Lehet-e más?

Az LMP megalakulásakor létező igényt elégített ki. Alapítói kevés kivételtől eltekintve tényleges kívülállók voltak, olyanok, akik nem töltötték az előző 20 évet a politika fogságában, és olyanok, akik nem tartoztak oldalakhoz. Pártjuknak már a neve is azt a fajta kívülállóságot sugallja, amit napjainkban nagyjából minden politikus keres: az „egyszerű emberség” álságos maszkjától a szélsőjobboldal rendszerkritikáján a zöld mozgalmak és a kalózpártok posztmateriális értékekre épülő aktivizmusán át a viccpártok ironikus programjaiig. Az LMP-nek be is jött ez az imázs: sokak várakozásával ellentétben a párt rögtön első próbálkozásra a parlamentben kötött ki, viszonylag szép eredménnyel, és ráadásul az egyetlen igazi kis pártként.

Az LMP annyi mindenben más a többi politikai erőnél, hogy néha nehéz megtalálni azokat a központi értékeket, amelyek programjának magját teszik ki. Ott van azoknak a fajta értékeknek a képviselete, amelyek meghaladják a materiális igényeket. Ez megvalósulhat zöld vagy akár vörös színezettel is, és ennek a hozzáállásnak ma Magyarországon a parlamentben az LMP a legfőbb képviselője. Aztán ott van a politikai aktivizmus kérdése: azokat a fajta akciókat, amelyeket a párt politikusai megengednek maguknak, mások akkor sem képesek hasonló hitelességgel végigcsinálni, ha történetesen akarják. (És általában nem is akarják.) Aztán ott van az ideológiák és klasszikus politikai pártok egyfajta dacos elutasítása, illetve az egyenlőségjel behelyezése a jobboldal és a baloldal munkája közé. Az LMP abban is más, mint mások, amit a pragmatizmusról gondol. És végül ott van a politikai kultúra kérdése is, azé, hogy lehet-e a politikát úgy csinálni, mintha nem politika lenne.

A Schiffer András pártelnök és a platformisták közötti vita magját nem a lista elején található elemek képezték – ezekben nagyrész egyezés van közöttük –, hanem sokkal inkább az alja felé lévő kérdések közötti súlyozás. Schiffer látszólag a függetlenséget állította a középpontba, ami részben felfogható egyfajta pragmatizmusként („legyen az LMP a mérleg nyelve”), részben viszont egyfajta kényszeres centrizmusként is. Schiffer egyébként korábban többször is egyértelművé tette, hogy nem hagyja magát befolyásolni a politikai viták által: nyugodt szívvel jelentette fel a Fidesz hatalomátvételének kellős közepén Gyurcsány Ferencet a Sukoró-ügyben, mintha nem érezné és látná a kontextust és a politikai klímát.

Ezzel szemben a platformisták egy másfajta pragmatizmus, a kormányváltás pragmatizmusát helyezték a központba. Ők is megtették azt a lépést, amit a Milla pár hónapja Bajnai beszéde előtt: disztingváltak a baloldal és a jobboldal bűnei között, és a jobboldaléi találtattak súlyosabbaknak. A platform tagjai éppen ezért a centrizmus helyett a Bajnai-féle erőközpont felé való sodródást választották politikai programjukként.

Eddig a pontig rendben is van a dolog: a pár héttel ezelőtti LMP-kongresszuson pedig a két lehetséges irány közül a schifferi kapott – szűk többségű – támogatást. A disszonáns véleményt képviselők a vélemények pluralitását hangsúlyozva platform alapítását határozták el, és – szokatlan eleganciával – annak ellenére is visszaadták Schiffernek a frakció vezetését, hogy ott ők voltak többségben. Ha a történet itt ér véget, nyugtázhattuk volna: az LMP a közép felé indult el, de a dolog még elsülhet máshogy is.

Schiffer András azonban egy másik utat választott. Ne legyenek kétségeink afelől: az elmúlt hetek LMP-s döngicsélése mögött nem a platformisták, hanem Schiffer munkája keresendő. Úgy döntött, hogy számára ez a fajta pluralitás elfogadhatatlan, és hogy politikai eszközöket bevetve fel fog lépni a különvéleményt megfogalmazókkal szemben. Itt történt meg a törés, ami ma is rezonál: Schiffer úgy utasítja el a politikai logika figyelembe vételét, hogy közben a párton belül erőpolitikát játszik belső ellenzékével szemben. Eközben a platform tagjai úgy apellálnak a politikai szükségszerűségre a Bajnai-féle kezdeményezés kapcsán, hogy közben Schifferrel szemben, befelé meg nem hajlandóak politikai harcba belemenni. Elmondható, hogy a két kongresszus között eltelt időszakban a platformisták gyakorlatilag semmiféle politikai lehetőséget nem használtak ki Schiffer ellen, hanem – a moralitás jegyében! – inkább hagyták, hogy a tapintatosságot, taktikusságot csak képeskönyvből ismerő Schiffer azt tegyen velük, amit akar. Megtette, és most az övé a párt.

Adódik tehát a kérdés: mi is az a más politika, ami az LMP-sek szerint lehet? A schifferi megoldás lenne az, amely vak a politikai klímával szemben, szándékosan nem súlyoz a politikai oldalak között, és amely kényszeresen a centrizmust keresi – miközben befelé pedig vad és kíméletlen erőpolitizálást folytat? Vagy épp ellenkezőleg, a platformista politika lenne az a más, ami érzékeli az országos politikai szükségszerűségeket és reagál rá, csak éppen a párton belül nem hajlandó politizálni? Ez olyan, mintha a gerinctelenség és a töketlenség között kellene választani, mindenesetre nem túl kellemes helyzet.

Akkor lehet más a politika? Véleményem szerint lehet, de nem így és főleg nem ilyen magabiztossággal. A politika ugyanis nem véletlenül olyan, amilyen. Annak ellenére, hogy minőségével hatalmas problémák vannak, válaszokat próbál adni azokra a kihívásokra, amely érik, az új médiáktól az állampolgári elvárások megnövekedésén át a folyamatos kontrollon keresztül a populizmusig. A politika azért olyan, amilyen, mert művelői nem tudnak megfelelő minőségű válaszokat adni azokra a nehézségekre, amelyekkel szembe kellene nézniük. A politika működése nem véletlenszerű, hanem nyomás alatt fejlődik.

Ezt a fajta működést kívülről, morális alapon kritizálni könnyű, kifizetődő és egyben végtelenül naiv dolog is. Biztos vagyok benne, hogy mára az LMP-s képviselők is pontosan tudják, miért nem más a politika, mint amilyen ma, és hogy hol buknak el azok, akik ezt nem hajlandók tudomásul venni. Sem a schifferi, sem a platformista válasz nem elég a ma kihívásaira. Sem az nem elfogadható, hogy valaki szándékosan vakon bóklásszon a politikai térben a pártatlanság jegyében, sem pedig az, hogy a morális felsőbbrendűség okán ne állja a sarat a politikai versenyben pártján belül. Igen, ezek valóban más politikák, valóban lehetségesek, de a jelek szerint sem nem eredményesek, sem nem fenntarthatóak. A politikát nem fogjuk varázsütéssel jobbá tenni – mert ha lehetne, már megtették volna azok, akik benne vannak, bármilyen nehéz is elhinni.