Komcsilesen

Nem, nem a magyar kereszténydemokraták ügyeletes kommunista-ördögűzője nyekkent meg újra, hogy a züllött nyugaton már megint kit jutalmaztak, kinek adott az amúgy is judeo-bolsevik-plutokrata Nobel-bizottság irodalmi díjat. Hisz a kínai Mo Yan – kínai, és Kínával nekik az égvilágon semmi bajuk, Szőcs Géza szerint egyenesen onnan jöttünk. Sőt, azt szeretnék, ha itt is az a rendszer működne, egypártrendszerrel, az államkapitalizmus preferálásával. Vagy ott a NER, eben guba.

Hanem a romániai német származású írónő, a szintén Nobel-díjas Herta Müller akadt ki, sírva fakadván, ahogyan arról a svéd napilapnak, a Dagen Nyheternek adott interjújában beszámolt. Mivel svédül nem tudok, sőt, az újság honlapján sem találtam az interjút, csak hírügynökségi áttétellel tudom és merem idézni Müller véleményét, aki szerint (vagy sem, esetleg fordítva - ma már ennyire megbízható a média világa) katasztrófa volt azt az embert díjazni, aki a Kínai Kommunista Párt tagja, a Kínai Írószövetség alelnöke, s támogatja a cenzúrát erősítő kínai törvényeket.

Hogy tehát mindebből mi igaz, mi nem – nehéz leellenőrizni, mert kínaiul sem tudok. Magyarul kötete nem jelent meg Mo Yannak, én egy szerbre fordítottba néztem bele, de olyan baromi vastag, és olyan unalmasnak tűnt, ahogy lapozgattam, hogy lemondtam róla, így nem tudok írásaiból kiindulni – ti. hogy a kínai rendszer apologétája-e, vagy éppen belülről bomlasztja a pártot, az írószövetséget és a rendszert. Amikor díjazták, kiemelték, hogy többször is tiltólistára került, egy interjúban pedig arról mesélt, hogy gyerekkora legmeghatározóbb élménye az éhezés volt, és regényeiben főleg arról a világról ír keserűséggel és humorral – akkoriban minden finomnak tűnt neki, ami ehető volt. (De ez lehet csel is! – minden forradalmár volt tiltólistán, saját elvtársai vágták sittre, éhezni meg ki nem éhezik egy szocialista országban.)

Szóval, itt állunk tanácstalanul, mi az igazság, avagy igaza lehet-e Herta Müllernek? És egyáltalán, fontos ez a kérdés?

Naná, hogy fontos, mert ha Mo Yan tényleg akkora komcsi, mint amekkorára az írónő festi fel, úgy magyarul könyvét kiadni főbenjáró bűn lesz, mivel egy önkényuralmat éltet és testesít meg. Ki tudja, ha idehívnák, sildes sapkáján ott virítana a vörös csillag, amit a törvény büntet. S már csak azért is kardinális a kérdés, mert mi, magyarok előszeretettel háborgunk minden október 10-e környékén, hogy miért ez meg az kapta a díjat, miért nem Uz Bence, továbbá a kormány miért nem államosítja Alfred Nobel örökségét, aminek kamataiból perkálják ki a Nobel-díjat, és miért nem kapja meg a döntés jogát a Magyar Művészeti Akadémia. Ők biztosan nem adnák komcsi-gyanús alaknak a cuccot, különben is, az első tíz Nobel az MMA tagjainak járna (akiknek fele MSZMP-tag volt, fele meg III/III-as, és/vagy/esetleg kisnyilas is, ha még belefért).

Nem, a sztori nem erről szól. Hanem arról, hogy ahogy mi sem, Herta Müller sem tudhat sokat Kínáról. Megengedjem, ő többet tud, mint én, sőt, de még ha igaz is, hogy a kínai író – szigorúan művein kívül, mondhatni, magánéletében és a pártértekezleteken, valamint az írószövetség büféjében, ahol olcsóbb a pia – vaskalapos, ortodox kommunista, a párt ökle, a munkásosztály élcsapatának tagja, az emberi lelkek mérnöke sztálini értelemben, sőt, az éhséget is szereti (mint a vicc, avagy Mao mondta: a szocializmus a kommunizmushoz való út, út közben meg nem eszünk); szóval, ha ez így is van, akkor is csipetnyit meg kell állni, és elgondolkodni, hogy a kínai kommunizmus az-e még, ami? És ott az a cenzúra, ami? Mert már ott is úgy van vele az új pártvezetés, hogy az internetet nem kéne agyonellenőrizni, mert úgysem lehet – miközben épp Magyarországon merülnek fel efféle cyber-idegen gondolatok. Tehát hogy az, amit mi a kínai kommunizmusról gondolunk, az mennyire vethető össze a Herta Müller által átélt romániai kommunizmussal, vagy amit mi ismerünk Jugoszláviából, Csehszlovákiából vagy Magyarországról? És hogy itt-ott-amott mit is jelentett a párt tagjának lenni? Nem mintha mentegetni akarnám azokat, akik benne voltak. Vagy épp támogatnám a KKP-t.

Másutt talán már megírtam egy barátom élményeit, aki fél évig dolgozott egy kínai „kisvárosban” - melynek úgy másfél millió lakosa, ha lehetett -, a tengerparton, tehát a gazdagabb vidéken, ahol a populáció fele halászott, a másik követ faragott. A képzőművész ez utóbbi ügyben mozgott kinn magyar megbízója jóvoltából. Akadt, hogy ő volt az egyedüli külföldi a város hoteljében. Vigyáztak rá, mint a szemük fényére – kényeztették, mint egy kapitalista üzletembert, aki bizniszt hozott. Etették-itatták, buliztak vég nélkül. Ahogy mesélte, a helyi maffia ügyelt rá, és amikor egyszer meglépett motorozni, valóságos hajtóvadászatot indítottak utána – de nem azért, mert rabként kezelték, hanem mert féltek, hogy a konkurencia, illetéktelenek kezébe kerül. Bár ez a maffia volt épp a város ura – lévén vezetőjük a helyi párttitkár és a legnagyobb vállalkozó is egyben. Egyébként pedig leírhatatlan a mi fogalmainkkal, hogyan is működik egy kínai város társadalmi-politikai-gazdasági élete, mi mivel hogyan fűződik össze.

Vagyis e rövid történet is csak annyit szimbolizál, hogy a mi fogalmainkkal, logikánkkal az, ami Kínában történik, nem írható le, ekképp nehezen is felfogható. Az ottani piac, az üzleti szféra logikája nem hasonlítható a mi kapitalistánkhoz (ami meg rég nem az, amit Marx leírt), a kommunizmusuk meg főképpen nem az, amit itt mi annak nevezünk, hiszünk, gondolunk. Nem zárom ki, hogy Mo Yan úr jó író, viszont genya politikus és kultúrvezető, ahogyan azt sem gondolom, hogy rossz író, viszont demokrata. Majd meglátjuk, ha magyarul is olvashatunk tőle valamit, és többet, konkrétumokat tudunk meg közéleti tevékenységéről.

Így viszont marad a dagonyázás a közép-európai komcsizásban-fasisztázásban. Olvasni meg úgyse olvas senkit, se Mo Yant, se Herta Müllert. Vagyis csak úgy egy-két ezren.

(A szerző civilben Herta Müller könyveinek rajongója, bár nem mindé, amit olvasott.)