Bankelnök lesz e féltekén

Széky János | 2013. március 1. - 21:13 | Vélemény

Eljött hát a (sokak által) várva várt pillanat, Orbán Viktor Matolcsy Györgyöt jelölte a Magyar Nemzeti Bank elnökének. Beteljesültek az idők.

Nem időzöm újra hosszan azoknál a jellembeli adottságoknál és szellemi képességeknél, amelyek alkalmassá teszik Matolcsyt, hogy a fideszes csúcselit teljes jogú, nélkülözhetetlen tagja legyen.

Filozófiáját is csak átabotában tudom összefoglalni: jobb agyfélteke oké, bal agyfélteke nem oké, sztorizás jó, matek rossz. A legjobb racionalitás az irracionalitás. A gazdasági föllendüléshez a „kézzelfogható” dolgok termelésén, esetleg élményfürdők bugyborékolásán kívül hit, remény és szeretet kell (de főleg hit). A pénz meg annak a számolgatása, pláne beosztása csak zavaró tényező, hátráltat, bosszant és nemzetront. Ha nincs elég pénz, hát nyomunk, de úgy, hogy ne legyen infláció, ha mégis van, akkor lekommunikáljuk, mert a kommunikációhoz nem kell számolni.

Így lesz nekünk jó. Jövőre. Két év múlva. Hat év múlva. Húsz év múlva. Majd.

Matolcsy közgazdászi tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy csúcsminiszterségének három éve alatt Magyarország végképp leszakadt a balti és visegrádi államoktól, és a Kelet-Balkán felé közelít – ami nem etnikai előítélet kifejeződése a részemről, hanem ténymegállapítás a statisztikák alapján.

Egész pontosan az történt, hogy míg tőlünk északra a nemzetgazdaságok magukhoz tértek a válság után – vagy lazán átvészelték azt –, és folytatják a növekedést, az én hazám a Nemzeti Ügyek Kormányának s benne Matolcsy miniszternek a vezényletével 2013 elejére visszaért oda, ahonnan 2010 elején elindult, csak míg akkor fölfelé mutattak a trendvonalak, most lefelé mutatnak. Kivéve a külön e célból kozmetikázottakat. Természetesen a liberálisok a felelősek, a posztkommunistákkal nincs túl nagy baj, amíg nem kerülnek számtanista neoliberális befolyás alá.

Ilyen embernek kell most állnia a független Magyar Nemzeti Bank élén. Megfelelő partnere lesz, mondjuk, Mario Draghinak, Jens Weidmann-nak vagy Marek Belkának.

Mindezekről bőven írnak mások. Nekem annyi marad, hogy – cikkem főszereplőjéhez méltóan – nagyívű történelmi kontextusba helyezzem gondolkodói alakját. A kinevezés hat évre szól, Matolcsy mandátuma 2019-ben jár le. Egy évre leszünk csak Trianon századik évfordulójától.

Szólok, hogy komolyra váltottam. Abszolút tévedés azt hinni, hogy Matolcsy unortodox gazdaságtana holmi fideszes termék.. A magyar gazdaság bajai részben az ideológiából származnak, részben azokból a bénító intézkedésekből, amikre a hivatalban lévő gazdasági főfelelős rákényszerült, miután a való világban elkezdte megvalósítani az ideológiáját. De az ellenzéki politikusok nagy része is nagyjából ugyanazt az ideológiát követné, csak azt gondolják, hogy nekik jobban sikerülne, mivelhogy (most) nem szembesülnek a valóság próbájával.

Hogy jön ide Trianon? Úgy, hogy letaglózta az addig nem túl fejlett, de egészségesen fejlődő magyar nemzetgazdaságot. Gyökeresen más viszonyok között gyakorlatilag új nemzetgazdaságot kellett létrehozni. Ez nem egyedi eset a történelemben, ilyen helyzetbe került Lengyelország az államszocializmus összeomlása és a teljes kiúttalanság nyolc éve után, Észtország az orosz uralom alóli felszabadulás után, Szlovákia a különválás után. Ilyenkor vannak bizonyos kikerülhetetlen intézkedések, nem lehet úgy tenni, mintha minden rendben volna, és nem lehet úgy megoldani, hogy ne fájjon sok embernek.

Magyarországon Bethlen István volt az utolsó miniszterelnök, aki tartósan ennek tudatában kormányzott. Lesoványította az államapparátust, később, amikor volt egy kevés pénz, csak az oktatásra volt hajlandó bőkezűen költeni. Megakadályozta a nagybirtok felszámolását – leginkább azért, mert az sokkal termelékenyebb volt, egy radikális, „demokratikus földosztás” az élelmiszer-ellátást veszélyeztette volna –, és az adórendszerrel általában a „gazdagoknak” kedvezett, mert a gazdasági növekedéshez tőke kellett.

És míg a mostani kormányzat kezét-lábát törte, hogy nehogy véletlenül meg kelljen egyeznie a Nemzetközi Valutaalap nevű ENSZ-intézménnyel meg az Európai Unióval, mert akkor fel kell adni valamit a „szuverenitásából” (értsd: ellenőrizhetik a pénzmozgatásait) – Bethlen népszövetségi kölcsönnel stabilizálta a gazdaságot. A Népszövetség Pénzügyi Bizottsága döntött az államháztartásban szükséges lépésekről, beleértve az adóemeléseket, és a Budapesten rezidens főbiztos, Jeremiah Smith amerikai jogász ellenőrizte a magyar költségvetést, vétójoga volt, akár igazításokat is elrendelhetett.

Ahogy az lenni szokott, a nemzeti érdekeket jobban szolgálta a „globalista” és „igazságtalan” gazdaságpolitika, mint a „nemzeti” és „igazságos”. A föllendülést azonban derékba törte a gazdasági világválság. Bethlen lemondott, és ráadásul úgy látszott, hogy politikája kudarchoz vezetett. Azóta, rövid közjátékokkal megszakítva, a kormányon lévők a sajátosan magyar csodaszert keresik. Ideig-óráig eluralog az optikai csalódás, hogy meg is találták. Aztán csak rosszabb lesz, és kezdődik az egész megint elölről, egy másik unortodox megoldással.

Először az a nézet vált uralkodóvá, hogy a magyarság rossz sorsának fő oka egy igazságtalanság, miszerint a tulajdon és a jövedelem aránytalanul nagy része „fajilag idegen” és természeténél fogva nemzetellenes zsidóságé. A megoldás: vegyük el tőlük. Amikor ez teljességgel megvalósult – 1944 nyarán – ugrásszerűen javult a gazdasági helyzet, látszatra legalábbis: a háború legmélyén jobb lett az áruellátás, lassult az infláció, az államháztartás roppant bevételhez jutott (volna), szociális reformokat terveztek. Egy év múlva általános volt az éhezés, és beindult a világtörténelem leggyorsabb inflációja.

Ekkor eluralkodott az a nézet, hogy a katasztrofális gazdasági állapotok fő oka a kapitalisták önzése és a szabályozatlan piac embertelensége. A megoldás: a tulajdont el kell venni a kapitalistáktól, és az „ellátást” a végsőkig szabályozni kell. A gazdaságban az számít, ami kézzelfogható dolgokat termel – ipar, mezőgazdaság – a többire, például az oktatásra minél kevesebbet kell költeni. Úgy látszott, az elgondolás beválik, mert az ipar termelése messze felülmúlta a háború előttit – bár a mezőgazdaságé elmaradt tőle a radikális, demokratikus földreform miatt –, és 1948–49-re megint tűrhetővé vált az életszínvonal.

A „tűrhető” azonban csak a háború előtti átlagos szegénység megközelítését jelentette. Mindenki úgy gondolta, hogy ez még kevés, Rákosiék pedig elérkezettnek látták az időt a gyorsításra: rohamosan iparosítani kell, mert az iparé a jövő (feketeszén és vasérc behozható a Szovjetunióból, bauxit, kőolaj és barnaszén van idehaza is), a mezőgazdaságot pedig kolhozosítani , mert az tervezhető és irányítható (a Rákosiék nem tudták vagy nem akarták tudni, hogy ez mintaképüknél szabályos népirtást jelentett). Az eredmény látszólag nem maradt el: a nemzeti jövedelem rohamosan nőtt, csak éppen a szegénység is megint kibírhatatlan lett az óriási beruházási ráta miatt. Természetesen akkor is a szebb számokkal büszkélkedtek.

Rákosi első bukásával, 1953-ban kezdődött a következő fázis, amikor a kormányok azt igyekeztek bizonyítani, hogy Magyarországon Trianon, a gazdasági világválság, a középosztály tetemes részének kirablása és halálba küldése, a háborús pusztítás, a középosztály másik részének kirablása és megalázása után unortodox módon: politikai szabadság, kapitalizmus és a globális piachoz való akadálytalan kapcsolódás nélkül megszüntethető a nyomor.

A negyvenöt évesnél idősebb mai nemzedékek úgy élték meg, hogy ez sikerült is – a csodaszerrel gyógyítás az öregedő Kádár idején látszólag bevált: mindenkinek volt munkája (munkaalapú társadalom!), a parasztok gazdagodtak (áldott magyar anyaföld!), nem voltak hajléktalanok (igazságosság!), és jobban éltünk, mint a lengyelek vagy a románok (mert mi életrevalóbbak vagyunk! nemzeti büszkeség, Rubik-kocka, golyóstoll!).

Az nem ivódott be a nemzet bal agyféltekéjébe, hogy ez nem annyira a munkaalapú társadalomnak, az áldott magyar anyaföldnek, a társadalmi igazságosságnak és a különleges magyar életrevalóságnak volt köszönhető, hanem a kapitalizmus kénytelen-kelletlen beengedésének reformok és főleg pénz – hitelek – formájában. Amitől a magyar politikai közösség csak nagyon picit lett szabadabb, de nem lett szabad.

Matolcsy, Orbán és a többiek a Kádár-kori unortodoxia neveltjei. Büszkeségük fő tárgya, hogy csökkent az államadósság (nem, egyébként), az államháztartási hiány, nőtt a foglalkoztatottság. Ennek az ára a magán-nyugdíjpénztárak elkommunizálása, a gazdaság agyonadóztatása, az értelmetlen közmunkára kényszerítés volt – feltételezik, hogy meg lehet spórolni a gazdasági és politikai szabadságot, semmibe lehet venni a tulajdon szentségét és a törvény előtti egyenlőséget. Mert vannak csodaszerek. A munka nemesít, akkor is, ha nincs haszna, és valahol hatalmas pénzek vannak, csak a nemzetietlenek és nemzetközi liberálisok nem engednek hozzányúlni.

A következő jegybankelnök működésétől a legalább alapfokú közgazdasági tudással bírók – sajátos agyberendezésén kívül – leginkább talán azért félnek, mert kitelik tőle, hogy hozzányúl a Fidesz számára eddig elérhetetlen pénzhez: a Nemzeti Bank harmincnégy milliárd eurós devizatartalékához. Ott van, minek hever csak úgy parlagon, mért ne lehetne költekezni belőle, ahogy választás előtt szokás? És akkor kész.

Ha viszont kész, akkor a századik évfordulóra remélhetően megszabadulunk Trianon átkának ettől a részétől. Igaz, hogy Magyarország visszahullik az elszigeteltségbe és többségi nyomorba, de legalább megint muszáj lesz valakinek a sarlatánok után ortodoxan kormányozni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője