Hová szállott a páva?

Alighanem teljesen fölösleges dicsérni mindazokat a célokat, azt a küldetéstudatot, amely a műsor mögött áll. Ez persze nem teljesen igaz, egyáltalán nem fölösleges, s ezért sajnos nem is teljesen magától értetődő már. De azért léteznek terjedelmi korlátok, és létezik még a remény, hogy bizonyos kulturális evidenciákat nem kell (nem szabad, hogy kelljen) folytonosan a magyar ember szájába rágni. Aki ezekkel az értékekkel nincs tisztában, az legyen szíves, nézze a műsort.

Csakhogy a kritikus feladata a bírálat, még ha kellemetlen is, s attól, hogy egy produkció céljai, szellemi háttere, küldetése, tartalmi értékei rendben vannak, sőt lehetne róluk közhelyes ódákat zengeni, hát attól még akadhat bírálni való vele kapcsolatban.

Valószínűleg a népszerűsítés mediális lehetőségeinek kihasználásának szándéka kövezte azt az utat, amely a kereskedelmi kommersz és az avítt, akut pénztelenségből és fantáziátlanságból fakadó közszolgálati klisék kevercsébe vezette a „Pávát”. Egyfelől indokolatlanul és gátlástalanul koppint. Másfelől nem bír elmozdulni a programszerű szegénységhez (valamiféle elfojtásból, hamis lelkiismeret-furdalásból táplálkozó szociális álszerénységhez?) való ragaszkodástól. A stúdió térosztása, a színpadkép, a végre valahára nem sötétítés, hanem világítás, a zsűri elhelyezése, a közönségből való középre emelése, de még a dramaturgia is a kereskedelmi tévék tehetségkutatóinak ízlésesebb, ám mégis első látásra nyilvánvaló koppintása. Még a „nemsokára következik X.Y., de előtte még jön Z. ZS.” jellegű felkonfok is szánalmas utánzások. Elhihetjük, hogy mindez a nézettség jelen esetben nemes célú növelését óhajtja szolgálni, közben persze azt is tudjuk, lenne annak eredetibb és hatásosabb, kevésbé idegesítőbb módja. A megvalósítók mentségére legyen azonban mondva, az elemi ostobaságokat kigyomlálták.

A válogatók fölöslegesen hosszú, sokrészes sorozatban biztosítottak (kereskedelmi jellegű) propagandát az elődöntőknek. Persze, tudjuk, bizonyára szokatlanul drága vót a közszolgálati lagzi, le kell hát erről a projektről húzni a legtöbb bőrt. Kicsit olyan érzése lehetett a nézőnek, mint egy végtelenített vidéki iskolai esztrádon. (Déja vu: nekem idén már egyben volt részem. Negyven fok árnyékban, de árnyék nem volt az iskolaudvaron álló „színpadon”, 3,5 óra műsoridő szünet nélkül, a végére már épp a műsor nem érdekel senkit stb. Az ilyeneken nevelési célzattal kivétel és válogatás nélkül minden gyerek fellép, hogy tanuljon / okuljon belőle, meg hogy egyiknek a szülei se jöjjenek panaszkodni az igazgatóságra, hogy a csemete ki lett rekesztve.) Ám a Pávában legalább mindenki roppant tehetséges.

További plusz pont a kereskedelmi vetélytársakkal szemben, hogy a két műsorvezető nem „papírból magolva” vagy ami rosszabb, felkészületlenül vezet műsort, hanem úgy teszi a dolgát, hogy közben – láss csodát, létezik még ilyen – érti azt, amiről beszél. Sőt ért hozzá. Ráadásul visszahozták azt a kellemes, jobb körökben követni való tradíciót, hogy ha már a reklámokkal nem kell törődniük, szépen és érthetően artikulálnak, nem hadarnak. S nem rágóznak beszéd közben. Mi több, nem vágnak egymás szavába, nem nyújtogatják a nyelvüket és nem járnak vitustáncot! Ezt a kommerszek még akkor is megtanulhatnák tőlük, ha történetesen Pulitzer-díjasok, képzett, tehetséges és szép színésznők, vagy éppen valakiknek a valamilyen valakijei!

Ettől persze még elég idegesítő a néző számára, ha egy lábszármagasságban elhelyezett reflektor hosszú másodpercekig világít át a táncos két, fényben elmosódó lába között egyenesen a kamerába. Ha egy kis területen álló háromtagú, kamara jellegű cigánybanda ugyanolyan nagyszabású megvilágítást kap, mint egy soktagú, egész színpadot betöltő tánccsoport, nincs tehát kontraszt, nincs fénydramaturgia, csak fényáradat, s hogy a csoportokat szinte csak nagytotálban látjuk, hiányoznak a közelik, a részletek, az apró mozdulatok, az érzéseket tükröző arcok, éljen a tömegsport, a néhai csehszlovák minta szerinti „Spartakiád”!

Ám a csúcs a valószínűleg Ki mit tud-os időkből megörökölt, közszolgálati legatyásodottságot szimbolizáló pontozótábla-kiállítás! Ráadásul ezek bizonyára autentikusan régi, diszkréten átmázolt táblácskák valahonnan a kelléktár legmélyebb bugyraiból. Legtöbbjük karikáit a történelem használhatatlanra görbítette, érdemes figyelni a pontozók szenvedését lapozáskor... Sose legyen nagyobb baj a táblagépek korában, minthogy értékes másodpercek essenek a műsoridőből áldozatul a zsűri kézügyességi próbájának...

Azt viszont el kell ismerni, ellentétben a nézettséggyártó és telefontársaságoknak profitot termelő kommersz, magukat zenei műsorokként eladó, de igazán az „előadók száma szorozva hárompercnyi dalocska egyenlő össz-vissz félóra zene” koncepcióval egész jól elműködgető két és fél–három órás, a valóságtól távol álló valóságshow-k gyakorlatától, itt legalább a produkció áll a műsor fókuszában. Itt a produkciók nagy részének célja a művészi (ön)kifejezés, nem pedig a „zenéből szeretnék megélni” stratégia minden áron (jelentsen ez az ár bármit) való megvalósítása. Itt nem celebek, felkapott médiabohócok fetrengenek a kakasülőre helyezett székekben, hanem olyan köztiszteletben álló tudósok, kutatók, előadók, koreográfusok és általában „folkloristák” teszik a dolgukat, akik értékelői kompetenciái megkérdőjelezhetetlenek. Még akkor is, ha történetesen olykor nem érthetünk velük egyet. Didaktikusságuk szereptévesztés – nem ártana eldönteni, hogy ez a műsor most oktató-nevelő, ismeretterjesztő, szórakoztató vagy vetélkedő jelleget öltsön-e. Ám e pici szereptévesztés engem a valóban megalapozott, szakmai véleményeknek köszönhetően sokkal kevésbé zavar, mint a „konkurencia” tudományos értékeléseinek alaptípusai: „nem jött át”, „a hangokkal még baj van, de azért jól odatetted magad”, „imádtalak”, „kicsit még hamis, de azért szenzációs”, „konkrétan szerelmes lettem”...

Emlékezzünk Agócs Gergő szavaira, melyek szerint a gyimesiek is már tanulni voltak kénytelenek a koreográfiájukat. Értsd: minden híresztelés ellenére már ott sem ebben, nem a népi kultúrában élnek „rezervátumszerűen” az emberek. Fáj leírni, de legyünk realisták: a magyar folklór mára szubkultúrává vált. A Páva javára írható, hogy egy szubkultúrát igyekszik kiemelni a szub rétegből, s közelebb hozni a köznapi kulturális praxis normájához.

A magyar kultúra gyökereit, alapjait jelentő kultúraréteget tár fel, ás elő a mélyből, mutat meg széles, urbánus és „urbanizálódott” vidéki tömegek számára. Olyat, amelyet ha elfelejtünk, ideológiai és életvitelbeli különbségektől függetlenül gyökértelenekké válhatunk. Mert nincs a művelődésnek az a szegmense, amely valamilyen módon nem köthető rá egy nemzet, etnikum ősi, azaz népművészetére. S dacára a társadalmi közhangulatnak és a közmédiában uralkodó állapotoknak, teszi ezt eddig politikai-ideológiai presszió nélkül. Ez a műsor evidensen és elkötelezetten nemzeti, s úgy tűnik, elég jó, elég nívós is ahhoz, hogy ezt a szimpatikus természetességében megjelenő nemzeti jelleget ne kelljen sulykolnia.

Tisztelettel és köszönettel tartozik hát a közönség a verseny tévés és folklorista megvalósítóinak, valamint legfőképpen a fellépőknek, akik által ez a „szub”kultúra túlél. Emellett azonban ugyancsak tartozik szórakozási és művelődései igényeinek hangoztatásával, hogy a következő évfolyamok – mert nincs kétségem: lesznek – még jobbak legyenek. A Páva ismét csak ellentétben az intonáció és hitelesség terén ugyancsak hamis produkciókat felvonultató és leplező, azaz – mondjuk ki – hazug műsorokkal szemben arról a nívóról indít, amelyen az X-faktorok és a Megasztárok (tisztelet a kevés kivételnek) befejeződnek. Ám ez ne legyen elég!

Miért? Mert a Páva jelenleg még az iskolai kirándulásokon skanzenek tömegének fontos, de végtelen számú megtekintésére kényszerített mai kamaszok szóhasználatával: kapamúzeum. Szép, értékes, néha érdekes, de múzeum. Annak minden funkciójával és ódiumával. Magyarán múltat konzerváló, tradíciókat őrző. Ismereteket továbbadó. De még véletlenül sem hasznosító, éltető. És ez szerintem probléma. Itt százezrek „tömegével” nem lehet elégedett senki, mert a magyar nemzet egészéhez mérten a százezres nagyságrend elenyésző. Ha már közszolgálati szerepvállalásról van szó – mert arról van szó –, akkor nem elég társadalmi szegmensekben, célcsoportokban gondolni. Ha valamivel kapcsolatban helyénvaló nemzetben gondolkodni, akkor a magyar kulturális közkinccsel kapcsolatban.

Amikor a jóakaratú hóhér szerepében tetszelgő Puzsér Róbert a Csillag születik című, újkeletű kimittudban hónapokkal ezelőtt arról beszélt egy versenyzőnek, hogy a népdallal ma már nem lehet megszólítani a közönséget, dacára annak, hogy kijelentése nem volt teljesen megalapozatlan, sokak zsebében nyílhatott ki a bicska. Nem szabad ugyanis elfogadni, hogy a folklór múzeumba való. S ha nem szabad Puzsérnak, akkor a Páva alkotóinak és zsűrijének aztán végképp nem szabad. A folklór nem a nagymama kivasalt terítője, amely a láda fiában várja, hogy kétszáz év múlva is megnézzék, aztán félretegyék még két-három évszázadra. A folklór nem megőrzendő, és konzerválandó artefaktum, nem dédpapa nagyapjának repedt nyelű, rozsdás és csorba kapája!

A citerajátékosnál a plusz kisterc kifogásolandó? (Mert a citera tradicionálisan egyszólamú hangszer?) Az által a Sebő Ferenc által kifogásolandó, akinek másokkal együtt végzett, évtizedekkel ezelőtti tevékenysége folytán, muzsikálásának is köszönhetően nem mellékesen a magyar versmegzenésítés („folk”) műfaja a népzene irányába fordult?! (Volt az egyetemen egy diáktársam, aki citerája fogólap melletti húrjait eleve ötöshangzatra hangolta, mondván, imádja a szűkített kvintű domináns szeptimű nónakkord minden irányba való nyitottságát... Nem véletlenül lett dzsesszzongorista!) A táncos kislány esetében Zsuráfszky Zoltán szerint végeredményben ízléstelen, ha kikacsint a közönségre? Hát már miért volna az? És egyáltalán, a versenykiírás szerint eleve csak kifejezetten hagyományőrzők vehetnek benne részt! „Más műfajok stíluselemeit, hangszereit, motívumkészletét vagy elektronikát használó feldolgozásokkal pályázni nem lehet” – áll benne. Szép, nemes dolog a hagyományőrzés, csak elfelejtjük, hogy kevés. Márpedig bizonyítottan kevés, hiszen látjuk, az eddigi hagyományőrzés állami és akadémiai segédlettel is „csak” hová tudott vezetni: a szomorú szubkulturalitásba.

Véleményem szerint nem lehet és nem érdemes az autentikussághoz ennyire görcsösen ragaszkodni. Eleve bukásra ítéltetett, aki így tesz. A Pávában sem lehet autentikus minden. Ha a műsor alkotói és a zsűri nem kéri számon programkészítő kollégáin és önmagán sem az autentikusság bizonyos hiányát, ne tegye a fellépőkkel sem. Az autentikusság csupán konzervál. Megment egy értéket, de nem élő organizmusként, hanem múmiaként. Mindenki tudja, hogy autentikusnak lenni öncélú és lehetetlen. Már a tévé sem autentikusan népi. Már a színpad sem az. Dédapáink csűrt döngöltek, kocsmában és házban, valamint az udvaron és az utcán ropták, ki-kiugrottak a csoportból középre egy-egy adott ütemszámú szakasz szólózásához, ahogyan a mai streetdancerek. A falu volt a tér, nem a reflektorokkal bevilágított színpad. És a nép volt a közönség is, nem kellett egy zsűri háta mögött ülnie a kispadon. És a zsűri szintúgy ő volt. Ha egy leány mozgása, netán kacsintása megtetszett... az valakinél első helyre került. Talán még el is vették feleségül. Nincs ma autentikus smink, szemüveg, kontaktlencse és cipőkrém, sok viselet szintén új készítésű. De még a citerás gyerek se egy auntentikus libatollyú szárával pengette a nem autentikus kis tercet... Nem létezik autentikus minőségi kondenzátoros mikrofon, magyar sorozatgyártású meg aztán végképp nincs... Sőt a hegedűhúrok is modern gépsorokon készülnek. És a hangszerek nagyobb része sem múzeumi darab, hanem kortárs. És a fiúk sem kapcarongyot tekernek a lábukra a csizmába, hanem zoknit húznak. Mi több, a színpadi koreográfiakészítés gesztusa sem autentikus. Az autentikusság egyenes út a zárványhoz.

Ideje lenne végre elgondolkozni, elgondolkoznunk, így többes számban, hogy a szakemberek és a lelkes alkotók igyekezete ellenére miért is kapamúzeum a kapamúzeum! A folklór, akár minden létező elemével akkor lesz élő, akkor lesz az életünk szerves és azt alakító, gazdagító része (kinek nagyobb, kinek kisebb mértékben, természetesen – de természetesen!), ha megéljük. Ha nem vitrinben (és ilyen értelemben a tévé is egy nagy, poros vitrin) látjuk, hanem – ahogyan anno Sebőék táncházmozgalma – hagyjuk, hogy formáljon minket, miközben megengedjük, hogy interakcióba lépve vele, mi is formáljuk őt! A folklór akkor marad élő és motiváló, ha kivesszük a vitrinből és elkezdjük „használni” (tudományosan: pragmatikus adaptáció). A folklórt nem kell megmenteni a nem autentikus „felhasználóktól”.

Ha nem fordulunk el egy etnotechno vagy egy worldmusic vagy akármilyen kísérlet hallatán, láttán, ha nem nevetjük ki azt, aki lajbiban jár hétköznap, vagy agyagköcsögben tartja a tejfölt. Magunkhoz kell a folklórt engedni, egész közel. A vitrin üvege a kapamúzeumban csak elválaszt tőle. Merjük végre kézbe venni a népművészetünket, ne csak hagyomány legyen, hanem hétköznapi „használati tárgy”, mindennapos eszköze az önkifejezésnek. Ön!kifejezésnek. Magunkat fejezzük hát ki általa, ha tudjuk, nem egy általunk meg nem élt, részben rekonstruált, de már elszállt múltat. Nagyanyáink sem féltek praktikusan változtatni egy-egy dallamon, így születhettek változatok, nagyapáink sem voltak képzett zenészek, ösztönösen másképp húzták a vonót, mint Haydn tanítványai. Ha az amerikai feketék népzenéje, és benne az akadémiai értelemben vett tökéletlenség, „mocsok (dirt)” eredetisége máig képes életben tartani a bluest, és ezer műfaji, stílus- és zenei beszédmódbeli irányba nyitni számára fejlődési lehetőségeket, akkor a magyar folklór miért ne lenne rá képes? A folklórt nem kell burokba zárva megvédeni a magyar ember alkotókészségétől.

Mi vagyunk a nép, akinek ez a saját kultúrája, illetve annak egy alapvető része. Őseink szintúgy formálták. Nem féltek változtatni. Ezért vannak pl. új típusú dalaink is, nem csak régi típusú, ereszkedő dallamúak. Ezért használ a magyar népzene számos hangsort a bichordtól a pentatonon át a modern dúr és moll skálákon keresztül a mai, háttérzenén szocializálódott fül számára szokatlan modusokig.

Őseink tisztelték a tradíciókat. Jobban, mint bárki más a világon. Amíg az az életet szolgálta. De nem voltak – már elnézést a kicsit szigorú, ám expresszivitása révén kívánatosan hangsúlyos fogalomhasználatért – hagyomány fetisiszták! Mert abban a stádiumban a folklór és a hagyomány már nem identitásképző, -formáló erő, hanem nyűg. És ha egy ilyen tévéműsor-sorozat tehet valamit a szórakoztatáson túl, sőt magáért a szórakoztatásért is, akkor éppen azt, hogy lehetőségeihez mérten megmutatja, megerősít bennünket abban, miként lehet jelen identitásunkban az élő, izgő-mozgó, utat kereső, lehetőségeket feltáró, motiváló tradíció.
(Lehet, hogy mindez nem elvárható az adott műsortól. Ám mindenképpen elvárható lenne az ilyen műsorsorozattal arculatot építő, nem mellékesen KÖZmédiától.)