Babonák kicsiny tára

Létezik egy „haladó nyugati közvélemény”, amely képes a zsarnoki rendszerek észlelésére.

Nem létezik. A magát progresszívnak tekintő nyugati közvélemény csak a legvéresebb atrocitásokat képes észlelni, és azokat se biztosan. Egyetlen, régi példa: az 1956-os magyar forradalom leverése után számos nyugati értelmiségi kiábrándult a kommunista pártból, és elítélte a szovjet beavatkozást. Ugyanők hosszú éveken át nem vették észre Rákosi vagy pláne Sztálin rezsimjének zsarnoki és véres voltát, és soha nem tiltakoztak ellene.

Az értelmiségi, mint a szó is mutatja, intelligensebb a többi embernél, tehát nem manipulálható.

Dehogynem. Itt is egy régi példa, csak mert az osztrák-német értelmiségiek is követendőnek tartják felhívásukban. A haladó közvélemény emlékezetében úgy él az európai „kultúra védelmében” megrendezett 1935-ös párizsi nemzetközi írókongresszus, mint ahol tekintélyes entellektüelek – spontán felháborodással – egyhangúlag fölemelték tiltakozó hangjukat a fasizmus ellen. Ezzel gyakorlatilag modellt adtak ahhoz, hogyan kell a felelős értelmiségnek viselkednie, ha zsarnoki rendszert észlel (a diszkussziót lásd föntebb).

A valóság azonban a következő: néhány évvel korábban Sztálin még arról volt meggyőződve, hogy a gazdasági válság miatt Németországban küszöbön áll a kommunista vezetésű proletárforradalom. Ezért a kommunistáknak nem volt szabad a választásokon összefogniuk más baloldali erőkkel, nevezetesen a nagyon erős szociáldemokratákkal, akiket Sztálinék ekkor még „szociálfasisztáknak” bélyegeztek, mert azzal egyrészt elfogadták volna a burzsoá demokráciát, másrészt ha netán győznek, a hatalomátvétel nem lett volna kommunista. Ezek után a két 1932-es választáson győzött a másik totalitárius párt, és 1933-ban kormányra került. Eredetileg, mint kevesen emlékeznek rá, koalícióban, hiszen nem volt abszolút többsége. Aztán pillanatok alatt felszámolta azt a parlamenti demokráciát, amely lehetővé tette győzelmét.

Sztálin fölismerte, hogy ez az út vezet a sikerhez, úgyhogy száznyolcvan fokos fordulattal 1935-ben meghirdette a népfrontpolitikát: a nyugati kommunistáknak jóban kell lenniük a többi baloldali erővel, beleértve a szociáldemokratákat, majd velük szövetségben meg kell nyerniük a választást. Ha bekerülnek a kormányba, onnan már valahogy felszámolhatják a parlamenti demokráciát (ez a stratégia éppen Magyarországon valósult meg a legtisztábban).

A németországi bukás után a legerősebb nyugati kommunista párt Franciaországban működött – immár a népfrontpolitika szellemében. Így hozta tető alá az írókongresszust a kommunista állambiztonsággal egyre jobban összefonódó, moszkvai székhelyű Komintern utasítására– erről az apróságról a haladó közvéleményt nem értesítették. Az eredmény: a német náci és az olasz fasiszta diktatúra meg se rezdült. A Szovjetunió viszont egy fokkal szalonképesebb lett a nyugati demokráciákban.

Majd 1939-ben újabb száznyolcvan fokos fordulat következett, megkötötték a Molotov–Ribbentrop paktumot. A Szovjetunióba menekülő antifasisztákat kiadták Hitlernek. A haladó nyugati értelmiség nem ért rá feldolgozni az árulást, mivel országai tíz nap múlva már hadban álltak Hitlerrel. Újabb két év után újabb fordulat jött. És az európai kultúrát végül is nem a baloldali értelmiség mentette meg a pusztulástól.

Ha a nyugati értelmiség bármely csoportja tiltakozik, annak politikai súlya van.

Önmagában nincs politikai súlya. Demokráciában a politikai közösségen belül szabadon ütköznek a vélemények, de hogy melyik véleményből lesz tett, azt a választott törvényhozási és végrehajtó hatalom dönti el. A demokratikus pártok és kormányok azonban nem annyira az értelmiségi véleményekre alapozzák döntéseiket, hanem tényekre és szakértői elemzésekre. Miközben Elfriede Jelinek és barátai úgy gondolják, ő fedezték fel a vészes magyarországi demokráciahiányt, ez a német politikai osztály számára annyira nyilvánvaló, hogy már a köztévé gyerekműsorában is mint tényt mutatják be.

Az, hogy Gauck szövetségi elnök meghívta teára Konrád Györgyöt, akinek a nyolcvanadik születésnapjára a magyar köztársasági elnök, minisztérium stb. ügyet sem vetett (kitüntetés? ne röhögjünk!), nem csupán azt jelzi, hogy a német kormányzat becsüli Konrádot, a magyar pedig nem. Hanem azt, hogy a jobbközép német kormányzat jelzi a magyarnak: tudja, hogy Budapesten egy nemzetközi elismeréssel övezett magyar író helyett paranoiás fajankókat tüntetnek ki. És nem Jelinekéktől értesült róla. Ennyit tehetnek például, és tesznek sok minden mást; hogy Budapestről lepereg, az más kérdés.

A magyar demokratikus politikai erők tehetetlenek az ördögi és hatékony Orbánnal szemben, csak a külföld segíthet.

Erről lehet vitatkozni, ugyanis valóban tehetetlennek látszanak mind a jelenlegi „demokratikus ellenzéki” pártok, mind a parlamenten kívüli ellenzék. Sőt azok is. De a tehetetlenség fő oka mégiscsak az a babona, hogy a dolgok Orbán „gonoszsága” miatt fordultak rosszra a 2010 előtti, összességében üdvös állapothoz képest. Nem vetnek számot azzal a ténnyel, hogy Orbánt, akinek politikusi alkatát régóta mindenki ismerte, a választók abszolút többsége ajándékozta meg ekkora hatalommal. Nem látták és – kevés embert és témát kivéve – most sem látják azokat a feltételeket és folyamatokat, amelyek a 2010-es elsöprő győzelmet és a hatalom rákövetkező kiépítését lehetővé tették.

Torzító hatású választási rendszer, bénító és erkölcstelen kétharmados elv, az állambiztonsági múlt lezáratlansága, tehát zavartalan továbbélése a jelenben, gombnyomogató robotok és miniatűr lobbik találkahelyévé devalválódott parlament, az állami bölcsességben bízó, számtanellenes gazdaságpolitika uralma, a liberalizmust kompromittáló összefonódás az utódpárttal, az a hit, hogy liberális csak baloldali lehet – ez mind megvolt 2010 előtt is. Semelyik ügyben nem emlékszem a demokraták tömegtüntéseire itthon, petícióira külföldön. (Az állambiztonság témájában az LMP és az E 2014 végre fölébredt.) Nagyon valószínű, hogy amíg nem lép fel egy vagy több hiteles politikus, aki valami gyökeresen mást akar, addig marad az orbánizmus vagy a meddő viaskodás az orbánizmussal.

Úgy rémlik, Magyarország határain túl ezt némelyek jobban látják, magyarok is, elég pár kilométerrel odébb menni, de a felhívást aláíró német ajkú művészek nem tartoznak a tisztábban látók közé.

A jobboldal „genetikailag” hajlamos a fasizálódásra vagy annak eltűrésére.

Az osztrák-német értelmiségi felhívás Magyarország „módszeres fasizálását” emlegeti, vagyis tudatos tervet feltételez, amelynek célja a fasiszta diktatúra létrehozása volna. Ez badarság, a fasizmus egy totalitárius irányzat, és ilyet Orbánék nem akarnak. Nem annyira tudatosságról, mint inkább a tudatosság vagy egyszerűen a tudás teljes hiányáról tanúskodik az, hogy megjelennek a nem kommunista totalitárius rezsimek bizonyos elemei – mint az olasz fasizmus korporatizmusa és munkakultusza, a nácik „spekulatív tőke” és „kamatrabszolgaság” elleni dühe, meg természetesen az etnikai alapú nacionalizmus –, vagy hogy nyilasszimpatizánsokat jutalmaznak. Történelmi ócskaságok boltja.

Továbbra is vitatom, hogy a Fidesz „jobboldali” volna. A kollégisták belső köre túlságosan el volt foglalva a napi politizálással, semhogy átgondolta volna elvi alapjait; a Fidesz környéki intézetek, alapítványok a napi politikai mániákat szolgálják ki. A magyarországi kommunizmus ideológiai romjain nem építettek semmi újat. A reciklálható törmeléken kívül abból a kevés, kétes értékű ismeretből próbálnak összetákolni valamit, amit a kommunizmus előtti állapotról eljut hozzájuk.

Csak a baloldal lehet igazán antifasiszta, ezért neki kell föllépnie a magyarországi fasizálódás ügyében. Baloldal jó, jobboldal rossz.

A baloldal elemi antifasizmusának kérdésében lásd például – de csak például – a Molotov–Ribbentrop paktumot. Vagy ezt. A demokratikus jobboldal hatásosabb antifasizmusára most nem mondok példákat, sok van.

Ha már a történelmi ócskaságok kerültek szóba, megjegyezném, hogy Elfriede Jelinek tizenhét éven át volt a moszkovita Osztrák Kommunista Párt tagja, amíg e szervezet a keletnémet finanszírozás leállása miatt zsugorított üzemmódba nem ment át. Ez kicsit más helyzet, mint az, ha valaki Magyarországon megadta magát a munkahelyi párttitkár ostromának, hogy a szakmájában egyről kettőre juthasson. Ha valaki a demokratikus Ausztriában kommunista, abban meggyőződés dolgozik.

A következő évtizedben Jelinek sok hívet szerzett azzal az irodalmon kívüli ténykedéssel, hogy kulturális háborút vívott az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és annak nem éppen náciellenes nyilatkozatairól hírhedt – amúgy a totalitarizmust hévvel támadó – vezetője, Jörg Haider ellen. Az eredmény, mint ilyenkor szokás: nulla. Az osztrákok belefáradtak a Néppárt és a szocialisták egyensúlyán és alkuin alapuló korrupt rendszerbe, és az 1999-es választáson a második helyezett Néppárttal majdnem holtversenyben behozták harmadik nagy pártnak az FPÖ-t.

A kormányozhatóság érdekében néppárti-szabadságpárti koalíció alakult a már megszokott szocialista-néppárti nagykoalíció helyett. Haidernek volt annyi taktikai érzéke, hogy nem vállalt tisztséget a bécsi kormányban, de az Unió így is bojkott alá helyezte Ausztriát, és Bécsben hosszan zajlottak a tömegtüntetések. A bojkott hónapok alatt kifulladt – már csak e miatt a kudarc miatt is óvatosak mostanság az Orbánnal szembeni fellépéssel –, az osztrák liberális képviseleti demokrácia működő rendszere viszont meggyógyította önmagát. Az FPÖ visszazsugorodott eredeti kispárti mivoltába. Minden értelmiségi beavatkozás nélkül. A következő, előrehozott választást biztos fölénnyel nyerte a liberális demokrácia alapelveit tiszteletben tartó, jobboldali Néppárt. Amilyen párt most Magyarországon nincs.

Jelinek 2003-ban új célpontot választott, az iraki háborút megindító Egyesült Államokat. Karácsonykor bemutatták proletkultos színpadi művét, a Bambilandot. A háttérfilmen két színésznő kiveri egy fiatalembernek, rá az amerikai zászlóra. A következő évben a szerző megkapta az irodalmi Nobel-díjat, újabb egy év múlva a díjat odaítélő panel egyik – kisebbségben maradt – tagja tiltakozásul kilépett a Svéd Akadémiából.

És végül:

Ezek az értelmiségiek talán tájékozatlanok, de biztosan segíteni akartak. A segítő kezet pedig nem szabad ellökni.

Mint láttuk, az ilyen tiltakozások hatásfoka nulla. Segíteni tehát nem segítenek. Ártani viszont árthatnak. A levél protofasisztaként keretezi a magyar kormányzatot, címében zendülés szítására szólítja fel a haladó értelmiséget, a szövegben új radikalizmust követel. Én megértem, hogy nem tudják pontosan, mit akarnak, és éppen ennek a tisztázására kívánnak az 1935-öshöz hasonló konferenciát összehívni Bécsbe, de sajnálom: ’68-ban diákkorú, később a marxizmusban vagy a posztmodern kritikai elméletben hívő értelmiségiek szájából a „zendülés” meg a „radikalizmus” szó legalábbis félreérthetően hangzik. Nem csoda, hogy szívesen félreértik azok is, akik utálják az Orbán-kormányt, és azok is, akik védik. Az önhitt értelmiségi nagyot szólás leértékeli a felkészült bírálatot és a felelős politizálást.