Jámbor levél egy Nobel-díjasnak a kontinens rothadó gócából

Széky János | 2013. március 29. - 17:04 | Vélemény

Tisztelt Elfriede Jelinek!

Menjen a fenébe.

Ön írt egy nyílt levelet, amelyben a magyarországi politikai folyamatokat a „módszeres fasizálás” kifejezésben foglalja össze. Ezt aláírta ötven német ajkú értelmiségi, aki Önhöz hasonlóan keveset tud Magyarországról.

Mivel később „jobboldali rezsim” kiépítésével vádolja meg az Orbán-kormányt, azt kell hinnem, hogy a jobboldaliság az Ön számára a fasizmus szinonimája. Azt állapítja meg továbbá, hogy „a demokratikus civil társadalom” eszközei, úgymint petíciók, pódiumviták, dokumentumfilmek és hasonlók már elégtelenek, „új radikalizmusra” van szükség.

Először is tájékoztatnom kell, hogy Magyarországot senki nem akarja módszeresen fasisztává tenni, aki mégis, attól nagyon távol áll a módszeresség. A mostani kormányzat, amit, higgye el, nagyon nem szeretek, az 1944. március 19. előtti rendszert tartja az utolsó történetileg vállalható rendszernek, az pedig nem volt fasiszta.

Másodszor, értesítem róla, hogy Orbán Viktor pártjának és kormányzatának „jobboldali” minősítésében sincs teljes egyetértés. Amíg ellenzékben volt, 2002 és 2010 között, kifejezetten szélsőbaloldali jelszavakkal és módszerekkel dolgozott. Kormányra kerülvén pedig az 1990 előtti magyar államszocialista rendszernek azt a politikáját folytatta, hogy a kedvezményezett társadalmi csoportok jólétét piaci teljesítményüktől függetlenül, „módszeresen” igyekezett fenntartani vagy növelni. Ez sült baloldali politika.

Az a sajnálatos körülmény, hogy a jólét elvben nem „mindenkinek”, hanem csak egy szűk felső rétegnek jár ilyen meg nem szolgált alapon, abból ered, hogy a kormányzatnak kevesebb a pénze, amióta nem minden jövedelem folyik be hozzá, csak az adók; viszont a mai felső rétegek igényesebbek, mint egy hajdani átlagos gyári munkás. De a baloldali logika, illetve a logikátlanság ugyanaz.

Harmadszor, nem értem, miből gondolja, hogy az Orbán-rendszer ellen csak a civil társadalom, annak is az önjelölt (illetve Ön által megjelölt) értelmiségi krémje léphet fel. Feltételezve, hogy nincs más politikailag potens szereplő Magyarországon és Európában (elárulom: van), egy ilyen fellépés nem a mostani kormányt, hanem mellékhatásként a liberális képviseleti demokrácia egész intézményrendszerét döntené meg. Elárulom továbbá, hogy az Ön által ajánlott, nyilván romlatlannak vélt demokráciavédő civileket – az „sms-forgalmazóktól” a környezetvédelmi aktivistákig – Orbánék vígan felhasználták a teljhatalomért folytatott hadjáratukban és a győzelem után is.

Negyedszer, soha semmilyen rossz kormányt nem döntöttek meg pódiumviták és dokumentumfilmek. A rossz kormányok vagy a parlamentben buknak meg, vagy tömeges utcai megmozdulások hatására.

Ön mégis úgy gondolja, hogy a bukáshoz vezethet még egy közelebbről meg nem határozott cselekvéssorozat, „az ellennyilvánosság hatalmas lökéshulláma” is, ezt pedig egy bécsi értelmiségi konferenciával akarja megindítani. Előképéül két eseményt jelöl meg: az 1935-ös párizsi nemzetközi antifasiszta írókongresszust („a kultúra védelmében”) és az 1963-as csehországi Kafka-konferenciát (sokak szerint az első fontos lépés volt a prágai tavaszhoz vezető úton).

Sajnálom, hogy egy Nobel-díjast kell történelmi ismeretekkel traktálnom, de azzal, hogy a liblicei kastélyban a Kafka-szakértő Goldstücker professzor és társai semmibe vették a marxista dogmatikát, nem vittek véghez politikai cselekedetet. Azonkívül a mai magyar értelmiség összehasonlíthatatlanul szabadabb, mint az 1963-as cseh és szlovák volt. Ezt, ami most és itt nálunk van, nem hívják totalitárius diktatúrának. Úgyhogy köszönjük, de egy újabb értekezlet minek?

Az 1935-ös nagy írókongresszust pedig bevallottan Moszkvából kezdeményezték az akkor éppen aktuális népfrontpolitika jegyében, a sztálinisták szalonképessé tételére és a francia–szovjet közeledés felgyorsítására. Sikerrel. A nyugat-európai totalitárius rendszerek viszont ettől parányit sem inogtak meg. Úgyhogy köszönjük, de minek? És hát négy évvel később az egész franciabarát népfrontosdinak már semmi értelme nem volt egy bizonyos paktum miatt. Pontosan miért is kellene követni ezt a példát?

Ön azt írja: „A politikailag intézményesült Európa mindezt tétlenül nézi.” Én nem mondanám tétlenségnek mindazt, amit Barrosótól Merkelig, a strasbourgi bíróságtól a Velencei Bizottságig, az Európai Bizottságtól az Európa Tanácsig folyamatosan tesznek a magyar kormány észhez térítése végett. A gond inkább az, hogy nem tudják, mi a teendő, ha egy kormány – meg egy politikai közösség, amelyik elsöprő többséggel megválasztja, és hatásos többséggel támogatja – annyira megbolondul, hogy az uniós csatlakozás után nem teljesíti a csatlakozási feltételeket. Hogy mi az európai intézmények dolga, ha nincs olyan magyar kormány, amelyikkel kommunikálni lehetne, és nincs más olyan politikai erő az országban, amelyik ezt a kormányt képes rövid úton, békésen megbuktatni.

Ostobaságot bárki írhat nyílt levélben, szólásszabadság van. Az, hogy valaki politikai cselekvésre buzdít másokat, már határeset, mégse mondom, hogy ha ennyire felelőtlen, akkor hallgasson, ugyanis az értelmiségi konferenciák – lásd fenn – politikailag hatástalanok, tehát akármit ért Ön új radikalizmuson, annak önmagában sok foganatja nem lehet.

Hogy miért menjen mégis a fenébe? A következőért:

A mi kormányunknak az a rögeszméje, hogy a kommunisták, szociáldemokraták, bal- és jobboldali liberálisok – kormányunk szemszögéből mindez egy és ugyanaz –, tehát 68 gonosz ivadékai a hazai ellenzék sugallatára indítottak offenzívát a demokratikus, értéktisztelő és hazafias magyar kormány ellen. És fordítva: a belső ellenzéket a nemzetközi nagytőkétől a nemzetközi antikapitalista undergroundig terjedő egységfront látja el pénzzel és harcászati tanácsokkal. Ugyanakkor, amikor már a német közszolgálati média is röhögve tudatja közönségével, hogy Orbán egy toporzékoló bohóc; valamint amikor a világ legjámborabb, demokráciabarát diákvezetőit az ágyukból ráncigálja ki a rendőrség, nehogy másnap tüntethessenek a Fidesz ellen, Ön a békés tiltakozás lehetőségeinek kimerüléséről és új radikalizmusról beszél. Sőt, a levele címében zavargásról, zendülésről.

Amitől eleve a Jóisten mentsen meg minket, a szabadság barátait itt, az Ön szavaival „Európa rothadó gócában”.

De, ami nagyobb baj, akármit ért Ön a békés civil tiltakozás kimerülése utáni „új radikalizmuson”, a mi kormányunk csak úgy képes értelmezni, hogy nemzetközi ellenségei most már egyenesen felkelést szítanak. Abban a pillanatban tehát, amikor már lenne ok és indulat az „intézményesült európai politika” egyértelmű fellépésére, Ön tálcán kínálja paranoiás kormányunknak az összeesküvés-elmélete igazolását, az ürügyet a fölnőtt nemzetközi fellépés lejáratására és a hazai tiltakozók elleni, az eddiginél (is) keményebb fellépésre. Köszönjük, de ezt nem kértük.

Talán emlékszik abból az amerikai regényből, amely németül Die Enden der Parabel címmel jelent meg, s aminek a fordításában Ön is részt vett (én Súlyszivárvány címmel fordítottam), a paranoia világ- és politikaformáló jelentőségére. A jövőben szíveskedjék ennek tudatában nyilatkozni a magyar fejleményekről.

Üdvözlettel.
(Aki tudja, adja át.)

A szerző József Attila-díjas műfordító, az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője

Címkék: Orbán-kormány, Fidesz