Lóláb, karó és a magyar képviseleti demokrácia veszte

Másoknak konkrétan a hajléktalanok üldözése, a melegek diszkriminálása, a választási kampány kiherélése vagy a szólásszabadság 19. századi stílusú korlátozása fáj. És vannak megint mások – kiváló értelmiségiek, közírók, bloggerek, sőt még egy hivatásos politikai elemző is –, akik azon háborodnak föl (vagy csak méltatlankodnak, ha nem olyan fölháborodósak), hogy a módosítási javaslat 2. pontja szerint az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja tartalmi szempontból az alkotmánymódosításokat. Tehát „akár” ellentmondások, gonoszságok és hülyeségek is bekerülhetnek „ezentúl” az Alaptörvénybe.

Szólok: eddig is bekerülhettek. A tévhitben, hogy ez valami új, osztozik Martin Schulz is, az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke: „Ha egy törvényhozás olyan szabályt fogad el, amely alapján az alkotmánymódosításokról a jövőben az Alkotmánybíróság nem dönthet (...) az talán összeütközésben állhat az uniós joggal, de nem tudom, várjuk meg, mit mond erről a bizottság”.

Az Alkotmánybíróság eddig sem dönthetett alkotmánymódosításokról. Sőt, ezt a korlátozást saját magára rótta ki 1994-esdöntéseivel: „Ha valamely rendelkezést az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata az Alkotmány előírásai közé iktatott, az az Alkotmány részévé vált, fogalmilag sem lehet annak alkotmányellenességét megállapítani” ((293/B/1994. AB végzés, ABH 1994, 862.).

Az elméleti lehetőséget, hogy talán az alkotmánymódosítás nemcsak formai, eljárásjogi szempontból, hanem tartalmában is lehet alkotmányellenes, 2010 elején vetette föl Paczolay Péter AB-elnök gondolatkísérletként egy alkotmányjogi konferencián, amely a választások után várható fideszes kétharmad következményeit latolgatta, de a nagy nyilvánosság erről nem értesült, s ha értesült volna, akkor sem értette volna. Csaknem három évig tartott, mire a kormány alkotmányjogi trükközése annyira felbőszítette az Alkotmánybíróság amúgy jámbor többségét, hogy ez az elméleti lehetőség egy határozatba bekerült, a többségi Indokolás száznegyvenhat bekezdése közül a 118.-ba.

A szóban forgó határozat nem tartalmi okból minősítette alkotmányellenesnek az Alaptörvényhez csapott, „alkotmányerejű”, de a törvényhozó szerint nem az alkotmányhoz tartozó „Átmeneti rendelkezéseket”. Ám ez is elég volt, hogy kiváltsa a kormány dühreakcióját. Minden jogszabályt, amit az AB az utóbbi időben visszadobott, Orbánék egyszerűen beemeltek az alkotmányba, s így hozzáférhetetlenné tették az AB számára, s mindezt megkoronázták azzal, hogy kizárták a tartalmi normakontroll lehetőségét. Az elmélet – mondom, az alkotmánybíróság huszonhárom éves fennállása alatt sohasem alkalmazták – elmélet maradt.

Önmagában a régi elvvel semmi baj nem lenne. Ha az alkotmány a viszonyítási alap, akkor az, ami az alkotmányban van, szent és mozdíthatatlan. Schulz elnök úr is lehetne műveltebb: az Európai Unióban eléggé elterjedt, hogy a módosításokat tartalmi szempontból nem lehet vizsgálni. Így van ez például Ausztriában, ahol szintén nem ismeretlen a hadakozás a parlament és az alkotmánybíróság között. Németországban pedig meghatározták a módosíthatatlan alkotmánycikkek körét („örökkévalósági klauzulák”), és az ottani Szövetségi Alkotmánybíróság azt vizsgálja, hogy a módosítások ezekkel nincsenek-e ellentmondásban. Most lefogadom: nem lehet kimutatni, hogy az alkotmánymódosítások tartalmi vizsgálatának tilalma ellentétes az európai joggal, de ha valahogy mégis bebizonyítanák, akkor a magyar kormány nyugodtan megkérdezheti: 2012-ig miért nem volt ellentétes?

Schulz (Barroso, Merkel, Reding és itthon sok mindenki) érezni érzi, hogy valami nagyon nincs rendben a magyar demokráciával, az egész új rendszer tekintélyelvű és szabadságellenes; de nem látják pontosan, hogy miért. És épp ezért a magyar kormány eleddig minden esetben ki tudta magyarázni a szemét törvényeit, megúszta kisebb módosításokkal. Most is van rá esélye, ha addig bele nem bukik valami másba.

Folytatva a példát: az alkotmány tényleg „nem játék”, ezért általában nem bízzák a politikusok kultúrájára és önmérsékletére, hogy nyakra-főre ne módosítsák. Láttuk: Németországban bizonyos rendelkezéseket tilos módosítani, a többit meg vizsgálhatja az Alkotmánybíróság. Ausztriában bizonyos esetekben népszavazásnak, máskor a kétkamarás parlament felsőháza kétharmadának kell megerősítenie, de az előírás lehet még szigorúbb is. Az Egyesült Államokban legalább a tagállamok törvényhozásai háromnegyedének külön-külön ratifikálnia kell az alkotmánykiegészítést, rendszerint adott határidőn belül. Magyarországon: szinte semmi, pontosabban, mint annyi mindent, ezt is csak az egykamarás parlament kétharmadától tették függővé. Ha nincs meg a kétharmad, nem lehet alkotmányt módosítani. Ha egy pártnak kétharmada van a parlamentben, azt csinál az alkotmánnyal, amit akar.

Sólyom László egykori elnök az Alkotmánybíróság 2012 decemberéig érvényes álláspontját azzal indokolta nemrég a Népszabadságban, hogy azt „normális viszonyokra szabták”. Hogy mik a normális viszonyok? Amikor nincs kétharmad, vagy van, de tiszteli az Alkotmánybíróságot. A megelőző húsz évben ez a két eset állt fenn. Benne van ebben az a feltevés is, hogy ha van kétharmad, akkor kultúrájánál és önmérsékleténél fogva nem hoz olyan törvényeket, amelyek megrengetnék az alkotmányos rend alapjait. Azt pedig, hogy mi tartozik az alkotmányos rend alapjaihoz, az Alkotmánybíróság mondja meg.

Lehetséges, hogy az Alkotmánybíróság téved? És hogy 2010 előtt is született olyan alkotmánymódosítás, amelyik az alapokat rengette meg? Szerintem igen.

1997-ben az akkori szociálliberális többség kétharmaddal módosította az alkotmányt, belevették a népszavazás részletes szabályait. Ezek között volt az a bekezdés, amely addig csak a „sima” kétharmados népszavazási törvényben szerepelt: az Országgyűlés köteles kiírni az országos népszavazást, ha összegyűlt bizonyos számú aláírás (aztán pedig természetesen köteles a döntésnek megfelelő törvényt hozni).

Az aláírások minimális számát jellegzetes rövidlátással százezerről kétszázezerre emelték, mert így kerülhették el az olyan kínos helyzetet, amilyennek 1995-ben szembesültek: a kommunista Munkáspárt száznyolcvanezer aláírást gyűjtött össze a NATO-csatlakozást ellenző népszavazás ívein, és úgy kellett egy rögtönzött jogi formulával kibekkelni a teljes parlamenti egyetértéssel szembeszálló referendumot.

Az akkori szociálliberális koalícióban senkinek sem tűnt fel, hogy képviseleti demokráciában a parlamentet csak egészen kivételes – mondhatni, élet-halál – helyzetekben lehet bármire kényszeríteni. Ha már van kötelező ügydöntő népszavazás, és muszáj népi kezdeményezésre kiírni, akkor ezt az eljárást nagyon megnehezítik. (A fele akkora népességű Szlovákiában például 350 000 aláírás kell.) Az első, 1989-es magyar népszavazási törvényt még akkor fogadták el, amikor nem volt képviseleti demokrácia, és célszerűnek látszott, ha viszonylag könnyen lehet döntéseket hozni a választások megkerülésével, a nép akaratából, a nem szabadon választott parlament ellenében.

De 1997-ben már szabadon választott parlament hozott törvényeket. A szabaddemokratákban azonban még élt a rendszerváltó romantika (a nép jó, a kormány legalábbis problémás, akár „jobboldali”, akár szocialista vezetésű), az MSZP pedig közjogi ügyekben igyekezett minél inkább jógyerek lenni, kompenzálni kommunista származását. Így sikerült megnyitni a kaput az előtt, hogy az ellenzék kétszázezer aláírást játszva összeszedjen, és törvényt hozzon a választott törvényhozás helyett, akár olyan pitiáner ügyben is, mint az egy eurós vizitdíj, felrúgva a képviseleti demokrácia legfontosabb alapelvét.

Az Alkotmánybíróság ezzel a veszéllyel 1993-ban még tisztában volt, ekkor nyilvánította ki: „A Magyar Köztársaság alkotmányos rendjében a népszuverenitás gyakorlásának elsődleges formája a képviselet” (2/1993 ABH). Tisztában volt vele 1997-ben is. Amikor azonban az akkori ellenzék, benne a Fidesz a termőföldtulajdon ügyében gyorsan összeszedte az aláírásokat egy külföldiek földtulajdonát tiltó népszavazáshoz, és a kormányzat ezt egy saját népszavazással igyekezett kivédeni, az AB az ellenzék mellett foglalt állást, és – saját 1993-as állásfoglalásával szemben – elmarasztalta a kormányt. Kimondva, hogy: „A közvetlen hatalomgyakorlás a népszuverenitás gyakorlásának kivételes formája, amely azonban kivételes megvalósulása eseteiben a képviseleti hatalomgyakorlás fölött áll” (52/1997 ABH). Magyarul, a képviseleti demokráciában első a képviselet, kivéve, amikor nem.

A hivatkozás alapja az 1997. júliusi alkotmánymódosítás volt. Sólyom Lászlót idézem: „A kormánypárti honatyák elfeledkeztek az alkotmánymódosításról. A bírálatokkal az a baj, hogy gyakran kilóg mögülük az önérdek. Előfordul, hogy a párttanácsadók tévednek, aztán kötik az ebet a karóhoz, nehogy kiderüljön, valamit elnéztek.” A képviseleti demokrácia lényege és elsőbbsége tehát Sólyom szerint nem tartozott az alkotmányos rend alapjához. A párttanácsadók tévedése viszont, az, hogy „valamit elnéztek”, attól a pillanattól fogva hozzátartozott, hogy alkotmánymódosítás lett belőle. Ilyenek voltak tehát a normális viszonyok Magyarországon.

Ez volt 1997-ben. Aztán tizenegy évvel később egy kötelező ügydöntő népszavazás, amit kitalálói szociálisnak neveztek, az Alkotmánybíróság aktív segédletével megadta a kegyelemdöfést a magyar képviseleti demokráciának. Újabb négy és fél év múltán az AB fölfedezte, hogy mégiscsak volna keresnivalója az önérdekből módosítgatott alkotmány lólábai körül.

Késő. És ahhoz képest is kevés.

Sokan kérdezgetik, hogy miért nem lázad fel a politikai közösség többsége az országot láthatóan elszigetelő, szegénységbe és szégyenbe döntő kormány ellen. Meg azt is kérdezgetik, hogy miért ilyen impotens az Európa Unió, miért nem ment meg bennünket magunktól. Ez az egyik válasz: mert nem tudják igazából, mi ellen kéne fellázadni, és mitől kellene minket megmenteni. Érezni érzik, hogy az Orbán-rendszerrel baj van, de nem látják, hogy ez a rendszer a 2010 előttinek nem a tagadása, hanem a logikus következménye és folytatása.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője