Nemneo, nemnáci, vagyis az igazság micsodájának elnyerése

Közfelháborodás ugyan van, de csak otthon, az esti híradó-fröccs kombó mellett, vagy a kisbolt pénztárában számolgatva a fityingeket, netán a kricsmiben a megfelelő nyomás elérése és a mindent mindig mindenkinél jobban tudó, az egyetemet sörcsap szakon végzett törzsvendégek általi kellő verbális ingerlés után. Ennyi. Én ugyan még nem láttam napokig-hetekig tüntetni senkit a felelős tárca épülete előtt és csak elvétve találunk példát arra, hibáiért, esetleg bűneiért valamely döntéshozót a szóbeli dá-dán és a szinte jelképes fizetéscsökkentésen túl komolyabban felelősségre vontak volna. Ezzel nem állítom, hogy naponta kellene bírókat meghurcolni, kirúgni és bekaszlizni, hiszen ők is csak gyarló emberek, akik tévedhetnek, ám az fölöttébb gyanús, hogy az igazságszolgáltatás döntéshozatala és végrehajtása makulátlan, miközben az ország bűnözőire nem nehezedik kellő preszió (nem, nem presszó).

Nem rendelkezem jogi végzettséggel, s ezért csupán nehezem tudom értelmezni, miként lehet egyszerre pszichiátriai kezelésre és börtönbüntetésre ítélni egy evidensen többszörös gyilkost. Hiszen, ha beteg, akkor kezelni kell, nem büntetni, ez így emberséges, másképpen pediglen embertelen. Ha viszont nem beteg annyira, hogy azonnali kezelésre szoruljon, nyugodtan várhatunk vele, amíg leül kilenc esztendőt, s csak aztán kell őt gyógyítani, akkor meg rohadtul nem értem, miért enyhíti a betegsége a háromszoros gyilkosságot mindösszesen kilenc évnyi letöltendőre. Orvos sem vagyok, nem tudom diagnosztizálni senki elmeállapotát, ám képes vagyok megítélni, hogy bizony olyan erőteljesen ható, elmeállapotot befolyásoló, gyakorlatilag bizonyítottan és sajnos tapasztaltan emberéletekre veszélyes betegség aligha létezhet e bolygón, amelynek a gyógyítása közel egy teljes évtizeden át elhalasztható lenne. Mert ha létezik, akkor ideje bolygót váltani! Olyan diagnózis viszont sajnos van, amelynek értelmében egyesek egy bármilyen okból (sosem derül ki, milyenből) fegyvertelen embereket megölő személyt (kicsit keletebbre és kicsit nyugatabbra terroristának nevezik az ilyet, amennyiben nem őrült, és sokszor akkor is, ha az) hősként könyveljenek el. Márpedig ez a „diagnózis” egyedül sokéves neveléssel és gondolkodásra tanítással, azaz oktatással gyógyítható. Az említett „hősiesség” két forrása adott esetben az ERŐSZAKOS ÖNKÉNY és a CÉLSZEMÉLYEK SZÁRMAZÁSA.

Nem mérhető bár a gyilkosságok súlyával (meddig?), ám hasonló tőről fakad egy legutóbbi magyarországi bírói döntés, ez viszont semmiképpen sem jelenthet vigaszt számunkra. Az a történész kénytelen bocsánatot kérni a bírósági döntés értelmében a Jobbiktól, aki e pártot neonácinak nevezte egy tévéműsorban, azaz a nyilvánosság előtt. Csak szerényen megjegyzem, azt a Jobbik pártot, amelynek politikusai nyilvánvalóan cigány- és zsidóellenes uszítások kezdeményezői és végrehajtói, akik többek között náció (és szexuális orientáltság és vallás és bőrszín és politikai nézetek stb.) alapján szelektálnak és szelektáltatnának érdekes módon olyan nációkhoz tartozó egyéneket és teljes csoportokat, amelyekkel szemben anno – minő véletlen – éppenséggel a nácizmus követett el emberiesség elleni bűntetteket, példának okáért egy-egy röpke kis világháborús népirtást. Azt a pártot, amelynek hivatalos és nem hivatalos „sajtó”termékei nácikat és fasisztákat – legyen így korrekt a terminológiai megkülönböztetés, kaptam már én kioktatást, amiért egy kalap alá vettem hasonszőrű gyilkosokat – ajnároznak. Amely párt annyira értékeli az európai jogállami demokráciát (értsd: mint a nácizmus egyik alternatíváját), hogy ugyan képviselői szívesen veszik fel uniós és magyar képviselői fizetésüket és juttatásaikat, de azért néha el-elégetik nyilvánosan az uniós zászlót. Amely párt tagjai és szimpatizánsai valamilyen, számunkra érthetetlen okból olykor nyilaskereszteket tetováltatnak a testükre, amelynek karikásostorozó parlamenti képviselője erőszakos cselekmények vádja miatt kénytelen ismételten feljelentéseket elszenvedni. Nos, a magyar igazságszolgáltatás, személyesen Takács Péter Attila és a magyar törvények Takács Péter Attila-i értelmezése a nácizmusra kísértetiesen hasonlító, a nácizmuséival alkalmanként egybevágó eszméket valló és terjesztő pártot ezennel a demokratikus jogrend súlyával megvédte a neonáci bélyegtől. Innentől fogva a Jobbik nem neonáci, azaz kifejezetten nemneonáci. Tehát nemneo és nemnáci. (Csak akkor most majd az a sok neonáci szimpatizáns kire fog szavazni legközelebb?) Azt nem tudom, kellett-e mérlegelnie a tisztelt bíróságnak, hogy e nemneo, nemnáci pártnak a cselekedeteit és verbális nyilatkozatait ugyanúgy az ERŐSZAKOS ÖNKÉNY és a CÉLSZEMÉLYEK SZÁRMAZÁSA határozza meg, mint a gyallai öldöklésért elítélt, de elmeorvosi kezelésre szoruló rendőr bácsiét (aki rendőrként időnként bizonyára át kellett csusszanjon egy-egy pszichiátriai kivizsgáláson).

Mindenesetre megnyugtató, Szlovákiában nem bizonyosodott be, hogy azért gyilkolt valaki cigányokat, mert cigányok voltak.

Mindenesetre megnyugtató, hogy Magyarországon nem parlamenti tényező a nácizmus, tehát a kormánypárt és hivatalnokai, államtitkárai, miniszterei nyugodtan tovább ölelkezhetnek, nyilatkozhatnak, turnézhatnak a Jobbikkal.

Mindenesetre megnyugtató, hogy ha egy szlovákiai magyar párt és annak ifjúsági szervezete egyre nyíltabban egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait a nemneo, nemnáci, de annál minimum nem sokkal jobb Jobbikkal, akkor attól ez a szlovákiai magyar párt de jure (hangsúlyozom: de jure) nem lesz sem neo, sem náci. Hozzáteszem: ám (de facto) jobb sem!

Kedves magyarországi és szlovákiai magyarok, szlovákok, cigányok, zsidók stb., tisztelt hölgyeimésuraim, nagyra becsült nemzetek és nemzetiségek, többségek és kisebbségek! Lehet, kérem, tiszta erőből de jure és de nagyon megnyugodni, az igazság elnyerte méltó... izéjét... na, micsodáját is, bíró urak?!