Az ötödik parancsolat, a jogállam és a zombimegyék

Széky János | 2013. április 12. - 20:05 | Vélemény

Az Izsák nevű Bács-Kiskun megyei kisvárosban két rendőr agyonvert egy román állampolgárságú magyar férfit, akit haragosa meggyanúsított egy láncfűrész ellopásával. Papp Károly, a magyar országos rendőrfőkapitány erre a következőt mondta: „Jogállami keretek között működő rendőrség esetében elfogadhatatlan, megengedhetetlen és tűrhetetlen, hogy egy rendőri intézkedés így fejeződjön be.”

Nincs a világon még egy ország, ahol ez a mondat elhangozhatna. Vagy másképp, nincs a világon olyan ország, ahol egy ilyen mondatot magas rangú tisztségviselő szájából tiltakozás nélkül elfogadnának. Elemezzük!

Azt, hogy békeidőben egyik ember nem ölheti meg a másikat, nem a jogállam tiltja, hanem a nyugati civilizációban a nem hívők között is uralkodó keresztény erkölcs, amely nem tesz különbséget gyilkosság és gyilkosság között a tettes és az áldozat jogállása szerint, és nincs tekintettel az emberölés érzelmi indokoltságára sem. „Ne ölj!” Nem verjük agyon a másikat, és kész. Se jogállamban (Rechtsstaat), se ott, ahol ezt a németes fogalmat a nép 99 százaléka soha nem is hallotta. Sőt még abszolút monarchiákban és diktatúrákban sem.

Ez a tilalom a rendőrökre is kiterjed, amióta és ahol van rendőrség. Azt az államot, ahol (ismétlem: békeidőben) a rendőrök büntetlenül ölhetnek embert, és nem vonja őket felelősségre senki, kemény diktatúrának hívják. De ennek sem ellentéte a jogállam. Hanem, mondjuk, a demokrácia.

A magyar politikai nyelv egyedi sajátossága, hogy az önkényt kizáró politikai rendszer nem a demokrácia, hanem a „jogállam” nevet viseli. Ennek az a fő oka, hogy a demokráciát – az érdekek és nézetek pluralitását, a szabad, versengő választásokat – a szabadság magyar ellenfelei nem szeretik, a szabadság hívei pedig csalódtak benne, mert a pártrendszer és a választások nem töltik be demokratikus funkciójukat. Nevezetesen azt, hogy ha a poltikai közösséget az egyik nézetkört képviselő pártnak nem sikerül boldogabbá tennie, akkor megpróbálhatja egy másik.

Ehelyett nálunk az történt, hogy a kormányra kerülő pártok rendre még boldogtalanabbá teszik a közt. Így maradt hát nekünk a „jogállam”. Vagy amit annak neveznek. A szabadság hívei Magyarországon úgy képzelik el, mint valami mágikus erőt, amely megakadályozza, hogy a kormány azt tegyen, amit akar. (Illetve arra kényszeríti, hogy két választás között egy kicsit úgy is kormányozzon, ahogy az ellenzék akarja). A szabadság ellenfeleinek pedig kiváló ürügy, hogy ne kelljen a demokráciát vagy az egyetemes nyugati normákat szóba hozni.

De nézzük tovább: az országos főkapitány szerint „elfogadhatatlan, megengedhetetlen és tűrhetetlen, hogy egy rendőri intézkedés így fejeződjön be”. Ebben kimondatlanul benne van, hogy a fenti értelmezésű „jogállammal” simán összefér, ha egy rendőri intézkedés így kezdődik. Van egy bizonyos határ, amíg a rendőri intézkedés, amely befejeződhet így is, meg máshogy is, magyarán az erőszak, még elfogadható, megengedhető és tűrhető. Aztán már nem. Azonkívül: ki az, aki nem fogad el, nem enged meg, és nem tűr? Az országos rendőrfőkapitány? A közvélemény? A kormány?

Itt visszaérünk a „jogállam” kontra demokrácia kérdéséhez. Az országos rendőrfőkapitány, Papp Károly folyamatosan tájékoztatta Pintér Sándor belügyminisztert a fejleményekről, Pintér Sándor pedig bizalmáról biztosította Papp Károlyt. Summa summárum, az agyonverés miatt az országos főkapitánynak nem kell lemondania. De miért is kellene? Tehet ő arról, hogy egy eldugott kisvárosi rendőrőrsön valakit agyonvernek? Nem.

Ellenzéki megfigyelőknek csábító lehet az az elmélet, hogy a rendészeti szervek azóta és attól ilyen szörnyűek, hogy ez a kormány van hivatalban. Csak hát ez nem felel meg a valóságnak. Talán emlékezzünk a tatárszentgyörgyi esetre, ahol apát és ötéves kisfiát gyilkolták meg terroristák, mert történetesen cigányok voltak. A kisfiú testében tizennyolc lőtt seb volt, a rendőrök viszont fél napig ragaszkodtak az elektromos tűz verziójához (a merénylők valójában gyújtóbombát dobtak a tetőre, hogy a lakók kimeneküljenek), és ezalatt, hogy szépen mondjuk, nem biztosították kellő alapossággal a nyomokat. A miniszterelnököt akkor Gyurcsány Ferencnek hívták. Felelős volt ezért a botrányért? Pontosan annyira, vagy még kevésbé, mint Papp főkapitány az izsáki esetért.

A baj nem vagy nemcsak az, hogy ki van kormányon. Hanem inkább az, hogy – mint Kőszeg Ferenc rámutatott – a magyar rendőrség valójában a régi csendőrség utóda. A Jobbik a csendőrség visszaállítását követeli – de teljesen fölöslegesen. 1945 előtt, ha szabad ezt a hagyománytisztelő kormányzatot emlékeztetnem rá, a rendőrség nagyvárosi, civil szervezet volt (biztos, fogalmazó, detektívfelügyelő – a beosztások talán ismerősek lehetnek a korfestő prózából), a csendőrség pedig országos, központosított, katonai felépítésű szervezet, katonai rendfokozatokkal. A rendőrséget Magyarországon 1945-ben megszüntették, azóta csak így hívják – a csendőrséget.

Az egész országnak van egy katonai felépítésű rendészeti ereje, és ha egy kisvárosban nem megvédik az állampolgárt, hanem agyonverik, akkor nem bukik meg senki. A világon sokfelé a rendőrség önkormányzati szerv, a választott önkormányzatnak felel (nem csupán együttműködik vele), és a megyei szint fölött nincs további parancsnok. Az adott közösség, amelyik az önkormányzatát megválasztja, elvárja, hogy a saját rendőrei szolgálják és védjék, és ha nem teszik meg, a helyi rendőrfőnök a felelős, tehát lemond. Esetleg vele bukik a polgármester. Vagy a megyei önkormányzat elnöke.

Ezt nevezik demokráciának.

Az utóbbi időben, amióta kiderült, hogy a Fideszt nem fékezi, és nem ellensúlyozza semmi, Magyarországon elkezdtek sokat beszélni a fékekről és ellensúlyokról. Ezeket – tankönyvi alapon – a sajátosan felfogott „jogállammal” hozzák összefüggésbe. A lényeg az, hogy jogászok – rendesbíróságok, az Alkotmánybíróság, ombudsmanok – ideális esetben megakadályozzák, hogy a kormány azt tegyen, amit akart, és rákényszerítik, hogy egy kicsit az ellenzék szája íze szerint cselekedjék. A mintakép az amerikai rendszer, ahol a bírósági hierarchia, csúcsán a Legfelsőbb Bírósággal, megakadályozhatja a cselekvésben a végrehajtó hatalom különféle szintjeit – csak azt nem veszik észre, hogy az amerikai alkotmányos rendszer nemcsak ebből áll. És főleg hogy nem vagyunk Amerikában.

A magyar politikai intézményrendszert az 1990 előtti németről mintázták – gyenge köztársasági elnök, erős kancellár („nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek kormánya”), viszonylag stabil pártszerkezet, és olyan törvényhozási többség, amely nem ellensúly, hanem szinte mindig összhangban van a kormánnyal. Ilyen körülmények között valóban szükség van a nagyhatalmú alkotmánybíróságra. Ám azok, akik a magyar politikai intézményrendszert kidolgozták – talán mert jogászfejjel gondolkoztak –, megfeledkeztek egy másik roppant fontos német fékről-ellensúlyról: az autonóm szövetségi tartományok demokratikus rendszeréről. Ezt persze nem csak úgy kitalálták a németek, hanem a középkorba visszanyúló törzsi és feudális tagozódás szerves következménye. Egyszóval hagyomány.

Magyarországon is van egy ilyen hagyomány: a legnagyobb városok autonómiája és a főleg megyerendszer. A vármegyék hosszú évszázadokon át a napi politizálás fő színterei, a rendi önkormányzat és a közigazgatás legfontosabb egységei voltak. Minden állami funkció hozzájuk tartozott – a csendőrség megalapítása előtt – a rendészettől az egészségügyig és árvaellátásig. 1990 után azonban kormányaink/parlamentünk a megyerendszert nem hogy demokratizálták volna, de fokozatosan kiüresítették. Végül, nem sokkal a történeti fontosságot hangsúlyozó Alaptörvény hatályba lépése után elvették tőlük intézményfenntartó jogukat is, helyi fejlesztési ügynökségekké degradálódtak.

A magyar rendőrség önmagában is központosított, hierarchikus szervezet – a mostani kormány viszont mindent központosítani akar. „A hatékonyabb működés érdekében.” Láthatjuk a hatékonyabb működés példáit a rendészettől a KLIK alá rendelt iskolaügyig. Arról, hogy egy megye rendőrsége csakugyan annak a megyének a rendőrsége legyen, amelyikben a rendet fenn kell tartani, szó se essék. Az izsáki ügyben az országos főkapitány nyilatkozik, akinek gyakorlatilag semmi köze hozzá. És természetesen üres általánosságokat nyilatkozik, ez pedig természetesen elég ahhoz, hogy a belügyminiszter megbízzék benne, a miniszterelnök pedig töretlenül megbízzék a belügyminiszterben.

Maga a tragédia nem példátlan, sajnos patinás demokráciákban is megtörténik hasonló. Ami példátlan: a felelősség elillanása a híg politikai levegőben.

Az alsóbb szinteken elkövetett atrocitásoknak egyszerűen nincs felelősük (mint az, megjegyzem, a 2006-os őszi események után is világosan kiderült). A helyi főkapitány az országos főkapitánynak felel, az országos főkapitány a belügyminiszternek, a belügyminiszter a miniszterelnöknek, mindenki vállat von a maga szintjén , és fölfelé mutat, mígnem már nincs hová mutatni, csak a vállrándítás marad.

És amilyenek a mostani kormány hajlamai, egyre több szférában lesz így, emberhalállal vagy anélkül

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.