A korrupciótól a nyerő koalícióig

Magyar ezzel nem csak a módszerekre utalt, hanem egyben arra a jelentős különbségre is, mi szerint ezúttal nem az oligarcháknak van kormánya, hanem a kormánynak oligarchái, amely egy következő szintet jelent az állam elfoglalásával. Bár Magyar szóhasználatát pontatlannak és erősen túlzónak érzem, érdemesnek tűnik elgondolkodni kormány, oligarcha és szavazó viszonyán a 20. században.

A képviseleti demokrácia, mint ötlet, arról szól, hogy a kormányzatról hozott közös döntésekkel kapcsolatban azonos súllyal rendelkező állampolgárok közvetlenül képviselőket választanak maguknak, hogy ő azután közvetve képviseljék érdekeiket a kormányzás mindennapi folyása során. A rendszerben két fajta ellenőrző mechanizmus is van: egyrészt a törvények és az alkotmány garantálják azt, hogy a kormányzás a cikluson belül bizonyos keretek között zajlik, és nem tud átcsapni más mederbe. Nyilván a mindenkori kormánynak van ereje az önmagára vonatkozó szabályok megváltoztatására, ezért kerülnek a rendszerbe az alkotmánybíróságok és a hozzájuk hasonló intézmények. A másik ellenőrző mechanizmus a ciklusok közötti, ami lehetővé teszi a polgárok számára, hogy leváltsák azt, akit le szeretnének, és valaki mást tegyenek a helyére.

Olyan méretű közösségek esetében, mint a modern nemzetállamok – legyen szó öt millió vagy egy milliárd főről – gyakorlatilag lehetetlen elvárás az a városállamokban még elképzelhetőnek tűnő dolog, hogy a választó személyesen és jól ismerje a képviselőjét, sőt azokat is, akikkel szemben pontosan őt választotta ki. A ma szavazója néhány helyi politikus mellett elsősorban azokat ismeri, akik bejutnak az országos médiákba, és akiket a pártok nyomnak maguk előtt. Ehhez rengeteg pénz kell, ahhoz pedig, hogy valaki a modern, professzionális kampányok idején állni tudja a sarat és fel tudja venni a versenyt a konkurenseivel, még több.

Az állam ad bizonyos anyagi támogatást a pártoknak, és általában a jelöltek is képesek valamiféle anyagi felhajtóerő megteremtésére, de összességében úgy tűnik, hogy a demokratikus politikai rendszerek kiszolgáltatottjaivá váltak a pénzszerzés kényszerének. Amerikai elemzők már több évtizede kongatják a vészharangokat azzal kapcsolatban, hogy képviselőik idejük jelentős részét pontosan azzal töltik, hogy anyagilag biztosítsák politikai túlélésüket. Nálunk sincs ez teljesen másképp, bár a támogatók sokkal inkább maradnak az árnyékban, névtelenül, mint mondjuk az USA esetében.

Tetszik-nem tetszik, a megfelelő tőkével és ambíciókkal rendelkező személyek és szervezetek így a politikai rendszer de facto intézményes részévé váltak. Ma már a helyi önkormányzatok szintjén is nehéz komolyabb donorok nélkül kampányt folytatni, országosan pedig gyakorlatilag lehetetlen. Természetesen megfelelő csillagzat alatt protestpártok, valóban társadalmi mozgalomként működő szervezetek képesek jó eredmények elérésére ilyen típusú támogatók nélkül is, hosszú távú fennmaradásuk azonban már az intézményesüléstől függ.

A demokratikus államok jogrendje általában formálisan nem ismeri el ezt az összefonódás. A párt- és kampányfinanszírozási, összeférhetetlenségi és lobbizási szabályok olyan kereteket határoznak meg politika és tőke kommunikációjára, amelyeket egyik fél sem szándékozik betartani. Ez szürke zónát hoz létre, amelyben minden állampolgár tisztában van azzal, hogy a pártok nem annyit és nem úgy költenek, mint ahogyan azt hivatalosan bevallják, és nem azok a fő donorjaik, akik megjelennek a hivatalos dokumentumokban. Ennek a hatása a demokrácia állapotára borzasztó, hiszen nagy tömegek számára alapból hitelteleníti a politikusok minden további lépését.

Nagyon úgy tűnik, hogy bár a jogrend merev maradt a fenti összefonódással kapcsolatban, társadalmaink egyfajta megengedőbb normarendszerrel reagáltak a fennálló helyzetre. Olyan, mintha a korrupciót és nepotizmust elkerülhetetlen, sőt szinte természetes jelenségnek kezelnénk, elvárásunk pedig csupán az lenne, hogy ezek ne a politika céljai, hanem csupán járulékos következményei lennének. Magyarul: az még elmegy, hogy a te embered nyer a pályázaton, vagy te magad gazdagodsz meg egy intézkedés nyomán, amíg maga a pályázat vagy az intézkedés társadalmilag hasznos, vagy legalábbis nem árt különösebben. A „valaki mindig jól jár” logikája egyszerre eltompító és felszabadító: egyrészt teret nyit a politikának arra, hogy nyugodtan járjon el korrupt módon bizonyos kereteken belül, másfelől viszont – akármilyen borzasztó ezt kimondani – lehetőséget teremt az állampolgároknak egy erősebb azonosulásra a politikai rendszerrel, amennyiben annak korrupciója így a „szükséges, elkerülhetetlen rossz” skatulyába kerül.

Vannak azonban olyan korrupt eljárások is, amelyek ezt az egyébként nagy megengedő kritériumot sem teljesítik. Ezek azok a pályázatok, közbeszerzések, szerződések, törvények, amelyek kifejezetten a korrupt félre vannak szabva, és jelentős károkat okoznak az államnak. Az ilyen ügyek már semmilyen formában nem számíthatnak a közönség toleranciájára, jóindulatára: ezeket a sajtó kiemelt érdeklődéssel kezeli, botrányok alakulnak ki belőlük, és esetenként beléjük is lehet bukni. Esetenként, de korántsem mindig. Azok a kormányok vannak a leginkább kitéve az ilyen botrányoknak, amelyek megválasztásukhoz nagy mennyiségű külső forrás bevonására kényszerültek: oligarchák, gazdasági érdekcsoportok pénzére, akik nem jótékonyságból, hanem befektetésként támogatják a politikusokat és pártjaikat, és valamit várnak is érte cserébe. Ez a Magyar Bálint által „az oligarchának van kormánya”-ként definiált állapot, és az eddigi szlovákiai és magyarországi kormányokat elsősorban ez az állapot jellemezte, a kiszolgáltatottság különböző fokain.

A felvetés, hogy az Orbán-kormány ennél továbbmegy, nem teljesen alaptalan. Itt van rögtön a trafikok esete – nem csupán arról van szó, hogy Orbánék kiszolgálnák valaki érdekeit, hanem sokkal inkább arról, hogy ők maguk kezdeményezik az eljárást, amivel megteremtik a hozzájuk lojális kedvezményezettek körét, akik azután különféle módokon viszonozhatják a szívességet. Más esetekben is láthattuk, hogy a kormány – jól dokumentált oligarchikus támogatói mellett – saját maga is igyekszik új gazdasági szereplőket felemelni maga mellé. Ez azonban véleményem szerint egyáltalán nem maffiakormány, vagy maffiamódszer, hanem a politikai túlélésért folytatott harc újabb eszköze és terepe. Annyiban mindenesetre szimpatikusabb, mint az „oligarcha diktál” modell, hogy itt legalább a választott kormány az, aki kezdeményez. De ez egyben az egyetlen szimpatikus dolog is az egésszel kapcsolatban: az, hogy egy kormány egy középkori királyság módjára, gyakorlatilag feudális rendszert létrehozva alapozza meg hosszú távú támogatottságát, a képviseleti demokrácia teljes meghekkelése, és nem kompatibilis sem a betűjével, sem a szellemével. Arra is rámutat, hogy a kormány mit gondol újraválasztása esélyeiről: anélkül nem fog menni, hogy ne teremtsék meg a saját kedvezményezettjeik, adósaik minél nagyobb körét. Játékelméleti nyelven „nyerő koalíciót” építenek, akár teljes társadalmi alrendszerek bedarálása és újraépítése árán. Ez a módszer semmi esetre sem legitim, de a következő hónapokban az (il)legalitásáról is sokat fogunk hallani még. Ami ebben a bekezdésben nem szerepelt: társadalmi érdek, közjó. Nem véletlenül: az valahogy elveszik a sorok között a hatalomtechnikai megfontolások okán, akármennyire is az lenne a kormányzás tartalma hivatalosan.