Egy következmények nélküli botrány

Széky János | 2013. május 11. - 16:45 | Vélemény

2005. március 11-én az Élet és Irodalomban megjelent egy riport a semleges Tokaji borcsaták II. címmel. Többek között arról volt szó benne, hogy Orbán Viktor (első) miniszterelnökségének idején részt vett annak a gazdasági társaságnak a megbeszélésein, amelynek a felesége is tagja volt, és tanácsokat adott az üzletvitelről. A „tanács” kicsit óvatos kifejezés, hiszen Magyarország akkori legbefolyásosabb embereként garantálhatta is a sikert, ha útmutatásait elfogadják. A cikkben nem volt különösebb publicisztikus rásegítés, csak száraz, bizonyítható tények.

Egy hétig csönd volt, majd amikor a riport megjelent online változatban, az Index észrevette, hogy itt valami nem szabályos. Ekkor ébredtek csak föl a szocialisták, és kezdtek parlamenti vizsgálóbizottságot követelni. Orbán – talán – első idevágó interjújában politikai támadásnak nevezte az egészet (bő egy év volt még a választásokig), és kampánylapnak az ÉS-t. Hát ennyire volt kampánylap.

Lassanként nyilvánosságra kerültek az ügy részletei.

„Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – Orbánnak ez a Fidesz-ellenes körökben szállóigévé lett mondata arról a támogatásról szólt, amit saját kormányzata ad majd meg a saját feleségéből és barátaiból álló vállalkozásnak. A politikai hatalom birtokában a saját belső körének a javára dönt – de mindig hagy magának valami jelentéktelen alibit, hogy ha támadnák, legyen mire hivatkozni.

"[M]i közvetlenül nem vehetünk meg semmit a kereskedőháztól, forgácsokat le lehet választani az ésszerű vagyongazdálkodás keretében a kereskedőháztól" – mondja az állami tulajdonban lévő Tokaj Kereskedőház Rt. birtokainak megszerzéséről – a közvetlen vásárlás jogilag körülményes, és csúnyán is festene. De célszerű (kormányzati) vagyongazdálkodással hozzáférhetővé lehet tenni „forgácsokat” úgy, hogy ne legyen feltűnő.

És a korona mindezen: „dolgozom a Hegyalja-törvényen” – mondja a miniszterelnök jelenlétében, vélhető jóváhagyásával annak a kft-nek a jogász tagja, amelyre a törvény vonatkozna. Itt már hibátlanul összefonódik a törvényhozó, a végrehajtó hatalom és az üzleti érdek (A törvényből végül nem lett semmi, mert a Fidesz elvesztette a 2002-es választást.)

A vizsgálóbizottság működése során és független újságírók munkájának eredményeként fény derült még egy-két járulékos részletre. Például hogy a cég rossz minőségű terményét kiváló minőségért járó tarifával vásárolták fel. Hogy az az összeg, amit Orbán Viktor a budai háza értékének mondott, sehogy sem hozható megfelelésbe az ellenőrizhető jövedelmeivel. (Az senkinek sem tűnt fel, hogy az összeg nem hiteles értékbecslésből ered, hanem másodlagos becslésekből, feltételes árakból és részértékek alsó határából van összerakva, tehát ennyibe biztosan nem kerülhetett a ház.) Vagy hogy a költségvetési törvény egy utolsó pillanatban, gyér indokolással, az éjszaka mélyén elfogadott, nagyon is helyi érdekű módosításának köszönhetően („a Váli-víz völgyének vízrendezése”) a miniszterelnök családjának vagyona nem kicsit gyarapodhatott.

A kft-iratok három fénypontjával együtt ez összesen hat olyan helyzet, aktus vagy viselkedésmód, amelyből kifejlett demokráciában egy is elég ahhoz, hogy az érintett politikus kénytelen legyen abbahagyni aktív politikusi pályafutását. Kifejlettebb demokráciában is vannak viták, sumákolások, az ügyvédek ezerrel dolgoznak – de a végeredmény jellemzően elkerülhetetlen. Cseh miniszterelnök, bizonyos Stanislav Gross, kevesebbért is lemondott. Nagyjából ugyanekkor.

Az ÉS szerkesztőségének tagja lévén közelről láttam azt is, amit az újságok nem írtak meg. Például azt, hogy ha valakiről még nincs dosszié, mert eddig nem volt fontos ellenség a Fidesznek, mennyi időbe telik, mire összegyűjtik róla a karaktergyilkosság megkezdéséhez szükséges anyagot (kb. egy hónap). Hogyan válaszol az Orbán-lelepleződések minden újabb körére egy Gyurcsány-ellenes kampány. Hogyan tudnak egy korrupciós ügyet lefordítani másodfokon megnyerhető személyiségi jogi perre. Hogyan lehet kritikus pontokon sebészi pontossággal megakadályozni a támadást. Mindez nagyon tanulságos volt, de érdekesebb az Orbánnal szembenálló politikai oldal és a – papíron – semlegesek cselekvésképtelensége vagy cselekedni nem akarása.

A védőburok légmentesen zárt.

Először is nagyon kevés újságírón kívül szinte senki nem látszott felfogni, hogy Orbán hány ponton és hogyan sértette meg a demokratikus politika szabályrendszerét. Ez az értetlenség a korabeli szabaddemokratáktól sem volt idegen, de a szocialisták, akiknek érdekük és lehetőségük is lett volna az ügy politikai kiaknázására, egy-két képviselőjükön kvül mintha egyáltalán nem akartak volna mit kezdeni a lehetőséggel. Az embernek az volt a benyomása, hogy félnek: ha végére járnak az ügynek, az egy hallgatólagos megegyezés felrúgásának minősül: „én is csak annyira piszkálom a bizniszeidet, amennyire muszáj, te se piszkáld jobban”. Különben az MSZP-nek annyi. (Annyi lett, csak öt évvel később és Magyarország teljes szétzilálódása árán.)

A magántévé sztárriportere interjút készített Orbánnak, aki összevissza lantolt; a köztudomásúlag baloldali érzelmű sztárriporter nem tette föl azt a két-három egyszerű kérdést Orbánnak, amivel simán leleplezhette volna.

Az egyensúlyozó képességéről ismert politológus – akinek kellett, hogy fogalma legyen a demokráciák működéséről – közölte, hogy ha igaz, amit az ÉS megírt, akkor Orbánnak távoznia kell a politikai életből. Az ÉS fakszimilében közölte a megbeszélésekről készült, szignált iratokat. Az első fokon ítélő bíró szerint hitelesek voltak, és még a másodfokon ítélkező bíróság sem állította, hogy hamisak. Szabad szemmel láthatóan nem voltak azok. A jogerős ítélet után Orbán természetesen nem távozott a politikai életből, a politológus pedig a továbbiakban – sok más kollégájával együtt – megértően mosolyogva hallgatott.

Az ÉS-nek kedvező első fokú ítéletet másodfokon megfordította az az ítélőtáblai tanács, amelyről köztudomású, hogy statisztikailag feltűnő gyakorisággal változtat meg ítéletet „balliberális” szereplők kárára (nyilván véletlen). Az ítélet indokolása mélyen logikátlan volt: a közzétett iratmásolatok hitelessége nem biztos, mert aki készítette, az egyik kft-tag elvált felesége, jogi vitában van a kft-taggal, tehát tanúvallomása nem veendő figyelembe. De ha a másolatok hitelesek (lennének), ezek akkor sem jegyzőkönyvekről készültek, mert nem felelnek meg pontosan a társasági törvény előírásainak. Ha pedig ezek nem jegyzőkönyvek, akkor a megbeszélések (amikről nem biztos, hogy hitelesen szóltak) nem voltak taggyűlések, és ez volt a kereset. A bíróság ugyan nem vizsgálja, hogy a „semmiféle taggyűlésen” elhangzottak elhangzottak-e valójában, de ha elhangzottak (volna), akkor a nemtaggyűlések nemjegyzőkönyvének nyilvánosságra hozatala „jelentősen” árt a kft jó hírnevének.

Egyetlen politikus – és emlékezetem szerint akkoriban egyetlen újságíró – sem szólt arról, hogy ezzel valami hibázna. A vizsgálóbizottság nyilvánosságra hozta jelentését, de mivel Magyarország jogászország, az ügy a jogerős ítélettel eldőlt. Továbbra is működött az energiapajzs: a Legfelsőbb Bíróság (elnöke Lomnici Zoltán) nem fogadta be az ÉS felülvizsgálati kérelmét, s erről a Magyar Nemzet előbb értesült, mint a peres felek. (Megjegyzendő, hogy pár évvel korábban a Legfelsőbb Bíróság nemcsak befogadta a fideszes vezetők felülvizsgálati kérelmét az ÉS javára hozott jogerős ítélet ellen, de vissza is utalta az ügyet első fokra, ahol az ÉS vesztett pert.)

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (delegált magyar bíró: Baka András) viszonylag gyorsan és zavaros indokolással ítélte nem befogadhatónak a lapot képviselő jogászok beadványát, de úgy, hogy a döntésről az ügyvédeket, a budapesti Hanák Andrást és a londoni Lord Lester of Herne Hillt fél évig nem értesítették, úgy kellett érdeklődni a jegyzőnél. Mindezek az apró kellemetlenségek lehetnek véletlenek is, csak valahogy a véletlenek mind egy irányban működtek.

Annyi biztos, hogy a szereplők közül az ÉS mindig tiszteletben tartotta a joguralmat – tudomásul vette az ítéleteket, a döntéseket, és amikor nem értett egyet, akkor sem beszélt botrányról és politikai támadásról, mint Orbán Viktor minden neki nem tetsző bírósági döntés esetében. De mindegy, az ügy elhalt: bárki, aki a hazugságokba és hallgatásokba fullasztott Tokaj-sztorira próbált hivatkozni, megkapta a nevetséges jelzőt, és a lúzernek kijáró lesajnálást: „ennyit tudtok”. Egy évvel az ügy elhalása után egy másik kiszivárgott dokumentum – a hangfelvétel az őszödi beszédről - véglegessé tette az 1989-ben létrehozott magyar demokratikus rendszer bukását.

A Tokaj-sztoriban az önkényes törvényhozástól a jövedelem kiválasztottaknak való átcsatornázásáig minden benne volt – csírájában ugyan, de egyértelműen –, ami a többség számára a Nemzeti Együttműködés Rendszerét utálatossá teszi (de csak egy kisebbség számára kibírhatatlanná, lásd alább.) Azaz a NER létrejöttét meg lehetett volna előzni, ha 2005-ben a politikai osztály nem fideszes fele és a nyilvánosság ébren van. De 2005-ben nemcsak Orbán védte magát, hanem szinte mindenki azt hitte, hogy az akkori rendszer, a hideg polgárháborújával, örökéletű lesz, eddig is elvoltunk benne valahogy, ezután is elleszünk, nem kell túlságosan megbolygatni.

Az egész csak azért jutott eszembe, mert a mostani trafikbotrányban ugyanazok a közömbösítési taktikák figyelhetők meg, mint 2005-ben. „Nem volt frakcióülés”. „Helyi ügy, a kormánynak nincs dolga vele.” Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ez a botrány is el fog halni a teljes trafikdisznósággal együtt. De lehet, hogy nem. A kérdés kettős: 1. Az a közvélemény, amelyik 2010 előtt nemigen volt érzékeny a demokrácia alapszabályainak megsértésére, mivelhogy nem volt tisztában a demokrácia alapszabályaival, mennyi botrány, provokáció, gaztett, pofon után elégeli meg, amit vele művelnek. Mármint az eddig béketűrő többsége. 2. Van-e olyan határérték, amelyen túl a közömbösítő mechanizmusok már nem működnek. Például egyszerűen azért, mert annyi a botrány, hogy a rendelkezésre álló szakemberekkel már nem lehet kezelni, és – mint a szekszárdi trafikleosztás esetében – nem lehet bízni abban, hogy minden egyes fideszes végleg elfelejtette, mi az a jó erkölcs.

Lehet, hogy ez az idő két hét múlva jön el. Lehet, hogy nem. Senkit sem akarok elkeseríteni, de a mexikói Intézményes Forradalmi Párt hetvenegy éven át kormányzott botrányról botrányra hányódva, és minden választást megnyert. Vannak ilyen országok. Egész jól elvannak.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.