Mire vár Szlovákia…?

Miután a szerb kormány megegyezett a kosovóival, a szerb szkupstina is elfogadta azt a deklarációt, ami alapján ugyan Szerbia nem ismeri el egykori tartománya, Kosovo függetlenségét mint önálló államét, köztársaságét, de gyakorlatilag az egyezmény de facto Kosovo teljes különállásának elismerését jelenti. S amíg Kína és Oroszország kitart, Kosovo az ENSZ és sok más nemzetközi szervezet tagja sem lehet (lásd: a fociválogatott nem mehet a vébéselejtezőre), vagyis amolyan új Palesztina lesz ez. Mégis, az biztos, hogy Kosovóban egységes lesz még a rendőrség is, nem lesz szerb katonaság, a szerbek által lakott északi területek pedig ugyan kapnak ilyen-olyan autonóm jogköröket, nem is keveset, de előbb-utóbb integrálódni fognak.

Az albán vámosok már eddig is a szerb-kosovói határon álltak – s még csak ellentmondásosnak sem mondható módon épp a kosovói szerb „elitnek”, üzletembereknek, vagyis maffiózóknak tett jót, akik a szürke zónában jól megszedhették magukat, hisz a szerb-kosovói áruforgalom igen jelentős, noha elvileg szerb részről ez egy patrióta számára minimum tilos. De mit lehet tenni, ha a vajdasági (magyar) paraszt búzáját oly jó áron vásárolja fel az albán pék? És minden más szerbiai árut is – hát legalább a szerb közvetítők is leszedik a sápot. Magyarán csak papírra került egy olyan állapot, amely már tizenéve működik, miután 1999-ben a NATO-bombázások hatására a szerb hatalom kivonult a tartományból. De facto azóta Kosovo független, később de jure is kikiáltotta magát annak, e függetlenséget a világ nagyhatalmai pedig a fentebb említetteken kívül elfogadták, ahogyan az európai államok többsége is. Kivéve a hagyományosan szerbbarát görögöket, meg Bosznia-Hercegovinát, amelynek egyik „tagköztársasága” mégiscsak szerb (a föderáció szerb elnökét épp most tartóztatták le korrupció miatt), így blokkolhatják a közös elnökségben az effajta döntéseket. Továbbá a spanyolok, saját maguk miatt, mármint nehogy precedens teremtődjék a II. világháború utáni status quo-ban - miszerint a határok sérthetetlenek -, aztán a katalánok, baszkok hirtelen nekilóduljanak az önállóságnak.

De íme, a határok mégsem sérthetetlenek, erre bizonyíték Kosovo – ám ehhez nem elsősorban az kellett, hogy az ott élő albánok kitartóan harcoljanak külön nemzetállamukért, hanem mert a szerb hatalom a kilencvenes években irtotta őket, túllőtt minden célon, ami mellett már mégsem lehetett elmenni, ha már épp Boszniában oly szépen elment a nemzetközi közösség. Az albánok pedig régóta készültek erre, a 90-es évek eleje óta külön intézményrendszert hoztak létre, államot az államban, saját iskola- és egészségügyi rendszerrel, önsegélyezéssel, végül katonasággal.

Ha azonban ránézünk a térképre, Nyugat- és Közép-Európában feltűnik egy furcsa folt, még egy országé, mely nem ismeri el Kosovót. Igen: Szlovákia. Gondolhatnánk itt valami ősi, pánszláv szerb-szlovák barátságra, de ilyenről szó sincs, pláne, hogy a szerbek pravoszlávok mind egy szálig, és egymáshoz maximum annyi közük, hogy a Vajdaságban él(t) vagy ötvenezer szlovák, akik lassan mind egy szálig asszimilálódnak. Így aztán nem nehéz kitalálni, a mindenkori szlovák kormány mitől van beijedve – hogy a kosovói albán példát látva vérszemet kapnak a felvidéki magyarok!

Minden nemzet tagjai között van egy halom féleszű, akár azt is megkockáztathatjuk, hogy a többség politikailag vak és bolond, de hát általában mégis egy kisebbség uralkodik, az elit, mely váltogatja egymást, legalábbis a jobbik esetben. Szlovákiában is volt már váltás 1999 óta, de itt van, nem és nem – Kosovót függetlenként egyik kormány sem ismeri el. Ha vannak is érveik – kinek nincsenek –, azok már csak azért sem érdekesek, mert már a szerb érvek sem azok. A szerb parlamentben még a legtöbb ellenzéki párt is megszavazta a rezolúciót, a kormányon pedig épp az a vörös-fekete koalíció van, azaz a szocialisták és az egykori radikálisok, akik a legfelelősebb a népirtó politikáért, legalábbis a korábbi pártvezetők. Még ők is köpönyeget váltottak, olyan Európa-párti és háborúellenes dumát nyomatnak, hogy az már nekem is túlzás (és hihetetlen és hiteltelen persze, de ez most nem témánk), és csupán a szélsőjobb ellenzék az, amely azzal jön, hogy mindnyájan Kosovón születtünk, az az ősi anyaföld, nem engedhetjük el. (Akárcsak Magyarország, a magyarok esetében – területi igények nincsenek, a társadalom többségét már régóta nem érdekli se Trianon, se a revízió, és csak idült barmok vélik úgy, hogy Erdélyt nem adjuk, avagy mindent vissza.)

Vagyis amikor a szerb társadalom valójában már rég immunis a kérdésre, és leszarja, mi van Kosovóval (az ottani szerbek java átköltözött, vagy a kettős létre játszva Szerbiában felveszi a segélyt, mint menekült, ott meg eléldegél a fizetésből, nyugdíjból, amit szintén a szerb hatalom küld oda), valamint a szerb kormányzat a liberális politikai opciót magáévá téve, Európa mellett döntve inkább lemondott Kosovóról, mondván, ez a maximum, amit elérhettek, addig nem, nem, nem, Szlovákia kitart.

Hogy ez mit jelent? Épp semmit. Legfeljebb annyit, hogy Szlovákia lemond arról, hogy Kosovóval kereskedjék. Nem tudom, van-e és mekkora gazdasági együttműködés, de az tuti, hogy már ezentúl sem ment be vagy jött ki úgy Kosovóba/ból áru, hogy a papírok fejlécén, a pecséten ne ez állt volna: Republika e Kosovës. Még a szerbek is így kereskedtek, mert hát a pénznek nincs szaga, nyelve, származása és területi igénye, a pénz nem tart a kisebbségi autonómiától, sem a többségi szupremációtól, a pénz számára nincs nemzetközi precedens, és a nemzetközi jogot sem épp miatta találták ki, vagy ha igen, az is csak azt jelzi, milyen független.

A szlovák kormány(ok) tökölésére túl sok szót nem érdemes pazarolni. Vélhetően az általános nemzeti diskurzus azon része ez, ami az ő fejükbe szöget vert, míg más európai államok rég nem tartanak attól, hogy a területükön élő kisebbségek szakadárokká válnak már megest. Kicsik, tehát frusztráltak, frusztráltak, hát mintegy erőt fitogtatnak. A közép-európai nyomoronckodás, akarnoskodás jele ez, amikor a különutas különlegesség egy abszolút felesleges hülyeségben csúcsosodik ki szlovák részről.

Amiből így, ebben a formájában már a szerbek sem kérnek.