Rekult, Páva, rekult!

Ezt a kijelentést Balog Zoltán az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője, azaz a magyar állami kulturális intézmények legtöbbjének csúcsminisztere kínos mosollyal az arcán megtapsolta. Hát, ide szállott a Páva.

A posztkoloniális teóriák felől értelmezve az a tevékenység, amelyet a jelenlegi, magát (nép)nemzetinek, hagyományőrzőnek és konzervatívnak tartó, s annak mutató állami kultúrpolitika (ámbár ez a besorolás szakmai érvekkel akár vitatható is), valamint az ehhez hol szorosan anyagilag szintén kapcsolódó országos, hol pedig csupán önszorgalomból potyautasként kapaszkodó lokális kultúrkampf végez, gyakorlatilag a rekulturalizáció kifejezéssel írható le. (A posztkolonializmus ironikusan minimum a divatos „gyarmatosítás elleni harc” apropóján hívható ide, noha teljesen komolyan véve a magyar társadalom állapotát szintén megkerülhetetlen szempontrendszert kínál.)

A kisebbségi irodalmak tanulmányozásakor egy nagyra becsült tanárom fejtette ki: a művészeti alkotás színvonalának nem fokmérője az elkötelezettség, de az elkötelezettség nem feltétlenül van kárára – mint ahogyan hasznára sem – a műnek. Ezért azt kell mondanom, bármennyire próbálja erővel ideológiai szempontból elkötelezetté tenni vagy ellenkező esetben kiszorítani a jelenlegi múlandó magyar kultúrpolitika a művészet mind több – általában globálisnak, nemzetietlennek, ne adj isten helyenként még mindig a jó öreg szitokszóval „urbánusnak” (értsd szabadelvűnek...) bélyegzett rétegét, ágát és műfaját, ez a fajta állami rekulturalizációs tevékenység vajmi kevés kézzelfogható és hosszabb távon hatni képes pozitív eredményt hozott. A veszedelmes globalizmustól meg aztán végképp nem óvta meg a magyar alkotásokat.

Amit viszont a magyar kultúrkörben megszülető és még élő folklór volt képes felmutatni az évszázadok és a konkrét versenyben az utóbbi hónapok során, az feltehetően látványosabb és objektívebb hatást gyakorol majd. Igaz ugyan, ez sem totális mértékben, gyökeresen fordítja vissza a globalizációt, nehezen lesz azonban vitatható a pozitív értékmutató ereje. Mennyire akar egy saját soraiban politikai rendet vágó média által szervezett vetélkedő ellenállni az ideológiának? (A döntő alatt már visszatetszően sokszor mutogatott kultúrpolitikai propaganda-díszsor a közönségben azért még nem elfogadhatatlan, főleg, hogy hiteles autoritásokkal ugyancsak megspékelték.) Nem sejtem, de a múlandó napi aktuálpolitikán túl tkp. lényegtelen. Hogy automatikusan vagy pedig tudatosan képes erre, az viszont tény. A magyar népművészet ugyanis minden ellenkező (és itt most nem a Pávát értem) tendencia dacára úgy magyar és úgy nemzeti, hogy eredendően ellen fog állni a rátelepedésnek. Akkor is, ha a népművészet művelői a tapasztalat szerint zömmel – bár nem törvényszerűen – a nemzeti-konzervatívabb értékrendhez vonzódnak, illetve ezt tartja róluk az általánosító közbeszéd. A népművészet színvonalának nem az ideológiai elkötelezettség a fokmérője, hanem a tiszta esztétikai érték (azaz a művészet iránti alkotói elkötelezettség). Mihelyt valaki megpróbálja kisajátítani – vannak erre példák –, s nem hiteles módon beépíteni saját, akár teljesen más irányú és stílusú alkotásába, akár az eredetit mímelve / stilizálva, azonnal giccsessé válik, azaz megszűnik népinek lenni. Ez pedig akkora belső erő, amelyből minden nemzet folklórja az idők végezetéig táplálkozhat.

A műsorsorozat persze (a Páva mint első fecske...) botlott párat. Az a bizonyos reflektor több adáson át világított egyenesen a kamerába. Herczku Ágnes sokáig roppant ízlésesen, de feltehetően nem a sokat emlegetett és számon kért autentikusság jegyében stilizált ruháinak utolsó darabja már-már valami madárfétist idézett – ráadásul egy hölgy kebelére hímnemű (tán éppen dürgő) kakasmadár ilyen mennyiségű farok-tollát tenni násztáncra emlékeztető elrendezésben... no comment. A rekulturalizáló tendencia ráadásul hatásvadász és kissé visszatetsző módon azzal a kommunikációs manipulációban egyébként teljesen elfogadott módszerrel élt – tetszik vagy sem – mely szerint az ellenfél, vagyis a nyugati típusú globális médiakultúra nyelvét, beszédmódját kölcsönözte. A dramaturgia minden kommersz metódusa a hasonló popversenyek eszköztárából való gátlástalan, de ügyes átvétel. Szóval nem eredeti, nem autentikus. Mintha a rendezők nem bíznának eléggé abban, hogy kulturális / zenei anyanyelvük tényleg képes megszólítani a célcsoportot.

Apropó dramaturgia: ha valaki döntős versenyzőként a végső pontozás eredményét, sőt a győzelmem tényét a backstageben kell megtudja, s annyit nem érdemel, hogy a teljesítménye és több éves munkája elismeréseképpen minimum a színpadra hívják, az a legkevésbé sem elegáns. Ahogyan a beszédre felkészületlen miniszter magyar narancsot emlegető szavai sem tekinthetők illőnek. Inkább kínos volt mindkét dolog. A szervezők és műsorkészítők valószínűleg levonják majd a kellő tanulságokat.

Kardinális kérdésnek látszik, hogy vajon a ma szubkultúraként élő folklór milyen mértékben lesz képes a jövőben, nem csupán a Pávának köszönhetően – ne rakjunk ekkora felelősséget egy tévéműsorra – visszaszivárogni a kultúrába, változik-e jelentősége és pozíciója. A magam nevében őszintén remélem: igen. A Páván túl azért megjegyzendő, hogy ha egy országnak már van nemzeti lovasstratégiája, akkor – bár a kultúra állami igazgatása s felügyelete sokaknak okkal nem tetsző koncepció – azért a nemzet vezetőinek lehetne valamiféle elképzelése arról is, vajon a „legyen a zene mindenkié” (Kodály) elv miért nem képes mindmáig érdemben érvényesülni a magyar általános és középiskolai oktatásban. S miért találkozni annyi érettségizett zenei analfabétával... Talán éppen egy működőképes alaptantervvel (tantervalappal?) lenne érdemes előállni a szakembereknek (nem a politikusoknak), ha már erőnek erejével rekulturalizáljuk, s ennek keretében akár lóra is ültetjük a magyart. (Épeszű, racionális megoldásoknak hobbilovasként utóbbi terén szintén híve lennék...)

Évtizedek múlva bizonyára majd objektív módszerekkel mérhető lesz a „rekult” szintje. Rövidtávon mennyire és milyen módon lesz mérhető, ma nyilván még rejtély. A táncházak és folklórműsorok közönsége bizonyára látja majd a résztvevők és nézők számának gyarapodását, a laikus, „civil” ember aligha. De azért lesznek árulkodó jelenségek. Az egyik adásban – öröm volt látni – Agócs Gergely egyetlen halk furulya bensőséges hangjára bólogatott önfeledten, sőt rázta úgy a fejét, hogy az becsületére vált volna bármely thrash metal együttes headbangereinek! Ha egyre több embernél tapasztaljuk majd ezt a fajta őszinte átélést, testet megmozgató pozitív érzelmi reakciót, netán magát a katarzis élményét, esetleg mi magunk mind gyakrabban éljük majd át népzenét hallva (mert megtanuljuk hallgatni, élvezni), akkor már a hatásmechanizmusok objektív tudományos mérése tán másodlagos kérdés lesz...