Olasz választások: a gavallér, a komikus és a bankárok

Ravasz Ábel | 2013. február 27. - 15:56 | Vélemény

A vasárnap és hétfőn rendezett parlamenti választások után patthelyzet alakulhat ki Olaszországban. Fej a fej melletti eredményt ért el a baloldali Demokrata Párt által vezetett szövetség és a Silvio Berlusconi mögé tömörülő jobbos csoportosulás, és közel annyit ért el a Beppe Grillo komikus által vezetett 5 Csillag Mozgalom is. Lemaradt viszont a szavazatszerzésben a Mario Monti jelenlegi technokrata miniszterelnök által vezetett szövetség.

Bár a végtelenül komplikált olasz rendszernek megfelelően a relatíve legtöbb szavazatot kapó formáció annyi mandátumhoz jut az alsóházban, hogy abszolút többsége legyen – esetünkben ez azt jelenti, hogy a Demokrata Párt (PD) a szavazatok kevesebb mint 30 százalékával a mandátumok 55 százalékához jutott hozzá –, a szenátusban nincs lehetőség stabil többség létrehozására, ugyanis a PD még potenciális szövetségesével a Monti-féle tömörüléssel együtt sem tud többséget szerezni. A további lehetőségek – Berlusconi és Grillo – pedig megfagyasztják a vért úgy a baloldali párt szavazóiban, mint a hatékony kormányzásért aggódó Európában, hiszen ezek a széles szövetségek újabb ciklusnyi kompromisszumhoz és félmegoldásokhoz vezetnének – ha egyáltalán van esély létrejöttükre.

Pár hónappal ezelőtt a kép sokkal tisztábbnak tetszett. Silvio Berlusconi 2011-es lemondása után Mario Monti vezetésével egy az EU által nagyban támogatott szakértői kormány állt fel, amely megpróbált reagálni az olaszországi válságra. Monti olyan legitimitással rendelkezett, amellyel elődjei csak ritkán: elsősorban az érdekelte őt, hogy a piacok és az EU bizalmát megtartsa, és ezt a fő célt a lakosságnak is sikerült eladnia. Mindeközben a balközép oldal megerősödni látszott, és beindultak egyes fiatalítási folyamatok is. A jobboldal pedig szépen lassan megkezdte Berlusconi utódjának megkeresését. Úgy tűnt az a fő kérdés, hogy egy későbbi választás után a Demokrata Pártnak szüksége lesz-e partnerre a kormányzásban, vagy pedig önmagában is képes lesz többséget szerezni a parlament kamaráiban.

2012 őszére azonban kiütköztek a technokrata kormányzás határai. Monti ugyan elvégzett néhány nagyobb reformot – munkaügy, nyugdíjrendszer –, de egyrészt ezek sem sikerültek kifogástalanul, másrészt pedig érintetlenül hagyott számos egyéb problémát, beleértve az igazságügyet, a választási rendszert, a túlköltekezést illetve a versenyképtelen gazdasági ágazatokat. Egy technokrata pedig egy dolgot nem tehet meg: hogy nem mutatkozik elég hatékonynak. A kormányfő lakossági támogatottsága fogyatkozni látszott, és az elégedetlenség növekedésével a politikai tér is megérett egy nagyobb változásra.

Ebben a helyzetben a mindig is jó orráról híres Silvio Berlusconi megérezte a lehetőséget a (sokadik) visszatérésre. 2012 decemberében a „Gavallér” becenévre hallgató politikus véget vetett az utódlásáról szóló találgatásoknak, lerázta magáról a különböző botrányokból ráragadt sarat, és intenzív médiakampányba kezdett. Bejelentette igényét az újbóli miniszterelnökségre, majd pedig pártja, a Szabadság Népe visszavonta támogatását a kormánytól. Monti a megváltozott helyzetre nem reagálhatott másképp: csak lemondással: ezzel egyben megkezdődött a február végére időzített választás kampánya.

Monti úgy döntött, hogy – technokrata imázsát megtartva – belép a választási harcba, és immár lakossági megerősítéssel kívánja folytatni munkáját. Ehhez meg is nyerte több erős, jobb-közép politikus és pártjaik (az ún. „harmadik pólus”) támogatását, és létrehozta a „Montival Olaszországért” fantázianevű szövetséget. Ez az erő azonban nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, és támogatottságuk nem tudta meghaladni a 15 százalékot. A civilek bevonásának markáns igénye sem maradt több, mint beváltatlan ígéret, és a Vatikán támogatása sem rendezte át jelentősebben az erőviszonyokat. Monti a kampány során belesodródott a népszerűségét folytatott harcba, egészen az óvodásokkal való zsírkrétázástól és kutyákkal való fotózkodásig, ami ugyan nem hozott túl sok plusz szavazatot, de részben alá is ásta szakértői imázsát. Mindeközben ellenfelei egyre erősebben támadták őt azzal, hogy nem más, mint a külföldi bankok helytartója.

A Demokrata Párt viszonylag szürke maradt, és visszafogott, konzervatív taktikát választott. A decemberi előválasztásokon a párt egy idősebb, régi vonalas jelöltnek szavazott bizalmat a fiatal és karizmatikus firenzei polgármesterrel, Matteo Renzivel szemben. A párt a kampány során ugyan nem vesztett szavazókat, de nem is tudott új bázist szerezni magának, ráadásul a szövetségi rendszerébe tartozó kis pártok támogatása elolvadt, elsősorban a sokat támadott Baloldal Környezet Szabadság nevű ökopárt esetében. A párton az sem segített amikor kiderült, hogy egy hozzájuk és miniszterelnök-jelöltjükhöz, Pier Luigi Bersanihoz közel álló bank gazdálkodásában visszásságok vannak.

A kampányban láthatóan lubickoló Berlusconi szándékosan kereste a kiélezett helyzeteket – január elején például célzottan tévévitára vállalkozott egy vele szemben hírhedten kritikus újságíróval szemben, és modorával, kiállásával, grandiózusságával maga mellé tudta állítani egykori támogatói egy jelentős részét. Nem hiányoztak az ígéretek sem, az ingatlanadónak például nem csupán az eltörlését, de egyenesen a visszafizetését is megígérte. Ami hatalmas zakónak ígérkezett a jobboldal számára, az relatív sikerrel végződött: miután Berlusconi megerősítette szövetségét az északi régió autonómiáját követelő Északi Ligával, a nevével fémjelzett jobbközépnek titulált választási formáció az északi és a déli végek közös erőfeszítésével négy tized százalékra megközelítette a Demokrata Párt eredményét, több mint négy százalékot javítva nyárhoz képest, és kis híján megszerezve az alsóházi többségét. Berlusconi, akit botrányai egy másik európai országban már régen szalonképtelenné tettek volna, kihasználta az olasz közélet és az olasz politikai elitek állapotát, uralmát a média felett, és saját karizmatikusságát, és látszólag megerőltetés nélkül tért vissza a jobboldal élére.

A kártyákat azonban egy negyedik szereplő megerősödése keverte meg végképp. Beppe Grillo komikus 2009 októberében indította útjának az 5 Csillag Mozgalmat, amely hamar a politikából kiábrándult polgárok gyűjtőhelyévé vált. Céltáblájukban a korrupció, a nepotizmus, az állam működésképtelensége és az EU kritikája áll, ellenszerük pedig a civil szféra bevonása és az egyszerű emberek hatalomátvétele. Azt szeretnék, ha politikusok helyett civilek csinálnák a politikát, méghozzá csak néhány évig. A mozgalom azonos ügyességgel használja fel az új médiákat (elsősorban az internetet) és a személyes találkozókat. Grillo maga karizmatikus személy, aki szatirikus de egyben éles és aktivizáló beszédeivel komoly tömegeket tudott maga mögé állítani. A mozgalom alapvetően populista, leghíresebb akcióikra – mint a „baszd meg nap”, azaz a vaffanculo-day – egyaránt jellemző hogy hatalmas tömegeket mozgatnak meg és lehetőséget adnak ezen tömegek frusztrációinak kiélésére, de az is hogy közben gondosan megtervezett, anyagilag alátámasztott, patikamérlegen mért eseményekről van szó.

Grillo ugyanazért lehet erős, mint Berlusconi: tudja kezelni a médiát, ismeri és élvezi a botrány működését, és az egyszerű emberekhez beszél. Mindeközben azonban a mozgalma befelé hierarchikus jellegű, támogatóinak csupán az interaktivitás érzését, nem pedig annak valóságát tudja nyújtani. Miután jelöltjei először jutottak különféle tartományi pozíciókba, azonnal egyértelművé vált, hogy Grillo nem tűri, ha bárki másra vetül dicsfény rajta kívül, és hogy a belső demokrácia addig tart, amíg az események szorosan a vezetők csoportjának irányítása alatt maradnak. A mozgalmat azonban ezek a problémák láthatóan nem rengették meg, 2012 májusára átlépte a 10%-os határt, és a választások napjára királycsinálóvá vált.

A végeredmény – Demokrata Párt 29.5%, Berlusconi 29.1%, Grillo 25.5%, Monti 10.5% – párhuzamos folyamatok mindegyikét reprezentálja, és tanulságai túlhaladnak Olaszország határain. Egyrészt ott van a Monti-féle technokratizmus szinte teljes politikai bukása: ez hasznos lecke lehet Bajnai Gordonnak is, aki eleddig szintén nem tudott megfelelő felhajtóerőt generálni maga alá egy hasonló múlttal és imázzsal. Aztán ott van a Grillo-féle protestmozgalom, amely egyértelművé teszi, hogy mekkora erő generálható az új médiák, a helyi jelenlét és a vonzó ideológia keverékével, és hogy mennyire nagy tőke kovácsolható az emberek frusztrációjából. És végül ott van Berlusconi újabb visszatérése is, ami napjaink médiapolitizálásának és professzionális kampánycsinálásának tökéletes látlelete.

Az olaszokon persze nem sokat segít, hogy a külföld tanulhat tőlük. Rájuk újabb nehéz időszak vár, aminek a kimenetelét ma még csak felbecsülni sem lehet. Extrém esetben új választások is lehetnek a kormányozhatatlanság miatt. Valószínűbb, hogy valamiféle megegyezés születik majd a felsőházban a Demokrata Párt, Monti és Grillo – esetleg Grillo embereinek egy része – között a kooperációról, amit egy tradicionálisan gyenge kormányzás követhet majd. De Berlusconi is beleszólhat még a történésekbe: tudhat olyat ajánlani, ami miatt az asztalhoz ültetik őt. A Gavallér változatlanul elpusztíthatatlannak bizonyult, és biztosan van még az ingujjában néhány ász. Egy biztos: az Olaszország jövőjéért folytatott harc a választásokkal nem dőlt el, csupán elkezdődött.