New Age, régi nóta

Széky János | 2012. november 23. - 18:08 | Vélemény

Semjén Zsolt kereszténydemokrata frakciótitkár (ma miniszterelnök-helyettes) az 1991-ben megvédett laurea, vagyis teológiai doktori dolgozatának 107. oldalán elkezd idézni egy szövegrészt Nyíri Tamástól, a 20. század második felének legnagyobb magyar katolikus teológusától. Az idézetbe ráadásul mondat közben, azaz kisbetűvel vág bele, és csak folytatja, folytatja több mint két lapon át. Közben van egy csomó belső idézet, a nehezebb áttekinthetőség kedvéért ugyanolyan felső macskakörömmel jelölve, mint az egész Nyíri-szöveg; végül a 109. oldal legalján hagyja abba. Tény, hogy az elején is van idézőjel, meg a végén is, és lábjegyzetben odaírja, melyik könyvből másolta ki.

Ha ezt ma Semjén a civilizált – mondom, a civilizált – világ bármely eldugott kis egyetemén elköveti akár csak egy félévi kurzusdolgozatban, garantáltan úgy vágják a fejéhez, hogy elszontyolodik. Egy mezei hallgatótól természetesen nem várja el senki, hogy máris önálló kutatási eredményei legyenek – harminc felé járó doktorandusztól már inkább –, de azt igen, hogy legalább úgy tegyen, mintha írás közben történne valami az elméjében.

Épp ezért nem igaz, amit Pokorni Zoltán és Hiller István furcsamód egybehangzóan állít – elolvasás nélkül – Semjén dolgozatáról. Nevezetesen hogy egy tudományos mű akkor is „kiváló” lehet, ha „kilencvenkilenc százaléka idézet”, vagy hogy „nincs kritérium a százalékarányt illetően”. (Történetesen mindkét politikus felelt egy időben a magyar oktatásügyért. Az önálló gondolkodás relatív fontosságáról alkotott véleményük sok mindent megmagyaráz.)

Az egyetemi-tudományos világban számos „stíluskönyv”, formai szabályzat használatos, ezeket tudtommal már magyar egyetemeken is alkalmazzák legalább egy évtizede (ugyanúgy átvették jobb helyeken, mint a fokozatok nemzetközi rendszerét). Az ilyen szabályzatok túl sok szót nem vesztegetnek arra a nyilvánvaló tényre, hogy az ember, ha saját nevével jelöl egy dolgozatot, akkor az idézeteket illeszti bele a saját gondolatmenetébe, és nem fordítva. (Azt, aminek kilencvenkilenc százaléka idézet, úgy hívják, hogy szöveggyűjtemény, kollázs, esetleg breviárium.)

És pontosan ennek az elvnek a jegyében már a mezei egyetemistának is lelkére kötik, hogy óvakodjon a hosszú idézetektől. Hogy mi számít hosszúnak, azt pontosan meghatározzák. A Modern Language Association kézikönyve például – az észak-amerikai filológusok körében ez a legnépszerűbb – négy sorban szabja meg a felső határt. Ha ennél hosszabb, akkor baloldalt „be kell húzni” (ezt hívják blokkidézetnek), el kell különíteni a főszövegtől, és egyértelműnek kell lennie, hogy miért van szükség ilyen hosszú idegen anyagra. Többnyire azért, mert a szerző ezt az idézetet elemzi, értelmezi, vagy vitatkozik vele. Olyan, hogy a négy sornál hosszabb, akár hatvan soros idegen szöveg a saját érvelés része, nincs.

Az MLA Style Manual első kiadása 1985-ben jelent meg, a legalább ilyen fontos Turabian-féle chicagói dolgozatszabványé 1937-ben, de ettől függetlenül a Vasfüggöny mögötti Magyarországon is voltak egyetemi oktatók, akik számon kérték bizonyos illemszabályok betartását. Néhai professzorom, Németh G. Béla például harmadévben semmiféle szabványra nem hivatkozott, csak rezignált mosollyal nyugtázta, ha valakinek volt pofája idézetekkel teletömni a gyér agymunkáról tanúskodó szemináriumi dolgozatát. Jártam így én is. Ha valaki ebből nem értett, azért nem volt kár.

Magyarországon hajlamosak mindent feloldani a jogban. Ha valamiért nem lehet perelni, akkor nyugi van, már senkit sem érdekelnek olyan apróságok, mint az elemi tisztesség és a szellemi önbecsülés. Semjén védelmezői – köztük a miniszterelnökség sajtóirodája – megnyugvással és elégtétellel fogadták a hvg.hu amúgy leleplező cikkének azt a közlését, miszerint a politikus doktori dolgozatának csak negyven százaléka jelöletlen idézet, azaz másvalaki szellemi termékének sajátként való feltüntetése; míg Schmitt Pál volt köztársasági elnök nevezetes disszertációjában ez az arány megközelítette a kilencven százalékot.

A dolgozat egy másik hatalmas hányada jelölt idézet, tehát – a védelmezők szerint – kipukkadt a provokáció, Semjén nem követett el plágiumot, tessék leszállni róla, sőt bocsánatot kérni, különben per lesz. (A sajtóiroda fő érve az, hogy Semjén az irodalomjegyzékben feltünteti, miből idéz. De ha idézetről van szó, a tudományos élet normái szerint az irodalomjegyzékben való feltüntetés nem elég, annyit megtett Schmitt Pál is. Kell az idézőjel vagy az egyértelmű elkülönítés.)

Az a kifejezés, hogy „plágium,” a szerzői jogban nem létezik, és nincs ilyen büntetőjogi tényállás se, tehát nem lehetne perelni érte, talán még a miniszterelnökségnek sem sikerülne ez a bravúr. De mivel Magyarországon vagyunk, a biztonság kedvéért nem írom le kijelentő formában a p-szót. Azt viszont igen, hogy az egész szöveg egy tömérdek önismétléssel felduzzasztott, helyesírási hibáktól hemzsegő, trehány ollózmány. A New Age témájában én jobbat írtam volna, a hozzátoldott katolikus teológiai okfejtés viszont, mint láttuk, nagyrészt ugyancsak másolat. Mindez a hittudományi akadémia professzorainak a jelek szerint nem nagyon tűnt fel. A miniszterelnökségi sajtóirodának az a dolga, hogy Semjént mosdassa, munkatársai ezért kapják a fizetésüket.

Ami érdekesebb: az ügyben megszólaló baloldali és liberális egyetemi emberek szerint is minden a legnagyobb rendben van.

Semjén ugyanis az ollózmány egy rövidebb változatát elsütötte az ELTE szociológiai tanszékén is mint szakdolgozatot. Elvileg megtehette, csak az első bírálót zavarta, hogy mégiscsak „kevés az önálló gondolat”, és főleg: a szociológiai szakdolgozatban egy nyekk szociológiai szöveg sincs. A másik bírálónak valamiért mégis nagyon tetszett, így felkértek egy harmadik bírálót, aki a „második, javított kiadást” már elfogadta.

Mondom, amit Semjén tett, nem jogsértés a magyar jog szerint, csak borzasztóan nem elegáns. Aki ilyet tesz, annak fogalma sincs a tudományos élet alapvető és egyetemes normáiról. Szóval furcsa, hogy Hiller István szocialista exminiszter és expártelnök (maga is történészdocens, 2001-ben az év oktatója), Fokasz Nikosz tanszékvezető, Tausz Katalin dékán visszakézből, a szöveg elolvasása nélkül cáfolják a „vádat”.

Hiller az egészből – a miniszterelnökségi sajtó irodához hasonlóan – a politikai támadást látja, ami Schmittnél bejött, s ennek a szocialista párt haszonélvezője volt, de „fölmelegítve” már nem jó, sima médiahiszti, minek ez. Fokasz egyetért Hillerrel, és közli, hogy „nincsen Semjén-féle plágiumügy, médiaügy van”. Mondom, a szöveg(ek) szemügyre vétele nélkül. Tausz pedig – megint csak nem kitérve a disszertáció minőségére, sem az újrahasznosítás problémájára – közleményt ad ki, eszerint mindenki mindenfélét mond, de Semjént „az akkor szokásos tanulmányi rendnek megfelelően” bocsátották záróvizsgára, semmivel semmi baj. A tanszékvezető és a dékán is megemlíti, hogy a vizsgázó jelesen szóbelizett, mintha ebből bármi következne a dolgozatra nézve.

Mi ez a nagy összezárás? Csak így saccra: Magyarország mai szellemi – ezen belül társadalomtudományi – elitje az 1980-as években emelkedett ki. Amikor is komoly szerencse kellett hozzá, hogy valaki egy-két félévet valamilyen amerikai, angol, francia vagy német egyetemen kutathasson. Amikor a legtöbb speciális témában egy másodrendű kaliforniai campus könyvtárának állománya is összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a magyar tanszéki, kari, egyetemi, akadémia, kutatóintézeti, országos könyvtáraké együttvéve. Amikor két szakkönyv megvásárlása fölemésztette volna a hároméves turista-valutaellátmány felét. Amikor a legegyszerűbb fénymásoláshoz is engedély kellett a dékáni hivataltól, mert a fénymásolás felért a könyvnyomtatással.

A szerencsések örültek, hogy lépést tarthatnak a tudományos fejleményekkel (azért volt némi lemaradás, jellemzően tíz-tizenöt éves fáziskéséssel érkeztek meg a divatok). Eredeti hozzájárulásról nemigen lehetett szó. A hallgatók és kezdő kutatók pedig örültek, ha a nagy öregek és befutott középkorúak kegyéből hozzájutottak valamennyire a forrásokhoz.

Ilyen körülmények között a chicagói vagy az MLA-szabályzat betartása álom volt. Ahogy az etikai normáké is. Ha valaki megcsípett egy szakkönyvet vagy informatív szakcikket, akkor nyugodt lehetett, hogy más nem olvasta, belátható időn belül nem is olvassa, a hosszas kopírozásokat nem lehet ellenőrizni. A tanárok pedig nagy kegyesen belementek a játékba, s a tekintélyük ezzel egyáltalán nem csorbult, hiszen a hallgatók függtek tőlük, és nem fordítva.

A baj az, hogy az egyetemi elit – tisztelet a kivételnek – úgy maradt. Követő stratégiája van, tekintélye van, érdemleges publikációja nincs. Ez nem függ attól, hogy ki melyik politikai oldalon áll. Ha kimutatnák egy húsz évvel ezelőtti dolgozatról, ami átment a gépezeten, hogy csupa gány és linkelés, magukat járatnák le. Megy tovább az ipar. Ugyanott tartanak, ahol a nyolcvanas években, és ezt nem szabad kimondani.

Nekik jó, és nemcsak ők ilyenek.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője

Címkék: plágium, Semjén Zsolt