(Nem csak) radikális paraziták

Véget ért Marián Kotleba, az SNS-től még jóval radikálisabb ĽSNS nevű nacionalista párt vezetőjének 2009 óta húzódó pere. Kotlebát azért citálták bíróság elé, mert egy szóróanyagában azt állította, képes lesz „megakadályozni a nem csak cigány paraziták előnyben részesítését” (odstrániť nespravodlivé zvýhodňovanie nielen cigánskych parazitov).

A legfelsőbb bíróság most pont a mondatban eleve mesterségesen ható „nem csak” formulációba belekapaszkodva utasította el a gyűlöletbeszéd vádját, mondván ebből látszik hogy nem csak egyetlen etnikumról van szó, további nyelvészkedéssel pedig a cigány szó használatát is védelmébe vette. Kotleba a per eredményeit diadalmas cikkben közölte híveivel. A radikalizmus parazitája ennyivel is mélyebben kapaszkodik rá társadalmunkra.

A bíróságok persze maguk sem gondolhatják komolyan érvelésüket. Nem egy olyan személy állt előttük, aki ismeretlen háttérből érkezik, és szándékai kérdésesek. Marián Kotleba évek óta közszereplő, akciói pedig egyértelműen a roma kisebbség ellen irányulnak. Az kétségtelen, hogy Kotleba és emberei sokkal okosabban használják fel a médiákat, mint elődjeik: rendszeresen arról beszélnek, hogy a „rendes” szlovákok, magyarok és romák egyaránt szenvednek a „cigány paraziták” jelenlététől településeiken. A nemzeti karakterológiát, amely a szélsőjobb olyan gyakori fegyvere és játékszere, felváltja egyfajta jó-rossz szembeállítás, amely mintha átvágná az etnikai határokat is. Ha ez így lenne, akkor Kotleba üzenete egyel közelebb lenne a civilizáltsághoz. Közben azonban az is egyértelmű, hogy Kotleba parazitáinak meghatározó tulajdonsága, parazitaságuk egyetlen magyarázó változója az, hogy romák. Nem minden roma parazita, és nem minden parazita roma, mondja – az őszinteség terhe nélkül – Kotleba, mindeközben azonban azt is állítja, hogy aki roma parazita, az romasága miatt az.

Az ilyen ügyekben mindig két szempont kell, hogy egymással szemben álljon. Az egyik a szólásszabadság, a másik pedig az emberi méltósághoz való jog, ami pedig a társadalmi szolidaritásban gyökerezik. A hüvelykujjszabály azt kellene, hogy mondja, hogy hogy mindaddig a szólásszabadság kell, hogy elsőbbrendűséget élvezzen, amíg nem veszélyezteti jelentős mértékben a társadalmi kohéziót annak szálainak felbontásával, uszítással, gyűlöletkeltéssel. A gyűlöletbeszéddel kapcsolatos szabályozások lényege nem az, hogy ne lehessen egymással nyilvánosan megbeszélni rázós ügyeket, hanem arra, hogy az emberekben a „másoktól” és az „ismeretlentől” lévő félelmeket ne lehessen romboló eszközként használni. Mögöttünk van a 20. század minden borzalma, ahonnan jobb- és baloldali, konzervatív és liberális, magyar, szlovák és roma egyaránt szemezgethet kedve szerint őt érintő borzalmat. Kitelepítések egész sora, emberirtások, kollektivizáció, a sor hosszú. Ezek mögött egytől egyik ott áll a gyűlöletkeltés, a kollektív felelősség logikája. Ha ez a század nem lenne mögöttünk, könnyebb lenne azt mondani, hogy inkább legyen teljesen szabad a szó, minthogy egyszer is indokolatlanul korlátozzuk azt. De mögöttünk van, ismerjük a szavak erejét, ezért jogalkotóink úgy határoztak, hogy a gyűlöletbeszéd egyes formái igenis tilos területté válnak.

Nyilvánvaló, hogy a fenti érvrendszert nem mindenki tudja elfogadni. Két fő csoportja van a kritikusoknak: egyrészt az egyéni jogokat esszencializáló libertáriusok, másrészt pedig az államban a kisebbségek privilegizált pozíciójának biztosítóját látó radikális nacionalisták (nemzeti radikálisnak is szeretik magukat nevezni, de eszemben sem áll odaadni nekik a nemzeti jelzőt). A libertáriusok pozícióját nem érzem magaménak, és károsan dogmatikusnak tartom, de egyben nem is gondolom különösen veszélyesnek. A radikális nacionalizmus viszont, amely követői lelkén úgy könnyít, hogy saját életük problémáit a kisebbségek jelenlétére vetíti ki és azokkal indokolja, semmilyen formában nem tudom elfogadni. Az az érv, hogy a gyűlöletbeszéd elleni tiltás csak arra szolgál, hogy „ne mondhassuk ki az igazságot a zsidókról/cigányokról/buzikról”, nem az állam gondolkodását leplezi le, hanem a vádolóét. Aki valaha élt kisebbségben, az kell hogy tudja, hogy annak ellenére, hogy vannak pozitív diszkriminációs elemek az állami kisebbség-stratégiákban, azért összességében nem könnyebb, hanem nehezebb egy kisebbségi identitás megtartása mellett egyenrangú szereplőjévé válni társadalmainknak.

A legfelsőbb bíróság a rossz oldalra állt, amikor minden áron arra keresett okot, miért ne kelljen elmeszelnie Kotleba formulációját. A „nem csak” kifejezés átlátszósága teljesen nyilvánvaló. Ennyi erőből azt is írhatta volna: „Minden cigány tolvaj, na jó csak viccelek”, hiszen a második tagmondat kifejezi álláspontja disztingváltságát… Kotleba a félelem révésze és haszonélvezője egyben. Parazita a mindennapi életük problémáira válaszokat kereső egyszerű embereken. Komplex társadalmi problémákra egyszerű válaszokat ad, egyszerű nyelven el is tudja azokat mondani/adni, és fenn tudja tartani az eliten kívüliség látszatát. Ebből a perből egyébként rosszul nem nagyon tudott volna kijönni: ha jogsértőnek látják szóróanyagát, az nagyon jó reklám. Ha nem – és végül ez jött be –, akkor de facto szabad kezet kap ahhoz, hogy a romákkal riogasson. Kinek van lehetősége újabb négy évi pereskedésre Kotlebával csak azért, hogy utána a bíróságok kimondják, hogy egy alapiskolás vicc szintű védekezés használatával („De hisz ott van hogy nem csak!”) nyugodtan lehet tovább cigány parazitázni?

A történet végén pedig ott van a csavar: biztos vagyok benne, hogy a szlovákiai magyarság egy jelentős részének tetszik ez az ítélet. Messze nincsenek többségben, de sokkal többen vannak, mint szeretném. Azok, akik saját kisebbségi létükből nem tanulva nyugodt szívvel fordulnak a más kisebbség ellen. Számomra teljesen érthetetlen, hogy valaki, aki tisztában van azzal hogy pusztán magyarsága miatt miben tér el társadalmi helyzete a többségi nemzettől, és hogy hány igazságtalan front nyílt már Szlovákiában az egyszerűen élni és túlélni próbáló magyarok ellen – a területi beosztástól a nyelvtörvényen, az iskolarendszer átszervezésein, az iskolák bezáratásán át a kettős állampolgárságig –, az hogy képes ugyanazzal a lendülettel bedőlni annak, hogy a más kisebbségek meg kollektíven károsak. Az a szlovákiai magyar nacionalista, aki véres szájjal védi saját magyarságát a vádak ellen, hogy tud ugyanazzal a szájjal zsidózni, és Kotlebával koalícióra lépni a romák ellen? Elfogadni a szlovák nacionalisták értelmezését Krasznahorkáról és Ógyalláról, ez a dolog teljesen irracionális. Ha Kotleba elég tökös, akkor a következő parlamenti választások előtt magyar nyelvű szóróanyagokat is bevállal, az egyik ördögnek szövetséget ajánlva a másik ellen. És nem kétséges, hogy lesz, aki ebbe bele is megy.