Óvatosan a messiással

Széky János | 2012. november 9. - 14:40 | Vélemény

Barátaim kérdezték, miért írtam alá (szokásommal ellentétben) az Együtt 2014 mozgalom választási összefogásra felhívó nyilatkozatát.

Merthogy legalább két nyomós indok szól ellene. Az egyik, hogy az ilyen petíciók az eddigi tapasztalatok szerint haszontalanok (és ebben az esetben még önkifejezésről, személyes dühről sincs szó, mint amikor naponta szembesülnöm kell egy radikálbunkóságot tükröző új utcatáblával). A másik, hogy az ember szükségképpen egy nyilvános listára kerül olyan nevekkel, akikkel nincs szívesen egy listán. Elvitatkoztunk arról is, hogy kik ezek a nevek, de nem ide tartozik.

A harmadik szokásos ok – már hogy az elvekkel nem értek egyet– most nem áll fönn. A petíció egyrészt a parlamenti politizálás kényszerű pótléka, másrészt általában a sérelmi politizálás műfaja – mint ilyen, sajnos klappol a magyar politikatörténet talán legkárosabb hagyományával –, és aki sérelemből politizál, annak a témáját az ellenfél határozza meg. Tehát végső soron elfogadja a neki kedvezőtlen játékszabályokat. Az összefogási nyilatkozatra azonban egyik sem áll.

Egy lépés ez afelé, hogy a parlament normális legyen. Az Együtt 2014 mozgalom egy pillanatra kiszabadul a sérelmi politizálás ördögi köréből. Az aláírás tehát hasznos, és ez felülbírálja az „X-szel nem mutatkozom egy képernyőn” elvét.

Az Együtt 2014 egy nagy és normális baloldali párt alapja lehet. Egy nappal a nyilatkozat megjelenése előtt publikálták a Medián felmérését, mely szerint a Bajnai vezette csoportosulás még párttá sem alakult, máris a legnépszerűbb ellenzéki erő. Ez mutatja, mekkora igény van az ellenzékben egy olyan pártra, mely nem az MSZP, nem az LMP és nem is a DK.

Az MSZP-nek nem lehet megbocsátani, hogy készségesen segítette a Fidesz totális hatalomátvételét, és most sincs más aduja az új állampárttal szemben, mint ugyanaz a szociális demagógia, mellyel a Fidesz ellenzékben operált.

Az LMP mint eltökélt zöld párt mindig is színező elem marad, nem több. És ha egy parlamenti pártnak az a szándéka, hogy a közvetlen (népszavazásokkal, népi kezdeményezésekkel működő) demokráciát egyenrangúvá tegye a parlamenti demokráciával, az a legjobb akarattal is csak önellentmondásként írható le.

Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója mindeddig valamennyire profitált abból, hogy nem az MSZP és nem az LMP, de kérdés, hogy mik az esélyei, ha megjelenik a színen egy széles bázisú párt, amelyiknek a vezetője nem bukott meg mint miniszterelnök. És egyáltalán, nem használódott el súlyosan az utóbbi évtizedben.

Egyszóval Magyarországon az a paradox helyzet áll fönn, hogy míg a nép többsége reflexből és megingathatatlanul baloldali, a létező baloldali pártok vagy keveseket képviselnek, vagy csak azért képviselnek többeket, mert „nincs más”. Ha az Együtt 2014 a pártszerkezetnek ezt a betegségét helyreteszi, akkor a magyarországi demokrácia helyreállásának szükséges feltétele az, hogy megerősödjék. Mivel mástól ezt a helyretételt nem lehet várni, támogatom ezt az erősödést. Még akkor is, ha nagyon sok kell ahhoz, hogy életem hátralévő részében bármikor bármilyen baloldali pártra szavazzak.

Bajnai csoportjának, úgy látszik, sikerült megegyeznie a Millával és a Szolidaritással egy olyan közös minimumban, amely azoknak is elfogadható, akik nem osztják a civil mozgalmak anarchobalos lelkesedését. A felhívásból hiányzik a 2010 utáni kormányellenes lázongásnak az a kellemetlen sajátossága, hogy a demokrácia rombolását ellentmondást nem tűrően összekapcsolja a szociális, kulturális és kisebbségi sérelmekkel. (Így válik az egykulcsos adó, a szoborállítási és -ledöntési düh vagy a házasság heteroszexuális definíciója a szabad választások lehetetlenné tételével egyenrangú főbűnné.)

Az Együtt 2014 számára kívánatos „új politika középpontjában a nemzeti közösség, a magántulajdon tisztelete, a szolidaritás, a jogállamiság és az Európa iránti elkötelezettség áll”. Ezt mély lélegzetvétel után el lehet fogadni, különös tekintettel a második helyen említett elvre, a magántulajdon tiszteletére, ami a gazdasági kibontakozás legalapabb alapja, és ami emlékezetem szerint nem volt az eddigi tiltakozó mozgalmak zászlajára írva.

Bár minden kollektivista eszmétől borzadok, a „nemzeti közösség”, ha jól értem, a megosztottság ellentéte lenne, nem pedig a kormányoldaltól hirdetett „nemzeti egység” értendő rajta. Azaz a nyilatkozat megfogalmazó szerint a velük kulturális és történelmi kérdésekben egyet nem értőkkel is együtt kell működni. Ezt szintén helyesnek tartom.

Hasonló a helyzet a szolidaritással, ha nem az állami újraelosztás kirívóan magas szintjének fenntartását jelenti, hanem a legszegényebbek segítését – és Bajnai jelenléte némi reményt ad, hogy azt jelenti. A magyar lakosságnak most 40 (és egyre több) százalékát sújtó szegénység ugyanis nem a „vadkapitalizmus” szabadjára engedésének következménye, hanem ellenkezőleg, a szabad piac brutális állami megnyomorításából ered, és egyre inkább gátolja, hogy a piaci szabadság legalább a kelet-európai normáknak megfelelő szintre álljon be. Pontosan ahhoz, hogy Magyarországnak egészségesen növekvő kapitalista gazdasága legyen, sürgősen neki kell látni a szegénykérdés elviselhető szintű megoldásának, mielőtt végképp kezelhetetlenné válik.

Végül a „jogállamiság” szó gépies használatával szemben is vannak ellenérzéseim, mert a magyar politikai közbeszédből majdnem teljesen kiszorította a demokráciát. Mármint a parlamenti és liberális demokráciát, aminek a joguralom csak egyik – bár szükséges – alkotórésze. Mivel itt a tét éppen a választásokon való részvétel, és egy ilyen pártra szükség van rendes választásokon, most mellőzöm a kekeckedést.

De van itt pár dolog, amiben nem ártana óvatosnak lenni.

1. Bajnai Gordon, a visszafogott modorú, gazdag üzletember kiválóan alkalmas lenne egy mérsékelt, nyugatos szociáldemokrata párt vezetésére, de ellenzéki messiásnak nem alkalmas. A közvélemény Fidesz-ellenes részének, beleértve a másik oldalon oly sokat gúnyolt „chartás” értelmiségi közeget, lényegi tévedése, hogy hajlamos egy személybe – egyetlen személybe – vetni a bizalmát, percek alatt legyőzve gyanúit és fenntartásait. Gyurcsányban például sok minden sok mindenkit zavart, de az volt az általános meggyőződés, hogy „nincs más, aki véghez tudná vinni a szükséges reformokat, és nem szabad leváltani, mert akkor visszajön Orbán rémuralma”. Aztán végösszegben nem volt semmiféle reform, Gyurcsány még a szükségeset is visszavonta; kiderült, hogy van más – Bajnai jobban kormányzott –, és Orbán visszajött. Csőstül.

Ha Orbán megbuktatásának a stratégiája túlságosan ráépül egyetlen emberre, akkor elég, hogy sikerüljön a valahányadik karaktergyilkossági kísérlet a Fidesz kombinált jogi és propagandagépezetének közreműködésével – és pukk. Kit érdekel ma már, hogy az előző választások előtti nagy kampányok – Sukoró, UD Zrt. – jogilag üresnek vagy pehelysúlyúnak bizonyultak, hogy Gyurcsány feltételezett 2006. októberi szerepét sehogy sem sikerült bizonyítani, és még az egyértelműnek látszó korrupciós ügyekben is – Zuschlag, Hagyó – lelepleződött a politikai rásegítés? Akkor ellátták funkciójukat. Nehogy már ne legyen kétharmad.

A parlamenten kívüli ellenzék most nyilván megnyugodott, mert talált egy olyan embert, aki tudja, mi az a miniszterelnök. De ha nem tesz szert Bajnai mellett még három-négy komoly politikus arcra, akkor nagy bajba kerülhet.

2. Az ellenzék, politikai árnyalattól függetlenül, abból indul ki, hogy 2014-ben lesznek választások. Holott nyilvánvaló, hogy hacsak valami nem jön közbe, 2014-ben nem lesznek szabad választások. A regisztráció bevezetése és lépcsőzetes szigorítása (az ellenzék pillanatnyi eredményei szerint), a kampánynak a kormány ellenőrzése alatti közmédiára és a, khm, baráti ellenőrzés alatt álló utcai felületekre korlátozása (ez a legújabb) azt jelzi, bármit megtesznek, hogy a feltételeket a Fidesz javára döntsék. Akkor pedig a választás már most eldőlt a Fidesz javára.

Az arcátlanság mint fogalom ismeretlen, és mintha az ellenzék sem érzékelné – a Demokratikus Koalíció kivételével –, hogy itt nem egyszerűen a feltételeket rontják szemét módon, ám a választás lehetőségét meghagyva, hanem a demokrácia szívét, a szabad választást operálják ki. Nem tépik – operálják bordafűrésszel, szikével, műtőlámpák vakító fényében. Hogy ezt az Európai Unió meddig és miért tűri, azt valaki, akinek van rá módja, igazán megkérdezhetné. Persze azt a választ is kaphatná, hogy „ti választottátok, a ti parlamentetek, ha itt valaki felrúgott valamilyen megállapodást, és nem bojkottáljátok, akkor ez egy legitim parlament, legitim döntésekkel”. És igaza volna.

Egy új ellenzéki pártnak és szövetségeseinek természetesen abban a tudatban kell politizálniuk, hogy valamikor szabad választások lesznek. De ahhoz, hogy az egyes irányzatok szövetségeit köthessenek, előbb saját magukkal kellene tisztába jönniük, tisztázniuk és nem elfelejteniük a különbségeiket már most a másfél év múlva megtartandó választások kedvéért, mert abból ugyanolyan ideológiai kulimász lesz, mint amit a Fidesz produkált 2002-ben, 2006-ban és 2010-ben, láttuk, milyen következményekkel.

3. Eleve kétséges, hogy a baloldali konszenzus jobb peremén álló – számolni tudása miatt neoliberálisnak bélyegzett – Bajnai be tudja-e tölteni az ellenzék legfőbb vezetőjének szerepét. De akár lesznek szabad választások, akár nem, az orbánizmus bukásához arra van szükség, hogy ne csak a mostani ellenzék támadja, hanem a „jobboldal” egy része is fölébredjen álmából. Abból a képzetből, hogy a jobboldaliság a kijelölt ellenségek elleni ideológiai harcot jelenti.

Magyarul, az „összefogáshoz” – akár katasztrófa nélkül, akár egy összeomlás után – arra van szükség, hogy létrejöjjön a vállalkozói középosztályt, egyáltalán a piacon megélni próbálókat is képviselő párt, amelyik több szabadságot, kevesebb politikai umbuldát és kevesebb adót, azaz kisebb államot akar. Vagyis idézőjel nélkül jobboldali. Ezt a pártot Bajnai nem tudja és nem is akarja megcsinálni. De már puszta létével is nehezítené a szabadság ellenségeinek dolgát. Ez lenne a pártszerkezet normalizálásának második szükséges lépése, azután egy fokkal nyugodtabban aludhatnánk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.