Nemzeti barack debilekkel

Elég hosszú és fárasztó napon voltam túl. Az identitás metamorfózisaival foglalkozó nemzetközi konferencián adtam elő, ahol 27 hazai és külföldi kutatás részleteiről és eredményeiről hallhattunk több nyelven. Szociológia, irodalomelmélet és -történet, nyelvészet, művelődéstudomány, filmesztétika és vizuális média, transzlatológia, genderkutatás, teológia, pszichológia – csupán néhány megközelítés. Bizonyítandó, hogy a kor multidiszciplinaritása sem képes teljesen átfogni egy-egy területet. Ráadásul az identitások bonyolult kérdésköre, differenciáltsága ma annál is időszerűbb tárgya lehet bizonyos vizsgálatoknak, mint amennyire ezt a populista politika legrosszabb rémálmaiban el tudná képzelni... Minél nagyobb és részletesebb feldolgozottság érhető el az egyébként lényegében kimeríthetetlen témában, annál kisebb eséllyel indulnak (harcba?) az ostobaságokkal felvértezett, az identitás problematikájával csupán visszaélni képes politikusok az értelmes polgárok szavazataiért.

Egy jó kis május végi zivatart, égzengést, jégverést, sőt havat magam előtt tolva értem haza két gyönyörű szivárvány között. A nap tematikus megkoronázásaképpen olvasom este a hírt: Bemutatták az Összetartozás dalát. Először nem egészen értettem, mi lenne a nyilvánvalóan alkalmi jellegű szerzemény funkciója. Himnusz talán nem lesz, hiszen az már van egy (sőt több). (Utóbb kiderült, nem himnusz, de még csak nem is himnikus. Ódának sem óda. Ünnepélyesnek sem ünnepélyes, patetikusnak sem patetikus...) Hát akkor vajon mi fejezné ki egy nemzet összetartozását? – kérdezgettem magamtól, míg a vihar után lassan magához tért faluvégi netkapcsolatom. Hiszen erre szimbólumként – ha zeneszámról van szó – a himnusz volna hivatott. Elismerem, akad számos fennköltre és meghatóra sikerült szerzemény, amely sok tekintetben amolyan második vagy többedik himnuszunk lett adott szituációban (a Szózattól a giccses, de érzelmeket mégis kiváltani tudó Székely himnuszon át a Szállj fel, szabad madáron és a megzenésített Nemzeti dalon vagy Hazám, hazám árián keresztül a Ha én rózsa volnékig – stb., stb., stb.), azok viszont nem említhetők egy lapon ezzel...

Egyébként is kissé furának tartottam e „műfaji” meghatározást, mivel a nemzet maga összetartozó emberek közösségét jelenti: Összetartozásos összetartozás? Hát, izé... Tautológia... Holnap betölt, infó megjelen: Nemzeti Összetartozás Napja ráfércelve piros és zöld cérnával a háttérre. Link az Összetartozás Dala (így, mindkettő nagy kezdőbetűvel) címre és már ott is a műalkotás. Büntetésből álljon itt a szerzők neve. Zene: Bársony Bálint, szöveg: Fenyvesi Ágnes, Bársony Bálint, Rieger Attila. A linkelt videón gyermekkórus, az alatta olvasható szövegben bugyuta és dühítő frázisok, viszont kiderül, hogy a megrendelő a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, amelynek eddigi munkája során (lásd pölö baltás gyilkos) nem a Barackfa c. (most akkor mi a címe? – kérdik az elkeseredett, identitászavaros és minden bizonnyal eltévedt nagybetűk) nótácska lesz a mélypont.

Mondanom sem kell, ha nem nyíltan politikai megrendelésre született volna, kukkot se szólnék, mivel egészen egyszerűen beleveszne a feledésre ítélt tucat művek érdektelen tengerébe. De ha már a politika ezzel akar többek között engem is éneklésre bírni (lásd a honlap nevetséges felhívását) és a nemzeti összetartozás érzetét kiváltani belőlem (mondjuk elég volna nem megosztani az embereket), nézzük meg közelebbről. De csak röviden.

Amennyire kiskutyát színpadra, olyan ízléstelen és szakmai szempontból alibizmustól bűzlő dolog gyereket rángatni a politikai propagandába. Akkor sem, ha a Magyar Rádió (legendás) Gyermekkórusában énekel. Amelyik rendszer addig süllyed, hogy a néhai május elsejei felvonulásokon a parádé kedvéért az ideiglenesen akárhol állomásozó, felfegyverzett szovjet katonák karjára a szülők engedélye nélkül félelmükben ordító óvodásokat ültető rezsimre merészel emlékeztetni engem, az nálam a bolsevik jelzőt érdemli ki kultúrpolitikájára! Aranyos és tehetséges gyerekekkel takarózni csúnya dolog. Hogy a többi előadó miért vesz ebben részt, az az ő bajuk, gondolom, mindkét felől nekik fütyül... Az azért bizonyára árulkodó, hogy kik ők. Nagyrészt kommersz tehetségkutatók félúton kihullott résztvevői. Ne ragozzuk. Népszerűek és kész, már attól függően, ki is a nép. Olyan szerűek...

A szerzemény vázszerkezete gyermekdalokhoz mérten egyszerűnek indul, aztán egymásra halmoz nem túl logikus módon gyenge ötleteket, hogy ne refrénnel, hanem a verzével térjen vissza. Lelkileg azért feldolgozható. Kissé a magyar népdalokra szeretne hasonlítani, ezzel persze némileg szembe megy a popzenében kötelezően elvárt (a magyar folklórban pedig nem jellemző), minél egyszerűbb, jelen esetben négy ütemből álló kvázi refrénje, amely viszont csak önmaga után ismétlődik, tehát nem igazán refrén. Viszont erőltetett, erőszakosan ékelődik be a „helyére”. Ha az opus Pap Rita kultikus Hápi Kacsája után szólalna meg a királyi rádió csemetebutító műsorában, olcsó megoldásai ellenére (lásd a csöppet sem magyar népdalszerűen, hanem kifejezetten poposan, „szüntelenül” szünetekkel, hangsúlymentesen kezdődő zenei mondatokat, a csupa dúr harmóniát, a népdal vagy a klasszikus dalok zenei mondatszerkezeteinek a tonális funkciók használatával való meghazudtolását stb.) hallgathatatlanságában is teljesen rendben lenne. Nem kell mindennek wagneri vezérmotívumokra és Gesamtkunstwerkre építenie. Az egyszerűség képes a szépség, letisztultság hordozója lenni. Jobb esetben.

A kottát a honlapra feltöltők kedvéért megjegyzem, el tetszettek felejteni a refrénakarlenni intermezzót tartalmazó egyetlen sor fölé odabiggyeszteni a máshol mindenütt szereplő akkordjelzést... pech... Tudom, tudom, ez egy közigazgatással és igazságüggyel foglalkozó alakulat, mi köze a gitárakkordokhoz? Tényleg! Mi köze a gitárakkordokhoz? Mi az igazság? És mi erről a közigazgatás?

A kotta nem közli (miért?) a la-la-lázó részeket (szintén majdnem refrén) és a hangszeres átvezető részt sem. A népzenére hajazó, unalomig ismételt – nem mellesleg jobb sorsra érdemes Csizmadia Anna által tökéletesen énekelt – intermezzo nekem valahogy az István a király következő szövegre eső dallamrészletét juttatja eszembe (az Oly távol vagy tőlem c. duettből): „Édes Uram, óh, nézz le reám, / nyíló virág kerted alján. / Szívem szakad, ha rád gondolok, / nélküled már elhervadok.” Legyünk jóhiszeműek, ne tekintsük plágiumgyanúsnak a melódiát. Tekintsük nagylelkűen zenei allúziónak, pretextusra rámutató szövegköziségnek. Mindenesetre elég direkt... Ahogyan a keresztény egyházi kórusokat messziről idézni igyekvő, nem nagyon és nagyon nem fantáziadús vagy logikus szólamvezetésű gyermekkari betét – gyaníthatóan minden konzis írna jobbat házi feladatra. Vagy két sörért a kocsmaasztalon. Ez giccsességét tekintve kábé az alkotmány asztalán készülhetett... A népdalok (mert azok ingyen vannak) legramatyabb mozgalmi kórusfeldolgozásaira emlékeztet, azokra az időkre, amikor az összes falunak, iskolának, TSZ-nek és nyugdíjasklubnak szinte kötelezően kellett fenntartani egy kórust, mert a pártvezetés magáévá tette a „legyen a zene mindenkié” gondolatot, s ennek a kórus volt a legeslegolcsóbb megoldása. Nem kellett ugyanis hangszerekre és zeneoktatásra költeni az acélgyárban megtermelt javakat, hiszen énekelni a pártitkárok szerint mindenki tud. Elárulom: rohadtul nem tudott!!!

A szöveg itt alulmúlta a magyar popzenei átlagot, ami nagy szó. Hárman kellettek hozzá (az összetartozás magyar igazsága, netán bizottság?), ami azért már botrány. Evidens, hogy egy dalocska nem feltétlenül akarhat mindig világmegváltó magaslatokban szárnyalni, sőt akár költészeti ambíciói sincsenek, ám ha az összetartozás szimbólumának készül, talán több kellhet a debilitás leheleténél. Elég barackpálinka elfogyasztásakor elképzelhető: valaki egy olyan barackfáról álmodik, amely alatt mindenki táncol, s még az is, hogy körben, s az is, hogy veled. Feltételezhetően hupikék törpicurokról, netán nagytalpú (lásd alább) hobbitokról lehetett szó, a barackfa ugyanis ritkább esetekben nő akkorára, hogy alsó ágai alatt kényelmesen tudna táncolni egy megtermett magyar legény egy magyar leánykával. (Persze, nem kizárt.) Ha a fát a dal szerint gazdája egy harmatos (miért, milyen legyen, libaszaros? kérdezhetnénk egyéb, fantázia- és mondanivaló-dúsabb epitheton ornans hiányában) rétre ültette, akkor minimum naiv. Gyümölcsösbe, kertbe szokás, rétre nem, mert messze is lesz, kaszálni is problémás alatta, el is lopják a termést, le is rágja télen a vad a hajtásokat, kérgét... Bízom benne, nem ilyen a magyar mezőgazdaság. Táncművészeti szempontból sem kutya ám a textus, hiszen ebben a táncban a fa alatt állnak. Állótánc. Nem illik össze-vissza ugrabugrálni ilyen ünnepen, ugye? Tovább. A honfiak és honleányok vagy jógáznak, vagy a Kámaszútrát igyekeznek kibővíteni új, gruppen pózokkal. Összeérnek a kezeik. Oké. De közben a talpaik egymásra lépnek. Nem nélkülöz e költői kép(zavar) némi szado-mazo látásmódot és lábfetisizmust sem, ám a lényeg, hogy két talp (a több talp elég nehezen kivitelezhető), akkor tud csupán egymásra lépni, ha egymással szemben helyezkednek el. Ez pediglen állva nehezen oldható meg, ugyanis álló helyzetben az ember fiának és lányának a talpa akkor is foglalt (az állás ugyanis a talpon szokott történni, kivéve a fejen vagy kézen állás klasszikus eseteit), ha az illető történetesen kormánypárti fiatal és a szemében a boldogság fénye ég, akár Sztálin elvtárséban az ötéves terv túlteljesítésekor. Ja, és még úgy kell táncolni, ahogyan hajt a véred (csunyi Edda-utánérzés, de már náluk sem volt túl eredeti ez a szövegrész). És érezni kell, veled dobban a föld szíve (szimultán földrengés: EKG + szeizmológiai intézet közös mérése alapján), na meg persze mindezt azért, mert mind egyek vagyunk (én példának okért magam is egyek vagyok). Már csak az „Örök időkre a Szovjetunióval” jelszó hiányzik-zik-zik. De nincs vége, lehet még überelni. Hogyaszonygyaja „refrény”: „Érik már a barack, áldott föld gyümölcse.” Könyörgöm, nem eper, barack! Egész idő alatt arról vakeráltok, hogy miféle tánccal körülvett fán, ismétlem: fán, hangsúlyozom: fán terem. Nem, gyengébbek kedvéért NEM a földön, sem annak közelében.

A klip vizuális világa szóra sem érdemes, bár kétségkívül inkább nevezhető létezőnek, mint a dalszöveg villódzó kérdőjelekként kísértő rímei. Ugyanúgy klisékből, elcsépelt panelekből épül, akár a többi összetevő. Hogy az egész produkcióra rá nem merném bízni a nemzeti összetartozást, az tuti. De mindegy, mert az én bajom, ha nem tetszik és persze az adófizetők baja, aki történetesen én szintén vagyok. Ha nem is támogatok barackfa alatt talpaló elrévült, álló táncosokat.

A nyolcvanas években sokan azon háborodtunk fel, hogy a hatalom miképpen tölti ki a rendelkezésre álló média- és koncertfelületeket például az emblematikus Neoton Famíliával, amely köztudottan a semmiről vattázott, ellentétben azokkal a kiszorított szerzőkkel és előadókkal, akiknek időszerű és releváns mondanivalójuk lett volna a világról. Akkori véleményemet jórészt fenntartva meg kell ma követnem Csepregi Éváékat. A szebb napokat látott Neoton legsivárabb szakaszában is messze felülmúlta zeneszerzés, hangszerelés, előadás, sőt a leginkább ekézhető dalszövegek tekintetében ezt a barackos gagyit.

Anyagi eszközeivel a hatalom felkérhetett volna néhány komolyan képzett, elismert és a szakmáját magas színvonalon űző alkotót. Magyarország egyik tőkéje és versenyképes ágazata éppen a kultúra lehetne, hiszen Dunát rekeszthetnénk a tehetségekkel, akik világszínvonalú munkára képesek. Luxus, ahogyan ezt a potenciált az ország veszni hagyja. Nincsenek illúzióim, bizonyára akadt volna arra érdemes művész, aki szívesen vállalta volna a feladatot a politikai mellékíz dacára is. És bizonyára olyan szerzemény született volna, amellyel szakmai szégyenérzet nélkül ki lehetne állni Európa és a világ elé.

Egyáltalán nem illendő az ilyen finoman szólva együgyű fércművet bármilyen kapcsolatba hozni egy nemzeti tragédiával. Trianonnal sem.

Hacsak nem parodizálni, ironizálni akarná a békediktátumot. De nem akarja, meg sem fordult a fejében ilyesmi ennek az izének, mert nem akar ez a dal semmi mást, csak pénzt keresni. Éppen Trianon kapcsán. Nem túlságosan ízléses dolog. A határ innenső oldaláról nézve duplán nem az.