Kövér kontra Sólyom – miért nincs harmadik?
Kínos érzés egyetérteni Kövér Lászlóval, nem hittem volna, hogy valaha ilyet élek át, de íme. A magyar Országgyűlés elnöke az MTI-nek adott nyilatkozatban hevesen bírálta Sólyom Lászlót és a 2010 előtti Alkotmánybíróságot. Ugyancsak kínos, hogy olyan szerzők, akiket kedvelek és becsülök, minden megfontolás nélkül, reflexből Sólyom védelmére keltek. Ezt megkönnyítette, hogy a politikai bárdolatlanság megtestesítője támadt neki az egyik legcsiszoltabb stílusú, a modor előkelőségére sokat adó tudós-politikusnak; és hogy Kövér nem fukarkodott az ostoba magyarázatokkal sem.
De akkor is, a lényegben sajnos igaza van. A baj egyik összetevője éppen az, hogy ezt ő mondja, nem más. Szerinte „alkotmánybírósági elnökként Sólyom volt az, aki úgy honosította meg a testület működését, hogy az a parlamentarizmus alapelveit felrúgva, kvázi fellebbviteli fóruma lett az Országgyűlésnek, úgy, hogy az alkotmánybírók a képviselőkkel és a kormány tagjaival ellentétben senkinek sem tartoznak elszámolással. »És ezzel a helyzettel nemegyszer vissza is éltek, a ’láthatatlan alkotmány’ nevű istenség papjainak teokratikus hatalmát hozva létre a népszuverenitás felett« – tette hozzá.”
Igen, az Alkotmánybíróságnak mint de facto nem választott felsőháznak a szerepét Sólyom alakította és harcolta ki a kilencvenes évek elejének bizonytalanságában, amikor sokan még nem felejtették el, hogy az 1989-es alkotmány csak az átmenetre szól, afféle használati utasítás az átmenet lebonyolításához rengeteg időleges biztosítékkal – nevezetesen a kétharmados törvények és kinevezések rendszerével –, és nem egy kiépült liberális képviseleti demokrácia szabályrendszere.
Sólyom vezette be az actio popularist, a jogi érdekeltség bizonyítása nélküli utólagos normakontrollt. Magyarán, hogy a választott törvényhozásban elfogadott törvényeket bárkinek a kezdeményezésére megsemmisíthesse egy nem választott testület, az Alkotmánybíróság. Erre a képviseleti demokrácia lényegével szögesen ellenkező – 2011-ben megszüntetett - intézményre Sólyom személyesen büszke volt.
Jogász barátaim kitartanak amellett, hogy az actio popularisra szükség volt vagy lenne, máskülönben nem lehetne kivédeni a parlament önkényeskedését. Szerintem meg ahhoz, hogy egy parlament tisztességes és hatékony legyen, nem egy olyan testületre van szükség, amelyik megvédi tőle az alkotmányosság iránt lelkes amatőrként érdeklődő állampolgárt, mert jobban ért a képviselők többségénél a joghoz, és leveszi a sztratoszférából az alkotmány láthatatlan szellemét. Hanem olyan parlamentre, amelytől nem kell a kiválasztott jogtudósok testületének folyamatos munkával megvédeni a lakosságot.
Nem hinném, hogy létezik olyan ország, amelyiknek a parlamentjében nem ülnek karrieristák, bohócok és gazemberek (is). De csak az eleven, dinamikus többpártrendszer teszi lehetővé, hogy a törvényhozás tükrözze az ország vélemények és érdekek szerinti tagoltságát. Ahol kétpártrendszer van, ott maguk a pártok tagoltak. A magyar törvényhozás alacsony színvonala nem annak a következménye, hogy a képviselők nem értenek (nem értettek 2010 előtt) kellően a joghoz, hanem annak, hogy a két politikai oldal ketrecharca minden tényleges, tartalmi vélemény- és érdekkülönbséget másodlagossá redukált.
Az a lehetőség, hogy az Alkotmánybíróság bármit, bármikor felülbírálhatott, magában a törvényhozásban is rögzítette a felnőttség hiányát. A köztudat axiómának vette, hogy az Országgyűlés szellemileg és erkölcsileg alacsonyabb rendű az Alkotmánybíróságnál, miközben mély hallgatás övezte az alkotmánybírák kiválasztásának mélységesen antidemokratikus módját – nem más, mint a pártok jelölték őket és alkudtak meg személyükről a nyilvánosság teljes kizárásával –, és azt, hogy közöttük is ugyanúgy vannak alattomos antidemokraták és tudálékos hólyagok, mint a parlamentben.
Az már Kövér kétbites gondolkodásmódjából ered, amivel egész kritikáját haza lehet vágni: hogy a magyar Alkotmánybíróság ilyen szerepe a „kommunisták” hatalomátmentésének eszköze volna. Ami rossz, az, ugye, a kommunistáktól jön. A valóságban éppen fordítva volt. Az AB jogkörének túlnövesztése 1989 őszén konkrétan azt a célt szolgálta, hogy a kormányoldal és az ellenzék paritásával létrehozott testület az 1990. tavaszi választásig korlátozza a nem demokratikusan megválasztott, kommunista többségű parlamentet és az eredetileg reformkommunista kormányt. Aztán, mint annyi más átmenetinek szánt elem azokból a hónapokból, úgy maradt.
Ezenkívül Kövér, akiből tökéletesen hiányzik az önreflexió képessége, azt is elfelejti, hányszor használta fel a Fidesz „a parlamentarizmus szabályait felrúgva” ezt a „fellebbviteli fórumot” a nemszeretem kormány ellen. Megjegyzem, katasztrofális hatással. Az Alkotmánybíróság pompőz jogtudorainak – például a „szociális népszavazás” jóváhagyásával – kulcsszerepük volt a képviseleti demokrácia felszámolásában.
A baj egyik összetevője, mondom, az, hogy a 2010 előtti magyar demokráciának ezt a szerkezeti gyengeségét nem demokrata politikus mutatja ki, és nem azzal a szándékkal, hogy Magyarországon jól működő liberális képviseleti demokrácia legyen. Hanem az az ember, aki, mint az Országgyűlés elnöke, a leginkább érintett volna a parlament hatalmának korlátozásában (ha lehetne korlátozni), és aki a leginkább mentes minden civilizációs gátlástól. Olyasmi ez, mint az egykulcsos adó vagy a felsőoktatási tandíj: jó is lehetne, de Fideszék beláthatatlan időre kompromittálták.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
