Utak a labirintusból

Ravasz Ábel | 2013. április 17. - 14:06 | Vélemény

Az gyakorlatilag közhelyszámba megy, hogy a politika jelenlegi formájában rossz. Mármint hogy nem tudja beteljesíteni a küldetését – a jó (vagy minimálisan jobb) élet keresése, jobb forráselosztás, társadalmi igazságosság, közjavak előállítása –, és hogy csupán a politikusok haszonszerzését szolgálja, az állampolgárok rovására, vagy éppen ellenére. Nem véletlen, hogy ilyen vonzereje van ma világszerte a politikán kívül állást hirdető pártoknak, akármekkora logika lehetetlenséget is jelent az ilyen. A politikai elitek vs. kívülálló politikusok ma az egyik legfontosabb törésvonallá vált – fontosabb, mint a jobb-bal.

Ennek egyik oka az, hogy a politikában technokrata fordulat tanúi lehettünk. Ami nyugaton, az érett demokráciákban hosszú évtizedek alatt zajlott le, azt a diktatúrákból érkező rendszerek – nem csak a posztkommunisták, de például az Ibériai-félsziget posztfasiszta országai is – egyben és gyorsan kapták meg a nyakukba. Amire régiónkban lehetőség nyílt a tartós demokráciára, addigra a kommukációs eszközök és a politikacsinálás mint szakma olyan szintű professzionalizálódáson ment át, hogy egész egyszerűen túl nagy lépésveszteségbe került volna az, aki nem adoptálja a legfrissebb technikai újításokat. Nem telt egy egy évtized sem, mire a régióban gyakorlatilag minden releváns párt a morális alapokról a technikai alapokra lépett át.

Ennek a fordulatnak az egyik fontos eleme a közvéleménykutatások előretörése. A ma pártjai nem felülről mondják meg a tutit, hanem alulról, az emberektől gyűjtik be azok véleményeit, és ahhoz alkalmazkodnak. Ennek persze van jó része is, de összességében a kép negatív, hiszen a politika dolga nem az, hogy a politikával csak érintőlegesen foglalkozó emberek szintjén előforduló nézeteket és hangulatokat reprodukálja, hanem az, hogy lehetséges válaszokat és kiutakat adjon a legfontosabb társadalmi problémákra. Ezt a funkciót a közvéleménykutatásoktól való függés miatt a pártok egyre kevésbé töltik be. Ez az oka annak is, hogy egyre inkább elmosódnak az ideológiai különbségek a pártok között, és értelmetlenné válik a jobb és bal közötti leosztás – minden párt ugyanonnan, „az emberektől” szerzi be inspirációját, és abból hasonló válaszokhoz jut. Az egymáshoz nézeteiket tekintve egyre közelebb érő pártok mindenközben a kommunikációs szintjén – a technikai fejlődésnek és a profi politika ma domináns stratégiáinak köszönhetően – egyre erősebben és keményebben támadják egymást. A pártok egyre kisebb nézetbeli különbségeket tűntetnek fel egyre nagyobbnak, és ez a színjáték nagyon sokaknak minimum gyanús. Sokakban fogalmazódik meg a kérdés: ez így tényleg kóser, tényleg az történik amit látok, vagy pedig színjáték az egész?

Nagyon könnyű a fenti kérdésre úgy válaszolni: az egész átverés. De a dolog nem ilyen egyszerű. A politika nem pusztán azért olyan, amilyen, mert valamiféle összefogás van az elitek között az emberek kizsákmányolására. Nincsen. Egész egyszerűen a politika módszertanilag nem érte utol a környezeti kihívásokat. Ezt abból is nagyon jól lehet látni, hogyha az új, „politikán kívüli” pártok egyike valamiféle hatalom közelébe kerül, akkor vagy hirtelen a szokásos politika mintáit kezdi el követni, vagy pedig csúfos kudarcot vall.

Kialakulóban van egy szavazóbázis, amely csalódottsága miatt nem hajlandó klasszikus politikai pártokra szavazni. Ők azok, akik egyik protestpárttól a másikig vándorolnak, attól függetlenül, hogy azok épp szélsőjobbosok, zöldek, libertáriusok, újbalosok. (Magyarországon ilyen az LMP/Jobbik nexus, Szlovákiában pedig mondjuk az SaS/OľaNO/NOVA útvonal, hogy a többi törmelékről ne is beszéljünk.) Sőt egyre többen vannak olyanok is, akik az új pártokra sem hajlandóak szavazni, hiszen néhányszor már megégették magukat velük. Rekordmagasságban van a bizonytalanok aránya, és ez egy nemzetközi tendencia. A kiutak egyre kevésbé látszanak – a nagy ígéretnek tűnő populizmus sem volt képes hosszú távon megtartani a szavazókat.

A probléma magjában a politika és a kormányzatok rossz teljesítménye áll. Olyan mértékű a külső nyomás a politikán (média, közvéleménykutatások, online források), hogy a politikacsinálás nagy része arra megy el, hogy a pártok menedzselik magukat is imázsukat. Mielőtt ezért valaki elítéli őket – a szavazók azok, akik büntetnek minden olyan pártot, amely nem ad eleget a külsőségekre. Nem lenne politikai reklám, ha nem lenne közönsége.

A politikai iránti bizalom válsága nem tűnik megoldhatónak csupán új politikai irányzatok és ötletek bevonásával. A spanyolviaszt láthatóan senkinek sem sikerült megtalálni. A populizmus eszköztára és a politikán kívüliség nyelve sem hozott tartós sikert. Egész egyszerűen valahogy fel kell szabadítani a politikai cselekvést a külső nyomás alól, különben nincs esély a tartósan bizalmatlanok újbóli bevonására a politikába.

Három út látszik, az első kettő számomra zsákutcának tűnik. Az első a lemondás az elbizonytalanódról. Tehát, minél kevesebb emberrel foglalkozni, és csak az ő érdeklődésük megtartására gondolkozni. A végül meg nem valósult magyarországi választási regisztráció ebbe az irányba jelentett volna elmozdulást – de itt a kockázat hatalmas, hiszen a politika által feladott, kint ragadó rétegek komoly destabilizációs tényezőt jelenthetnének a teljes demokratikus működésre. A második út a demokratikus normák leépítése. Ez felszabadítja a kormányokat a nyomás nagy része alól (kisebb ellenőrzés, kisebb esély a kormányváltásra), ami hatékonyabb politikai cselekvést tesz lehetővé, de egyben iszonyatos kockázatot vállal be ezért. Legyen egy kormány bármennyire is jóindulatú, nem szabad a kezében eltúlzott erőt összpontosítani. Az egyik ember Raszkolnyikovja a másik Raszputyinja: ami itt jóindulatú reformnak tűnik, ott látszhat egy diktátor játékának.

Marad a harmadik út, természetesen és tipikusan a legnehezebb. Eszközöket kell találni arra, hogy a politikára neheződő, alapvetően technológiai természetű nyomás ne hatalmasodjon el a politika felett. Alapvető filozófiai váltásra lenne szükség – egyensúlyt kellene találni a politikai sikeresség (=szavazatok) és a politikai hatékonyság (=jó intézkedések) között. Sem az nem út, ha valaki úgy tesz, mintha nem lenne szükség ilyen változásra (lásd Smer), sem az ha valaki a fenti antidemokratikus utak egyikét választja (lásd Fidesz). A kihívás hatalmas, a tét a demokrácia jövője. A megkívánt új eszköztár kifejlesztése nem lesz sem könnyű, sem gyors folyamat, de azok a rövidítések, amiket fent vázoltam, és amelyet megannyi politikai erő kínál, valójában tévutak amelyek sokkal nem vezetnek el egy jobb minőséghez. Ez az, amit úgy hívhatunk, hogy új politikai kultúrára van szükség. Csakhogy ez egy kétoldalú elvárás, és nem csak a politikusok és pártjaik működésének, de a szavazók elvárásainak is fel kell nőni a kor kihívásaihoz.

Címkék: politikai pártok