Egy fenékfogás utóélete

Ravasz Ábel | 2013. április 10. - 12:25 | Vélemény

Miközben Peter Sagan szlovák kerékpáros „fenékfogós ügye” a felszínen borzasztóan banális, az a reakció amit Szlovákiában kiváltott, nagyon sokat elárul arról, mennyire mély gyökereket vert a nacionalizmus és a nők tárgyiasítása Közép-Európa társadalmaiban.

Mint arról a sajtó beszámolt, a kerékpárversenyzés egyik feljövő csillagának számító Sagan egy néhány nappal ezelőtt zajló verseny után lépett túl egy olyan határt, amit nem kellett volna. A versenyző egy belgiumi versenyen második helyet ért el, és a pódium második fokán állva úgy döntött, jó hecc lenne megfogni az épp a győztessel fotózkodó egyik pódiumlány fenekét. A reakció gyakorlatilag azonnali volt: a legtöbb kommentátor egy emberként ítélte el Sagant, aki nyilvánvalóan elszámolta magát. Újságírók, volt versenyzők, női aktivisták és bloggerek össztüze zúdult a versenyzőre, kiemelve éretlenségét, a profiság teljes hiányát és a szituáció félreértését. Sokan közülük egyébként menekülőutat is hagytak a versenyeredményei miatt immár nemzetközileg is egyre inkább ismert Sagannak, mondván fiatal kora és meggondolatlansága miatt követte el ezt a hibát. A versenyző maga élt is ezzel a menekülési lehetőséggel, és videóüzenetben kért bocsánatot viselkedéséért.

Az ügynek ezzel vége is lehetett volna, és akkor tényleg megmaradt volna az egyszerű banalitások szintjén. A nacionalizmus azonban megint sokak rossz tanácsadójának bizonyult. Szlovákiában erős ellenirányú mozgás alakult ki. Az „üggyel” foglalkozó cikkek alatt a biciklist védő, sőt támogató kommentek sora jelent meg. Az érvelés szerint nincsen semmi rossz abban, ha valaki megfogja egy nő fenekét, hisz ez természetes, sőt az egyenesen arra van. Ráadásul a hosztesz maga választott olyan munkát, ahol kézközelbe kerülhet a hátsó fele, arról már nem is beszélve, hogy az ominózus pillanatban épp az első helyezet arcára nyomott puszit, aki meg családapa – hát nem ez a szexuális zaklatás? A létrejövő „Támogasd Peťot – fogj meg egy segget!” Facebook-csoport a cikk írásának pillanatában 7645 tagot számlált, akik egy vagonnyi olyan fotót töltöttek fel, ahol különböző fenekek kerülnek kezek közé, minden létező helyszínen és felállásban.

A kibontakozó ellendiskurzusnak két vonala van. Az egyik egyfajta nemzeti önvédelmi mechanizmus. „A mi fiunkat támadják” – ez az érzés sarkallt sokakat arra, hogy billentyűzetet (vagy feneket) ragadjanak az ügyben. Szlovákia kis ország, és sokak számára a sport jelenti az azonosulás legfontosabb frontját. Szlovákia lakói – nem csak szlovákok – joggal lehetnek büszkék Peter Saganra, aki sportjának egyik legígéretesebb versenyzője, és az elmúlt hónapokban sikert sikerre halmoz. Sokak fejében Sagan kritikája éppen ezért szinte Szlovákia kritikájává transzformálódott át, és úgy érezték, meg kell védeniük hősük becsületét és ezzel egyben saját országuk becsületét. Éppen ezért visszatérő elem az ellenkommentekben – különösen azokban, amely angol nyelven és külföldi fogyasztásra készültek – a szlovákiai nemi viszonyok felsőbbrendűsége a természetellenes nyugati standardokhoz képest.

Ez a nacionalista diskurzus jelentette a táptalajt a második jelentésréteg, a szexizmus védelmének megjelenéséhez. Kommentelők sora, férfiak és nők egyaránt tesznek hitvallást az mellett, hogy amit Sagan csinált, az nem csak hogy benne volt a normában, de egyenesen kívánatos viselkedési mód. A nő legyen nő, a férfi pedig viselkedésével tegye őt nővé, és akkor mindenki boldog lesz. (És itt egyébként nem csak szlovákokról van szó, szép számmal akadnak ilyen ellenvélemények az interneten a nemzetközi kommentek között is.) Saját életmódjukat, viselkedésüket látják visszatükröződni abban, ami történt, és azt természetesnek elfogadva támadják annak kritikusait. Itt megint csak több vonal különböztethető meg: szétszálazásához szexuálpszichológusra lenne szükség, de azt az extrém elemet mindenképpen kiemelném, amelynek használói magát a hoszteszt hibáztatják a történtekért.

Így leplezi le ez a triviális ügy a szlovákiai – de véleményem szerint úgy általában a közép-európai – társadalmaink két fontos működési deficitjét. Az első ezek közül a nemzeti büszkeség kérdése, amely pont bizonytalansága és friss konstrukciója miatt vált ki ilyen heves reakciókat akkor, ha annak valamely tartópillérjét kritizálják. Erre az érzésre játszanak egyébként a mindenkori nacionalista kormányok is: nem akarom kipécézni az Orbán-kormányt, de ők ennek nagymesterei: ha bárki kritizálja őket, az Magyarországot támadja kommunikációjuk szerint. A nemzet, állam és annak celebjei közötti összemosás hatalmas energiákat képes felszabadítani.

A másik dolog pedig az a fajta hihetetlenül erős visszahúzó hatás, amely társadalmaink nőképét nagyban befolyásolja. Szlovákiában és a környező országokban kimaradt az egyenjogúságért folytatott harc intenzív időszaka, melynek során a nyugati társadalmak tisztázni tudták az ehhez hasonló kérdéseket. Az ország a rendszerváltás után átvette a nyugati mintát, és tett lépéseket a szexuális egyenjogúság és a nemi szerepek kiegyenlítése felé, ezek azonban sokak számára inkább tűnnek feleslegesen (vagy akár károsan) átvett, életidegen nyugati mintáknak, mint a társadalmi akarat kifejeződésének. Nem szabad lebecsülni a reklám szerepét sem: bár nyugaton is nagy károkat okoz az a mennyiségű szexuális tartalmú reklám, amivel mindannyiunkat bombáznak – nincs olyan termék, amit ne lehetne egy jó csajjal eladni, mondja a mondás –, a közép-európai régióban a szexszel való reklámozás hatalmas volumenű és hatású. Egy olyan országban, amely még nem békélt meg azzal a ténnyel, hogy a lakói magánéletében használt szexuális forgatókönyvek egy része középkori maradvány, amelyet nem kellene magunkkal vinni a következő évszázadokba, az hogy minden egyes ember lépten-nyomon a nőket tárgyiasító reklámokba ütközik, erősíti az egyenlőség elutasításának percepcióját.

Sagan védelmezőinek egy dologban igaza van: maga a pódiumhelyzet eleve nagyon necces. A győztes versenyzőket válogatott csajok veszik körül figyelmükkel, és a végén eldurrantják a pezsgős üvegeket is, félreérthetetlen szimbolikával: naná, a maszkulinitás ünnepéről van szó. Arról, hogy megünnepeljük, micsoda férfiak a győztesek. Azt azonban tudni kell, hogy a pódiumsportok terén is zajlik már a beszélgetés arról, hogy lehetne elfogadhatóbbá tenni ezeket a ceremóniákat, és egyre több férfi jelenik meg hasonló esztétikai kellékként. (Egy női kerékpárversenyen a harmadik helyezett pont egy ilyen srácon utánozta le ironikusan Sagan mozdulatát.) Véleményem szerint Sagan nem volt teljesen légüres térben akkor, amikor szexuális feszültséget érzett a helyzetben: de ez cseppet sem abból adódott, hogy az érintett hosztesz igényelte volna a sportoló figyelmét (és különösen a kezét). A munkáját végezte egy szexuálisan átitatott közegben.

Ez az eset tehát banalitásában nem volt tanulságok nélküli. Egy azonban biztos: Sagan védelmezői nem tudnak olyan mennyiségű feneket megfogni, amellyel ezt a vitát a saját oldalukra billenthetnék. Az általuk védelmezett férfi-női viszonyok korántsem természetesek, hanem történelmi hagyatékok, a múlt öröksége. Nem olyanok, amit védeni kellene, hanem olyanok, amelyeket meg kellene haladni. A nacionalizmus által motivált válaszreakciók szokás szerint a történelem rossz oldalán vannak.