A kultúra nélküli kultúrharc

Szerbhorváth György | 2013. január 22. - 06:30 | Vélemény

Olvasom Salman Rushdie önéletrajzát, a Joseph Antont, mely elsősorban arról az időszakról szól, miután a Sátáni versek miatt a fundamentalista vallási iráni vezető, H̱umaynī kimondta rá a fatvát (vélhetően anélkül, hogy elolvasta volna az amúgy bazi vastag regényt).

Az ajatollah most csak azért érdekes, mert alighanem azon politikai és vallási vezetők közé tartozott, akik életükben csak egy dolgot olvasnak újra és újra, aztán ennyi volt számára a kultúra meg minden más. Rushdiet pedig azért említjük itt, mert önéletrajza első száz oldalán a halálra ítélése előtti életéről is ír, amikor még nem kényszerült bujdokolni. Már 40 évesen világhírű volt, és a nyolcvanas években a világ legnagyobb íróival barátkozhatott irodalmi rendezvényeken. Büszkén sorolja, kikkel: Vonnegut, Sontag, Grass, Amos Oz, Bellow, Carver, Doctorow, Updike, Brodsky, Soyinka, Coetze, Gordimer. Vagy Közép-Kelet-Európából: Czesław Miłosz, Josef Škvorecký, Danilo Kiš.

És két magyar nevét is említi: Esterházy Péterét és Konrád Györgyét, többször.

Igen, jól olvasták: Esterházyét és Konrádét, akik nevét az utóbbi időben a (szélső)jobboldaliak igen szívesen, ámde ironikusan, cinikusan emlegetik. Hogy hát EP ki- és megszerkeszthető a rádióban, oszt csak azért kértek tőle bocsánatot, mer’ na, lássa a világ, milyen kultúremberek az MTVA vezetői. A másik, a Konrád, meg nem is magyar, nem is arisztokrata, úgyhogy neki főképp coki. Nem magyar, hászen zsidó is.

Eközben a kulturális államtitkár arról fecserészik, hogy meglehet, kultúrharc van, de az nem baj, ha eszmék, vélemények, koncepciók küzdenek s ütköznek egymással. Így valahogy mondta, ha jól emlékszem, legalábbis ez az értelme. Közben a másik Magyarország tiltakozik, az ellen, hogy L. Simon úgy van vele, elég volt a színjátékból, a pályázatokból, a beleszólásból. Ezen túl majd mindent ők határoznak meg, neveznek ki, más ne is gondolkodjék itt – igazgatói posztokat, díjakat, ösztöndíjakat, mindent, mindent saját hatáskörébe vesz a hatalom.

Ám innen üzenjük: nem, nincs kultúrharc. Az csak akkor van, ha kultúrák, kultúremberek csapnak össze. Ha a kulturálatlanság (oldalán a hatalmi arroganciával, a gőggel) száll szembe a kultúrával, az nem kultúrharc, hanem a műveletlenség és az akarat diadala (de közel sem nietzschei érelemben). Amikor a kisebbségi frusztráció és a nagyzolás furcsa egyvelege ül tort.

Sőt, péniszirigységnek is nevezhetjük. Mert frusztrált emberek zárkóznak be az ún. tiszta, igazi, őseredeti magyar kultúrába, vagyis a semmit nem érő magyarkodásba. S szerintük aki külföldön sikeres, az gyanús. Az nem is siker, ab ovo jó se lehet. Ó, ők direkt nem vennék szívesen, ha egy Rushdie nagy művészként, jeles emberként emlegetné őket, mint Esterházyt és Konrádot. Nem, ők egymás közt akarnak és mernek nagyot álmodni, különbejáratú világot és művészetet. Ahol az egyébként az egykor Európa-szerte sikereket arató karmester, Medveczky Ádám is oda jut, hogy Konrád nem magyar. Ide süllyed öregkorára, a mély emberi butaság mocsarába, bár már hét éve is miépes-jobbikos képviselőjelölt volt. Ez az ún. magyar ember is frusztráltan fog belehalni a kultúrkampfba, illetve egyszerűen meghalni: nagy karmester volt, de alighanem többet akart, mondjuk teremtő művész lenni, zeneszerző – hát az meg nem jött össze. Csak dirigálni tud. Vagy ha azt se, megaszondani.

De ennek már semmi köze a kultúrához. Hiába csapódnak művészek a havi 150 ezernyi MMA-pénzért és egyebek miatt a jelenlegi kormányzathoz, attól nem lesznek nagyobb művészek. Csak a pénzt oszthatja Fekete György és Kerényi Imre, a lapokat nem. De vakok ők is: nem látják, hogy Orbánék süketek a kultúrára, a művészetre. Kolonc a nyakukon.

Mert milyen kormányfő az, akinek az utóbbi évtizedben már csak a dakota közmondások idézésére futja? Akihez a kultúra csak a legtávolabbi értelmében áll közel. Az neki valami, amit az emberek csinálnak: focit, kolbász- és pálinkafesztivált. De még Wass Albertet és Nyírőt sem olvassa, nemhogy kortársakat. Színházban sem igen láthatták őt, és csak a jaj-de-híres-biztos-jó Cézanne tárlatát nézte meg, főleg szuvenírt bevásárlandó. Másra aligha emlékszünk. De ez talán nem volna baj, ha jól kormányozna (elődei sem voltak épp kultúrbuzik, a kormányfők közül műveltségben csak Antall József emelkedett ki), de hát annak megítélése is – maradjunk most annyiban – enyhén kétséges. S ha megszólalnak, ő is, drága barátai is, csak azt tudják szajkózni: keresztény Európa.

Amiből meg az látszik, Európának nemcsak gazdasági-, politikai-, társadalom- és vallástörténetével nincsenek tisztában, de kultúrtörténetével sem (mindezek persze összekapcsolódnak). Magyarán már arra sem emlékeznek, amit az általánosban és a gimiben tanultak. Hogy Európa (avagy amit Európának hiszünk, gondolunk a földrajzi fogalmon túl) nemcsak a kereszténységből áll, de ott volt és van (mögötte, benne, utána, ahogy tetszik) az ókori Athén és Róma, na meg azok reneszánsza, barokkostul. A humanizmus. A klasszicizmus. A felvilágosodás - a francia forradalommal, amely igen, új vallást akart állítani a kereszténység helyébe. És ott az avantgárd is, az se csak annyi, hogy művészek feketére pingáltak egy fehér vásznat. Ilyesmire meg nem is utalunk, hogy pl. Matolcsy mégis arab számokat használ…

De nem állítjuk azt, hogy mindez csak a fideszesekre áll, ám most náluk a kasszakulcs, hogy saját művészeiket megjutalmazzák. Ők fejtik ki nagy ívű gondolataikat, és azt hiszik, igen, ez a kultúra, komplex világkép, csúcs-ideológia.

Pedig e szint, már csak a dakotázásból kiindulva (ami sértő magukra a dakotákra nézve), nem haladja meg a gyermeteg indiánosdiét. Ahogyan a nácik is kedvelték Karl May regényeit. Melyben a hős gyakran a német származású cowboy volt, maga a megtestesült erő, igazságosság, fegyelem, bátorság. Aztán mi lett az egészből. Hát ebből a „kultúrharcból” is csak a romok fognak majd látszódni.