Az igazi becsapás

Az idei kellemetlen korlátozás után jövőre baltával faragnak, s az „ingyenes”, államilag támogatott hallgatói helyek száma harmadára csökken. Mindez olyan kegyetlen ellentétben volt Orbán Viktornak a 2008-as, „szociális” népszavazás idején mondott szavaival, hogy azt még a rektori konferencia meg a hallgató önkormányzatok is észrevették, nem hogy a civilek, most érettségizők, szülők.

Orbán, a népfi az akkor tervezett, a mostani költségtérítéseknél sokkal kisebb, tízezer forintos tandíjból 2008-ban a társadalmi mobilitás megszűnését vezette le, ami, ugye, totális igazságtalanság. („Ha tandíj lett volna, akkor én most nem állhatnék itt Önök előtt.”) Most meg összevissza beszél, a kommunikációval megbízott emberei badarságokat zagyválnak, és a rajtuk röhögés nem enyhíti a köz felháborodását. Orbán „hazudott”, „felrúgta a választóival kötött egyezséget”, „szembeköpte régi önmagát” – szól a verdikt. Mindben van igazság, de nem egészen így történt.

Hazudni hazudott abban az értelemben, hogy valótlanságot mondott, csak nem biztos, hogy szándékosan. Elképzelhető, hogy 2008-ban szentül meg volt győződve a tízezer forintos – mindenféle konstrukciókkal enyhített – tandíj katasztrofális hatásáról. És meglehet, ma is teljes ártatlansággal elhiszi a tanácsadóinak, hogy ez nem tandíj, mert nem úgy hívják, nem hogy nehezebb lenne bejutni az egyetemekre, hanem még könnyebb is. És főleg nem emlékszik négy évvel korábbi önmagára. Orbán az örök jelenben él, ahol minden őt igazolja. A múlt annyi, amennyire ő emlékszik belőle, a jövő az, amit ő akar. Nem az ő bűne, hogy ezzel az alkattal ekkora hatalomhoz juthatott, hanem azé a rendszeré, aminek a lényege a valóság lenullázása.

Mert egyezségről sincs szó. Mindennemű szerződésnek ugyanis az a feltétele, hogy a valóságra vonatkozzon. Különben nincs értelme. Orbán azonban nem a valóságban, hanem a magyar politika virtuális világában ítélt és ígért. Ne csak őt bántsuk emiatt: ezt a virtuális világot nem a Fidesz építette fel a jónépnek, hanem a teljes magyar politikai kaszt (az „elit” túl hízelgő szó lenne) azzal az eredménnyel, hogy a nép, beleértve a lázongó értelmiség zömét, a politika és a gazdaság alapvető tényeit és szabályait nem hajlandó tudomásul venni.

Ebben a világban nem érvényes az alsótagozatos számtan. Ebben a világban minden jó az államtól jön, és az állam fizet, mint a köles, pénze meg csak úgy valahonnan van, nem tőled és tőlem kapja azzal a feltétellel, hogy az épelméjűség határai között bánjék vele. Egyáltalán, ebben a világban mindenre van pénz, „ha a komcsik el nem lopják”. Ebben a világban axióma, hogy a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj nem az amúgy is gyenge magyar egészségügy és felsőoktatás működőképességét szolgálják, hanem a magyar családokkal való öncélú kiszúrást. Ebben a világban a népszavazás nem kiegészíti a parlamenti demokráciát rendkívüli esetekben, hanem – amikor a pártoknak éppen eszükbe jut – helyettesíti. Sőt, igazibb és demokratikusabb annál, mert „az van, amit a nép akar” (nem ám ugyanaz a párt manipulál ezerrel, amelyik hasonló manipulációkkal képtelen volt választást nyerni). Mert a képviselők „csak a pártjuk érdekét nézik, nem az emberekét”, az egész parlamentesdi egy fölösleges úri huncutság. Nincs is ekkora hörgés a választójogi törvény miatt.

Ebben a világban teljesen normális dolog olyasmiről népszavazást tartani, ahol a megfelelő voks közvetlen anyagi hasznot hoz a szavazónak. („Mondj igent, és zsebedben marad a zsozsó. Nemet mondtál? Te teljesen hülye vagy?") Ebben a világban az Alkotmánybíróság a politikai igazság végső letéteményese. És ha a költségvetésről bebizonyítja, hogy nem azonos a költségvetéssel, tehát a tételeiről nyugodtan lehet népszavazni, akkor (majdnem) mindenki elalél a „jogállamiság” szót rebegve, és senki sem mondja ki, hogy ezek csaló gazemberek. Ebben a világban a szabadságot úgy hívják, hogy jogállamiság, a demokráciát is úgy hívják, hogy jogállamiság, és a jogállamiságról senki sem tudja, hogy micsoda, de nagyon ragaszkodik hozzá.

Ezt mind megetette a politikai kaszt a néppel. És jórészt saját magával is. Magyarul és prózaibban: mindegy, mit mondott Orbán, az igazi becsapás nem az volt, ami a száján kijött, hanem a beteg politikai rendszer. A felsőoktatási tandíjról egészséges országban nem tartottak volna népszavazást, és akkor a leendő miniszterelnök sem került volna olyan helyzetbe, hogy sorozatban agresszív hülyeségeket beszéljen, aztán négy év múlva meghazudtolja magát. De akkoriban az összes párt teljesen rendjén valónak tartotta a referendumot, csak az MDF-nek volt mersze cirkusznak nevezni, fel is számolták nemsokára. (Vicces, hogy miután a tandíjat megtiltó népszavazásról kiderült, hogy szélhámosság volt, a felháborodók egy része újabb népszavazással akarja megtiltani a tandíjat.)

A fenti képtelenségek mindenike mögött ott van az antikommunizmus sajátos magyar változata. Ez nem arról szól, hogy elítéljük a kommunizmust, mert szegénységet és zsarnokságot hoz (ha a Fidesz ezért ítélné el, nem szabotálná például az állambiztonsági múlt feltárását); hanem arról, hogy a virtuális világban létezik abszolút Gonosz, akitől minden kitelik, és úgy hívják, hogy komcsi. Az „antikommunista” oldal a másik minden politikai lépését az abszolút gonoszsággal magyarázza, és ezzel megszűnik a politizálás. A másik oldal csak reagál, vagy a nép kegyeinek keresésével kompenzálja meglévő komcsi előéletét, vagy megpróbál hasonló modorban visszavágni, hetenként elindít egy újabb náciellenes kampányt. Akár így, akár úgy, nem marad esze és energiája a becsületes kormányzásra. Ezen az oldalon sincs politizálás.

Most itt van egy nép, amelyik remekül tud sértődni, felháborodni és gyűlölni, de fogalma sincs róla, hogy mit kellene elvárnia politikusaitól. És itt állunk megfürödve egy politikai kaszttal, amelyik remekül tudja szítani és kihasználni a sérelmeket és a gyűlöletet, de európai viszonylatban páratlanul amatőr.

Ez mikor lépi át az ingerküszöböt?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.